Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben

Barta Lajos: Falusi kirándulás 1915-ben
II.

A falu a homokon feküdt, a kocsikerék a homokba süppedt, a lovak patája fölhajigálta a homokos port. Széles az utca, kőbástyák, deszkasövények - az a divat itt, hogy nem keresztbe, hanem hosszában húznak a deszkából kerítést - némelyik kapudúc ki is van faragva, a kőbástya mind szép fehér, csak a koronája van pirosra festve. Szeretik itt a régi, szép, teljes pogány színeket, az indigókéket, a cinóberpirost, a haragoszöldet. A fehér házak alját, szemöldökét széles sávban melegre, vagy rikoltóra festik. Gyümölcsfák nyújtják ki az utcára friss águk, kövér almák, cserszínű körték gömbölyödnek rajtuk a napfényen. Cifra pesti mintájukkal szemet szúrnak a pingált folyosófalak, oszlopokon nyugszik az ámbitusok előreugró teteje, kőből való némelyik oszlop, némelyik fából, a feje ki van faragva, keresztben is díszítve, mint Székelyországban. Hiába járnak innen már a pesti gyárba, él még a régi, szép lélek is!

Régi kéményeken, régi gólyafészek, itt folyik a Zagyva, rajta a sok ingoványos nádas, szeretik a vadkacsák, a gólyák...

Magasan domborul az égnek kék sátra, tetejéről dől a tiszta melegség. Sehol sincsen ember, a határ is üres, a falu is üres, mindenki tudja miért? Mindenki tudja hol vannak most, akik nincsenek itt...

Miről beszélsz zöld rámájú ablakokban szép muskátli virág gyönge rózsaszínje? Azt mondod, hogy odabent az asszonyok szíve panasztalan, némán szenved és vérzik! "Recrudescerunt! Fölszakadoztak a nemes magyar nemzet régi sebei..." De egészen másképp, de egészen másért! Elözvegyült szívek, világ sebe rajtuk... Borulj rájuk szelíden szép almafák levele! Hűsítsd őket csöndesre eperfák hűs lombja!

Csak egy magányos katona jött az utcán, körüllengte a júniusi melegség, fényesség. Messze, fönt az utcavégén jött, mintha Emőd Tamás valamelyik katonaballadájában imbolyogva, ahol az elesettek holtuk után hazajárnak szépen, violaszín ruhában, holdvilág sugarán...

Jött a katona a homokon és nem volt a járásának semmi hangja, jobb karja könyökbe, behajtva a levegőben kalimpált, mintha folyton röpdöső bogarakat akarna megfogni... Olyan könnyen jött, olyan maga - elmúltan, mintha már csakugyan nem élne... Úgy jött, mint aki nem a földön jár, mert kihúzták alóla a földet és ő mégis itt maradt lebegve a Sosban...

Ez a bánattól volt, melyet a katona a lelkében hordott.

A nyakas kun legény az első ülésen el is mondta volna a katona történetét:

- Lássa, ez szegény megjárta!

De akkorra már egy asszony, meg egy kisasszony jött ki a kapuba, mely előtt a kocsi megállt:

- Á! Szervusz!

- Szervusztok! - csókok.

- Megjöttél?

- Teljes valóságban.

Máli néni kiált:

- Lucia! Lucia! Koffer!

Kijön a házból egy kis leány, mezítláb van, kék mosó ing, szoknyában, haja középen választva, hátul két kis varkocsban a feje gömbölyűre tűzve. Beviszi a koffert.

- Mit szólsz a talián lányunkhoz?

- Olasz! - igazítja ki Irma.

- Internáltak! Elvállaltuk, még nekünk fizetnek érte, most már eldolgozgat a ház körül. Te! Még csak tíz éves, aztán már nadrágot visel, egész nap rajta van.

Irma ezt jobban érti:

- Ott ahol ezek laknak sok a kígyó, meg a féreg, azért szoktak hozzá.

Máli nénit nem kell külön leírni, ő - egy Máli néni, kövéres, petyhüdtes, álla alatt toka, arcában két kék szem, füle mellett lobogó szőke fürtök. Irma már huszonhét éves lehet, kicsit rövidlátó, azért egészében kicsit félve él, mert megszokta, hogy csak közelről tudja meg mindenről, hogy mi micsoda. Vékony lába, csinos melle van és ha a melegtől kipirul, az megszépíti. Kár érte, hogy hiába hervad el. Irmának hivatala van, ő az állami menhelyhez tartozik és az ide kiadott gyermekek felügyelőnője. Neki hivatalból jó szívűnek kell lenni mindenkihez, neki hivatalból szeretni kell mindenkit, csak maga-magát nem szabad szeretnie. Egy ölelkezés, egy csók, valahol este, mikor a csillagok szépek és harmat hull a jázmin bokrokra... Ezer erkölcstelenség lenne! Irma okos lány, tudja, hogy sohasem megy férjhez és megvan a sötét filozófiája:

- Minek elkezdeni? Akkor csak rosszabb abbahagyni! - de azért él és megvan a jókedve.

- Nálatok is olyan nagy a drágaság? Olvassuk az újságba.

- Még csak minálunk Máli néni!

- Tudod, most itt úgy van, hogy mindenkinek átadják a mészárszéket, aki amit akar, vágjon ki benne. Egyik gazda a múlt héten mért ki benne egy disznót, hát nem egy forint nyolcvanért adta a hájnak kilóját? Agyon kellene az ilyet verni! Na -, mondom -, elmegyek Berénybe, a heti vásárra, veszek malacot. Vettem is négyet. Meg akarod őket nézni? - négy malac a deszkaólban, négyszáz korona van bennük. - Na, a Józsi majd sajnálja! Ámbár, hogy minden percbe meg kell neki jönni. Megkért, hogy ne aprehentálj! A szövetkezetbe kellett neki menni, oda csak ilyenkor lehet. Pénzt vitt be. Hála isten, mert eddig csak mindig kihozott, most már be is lehet vinni. - Már bent a szobában mondja ezt, fehér búbos kemence a padlós, gerendás szobában, mert az olyan vidéken, ahol nincsen erdő, szalmával fűtenek. - Ez a háború kirántott bennünk, mert a malom éjjel-nappal jár, még se bírja. De én ezt is elengedtem volna, inkább megmaradtam volna a magam bújában-bajában, csak ez a sok ember ne veszne oda. Innen is már legalább húszan meghaltak, csak akikről tudunk eddig. Hát, aki fogoly, vagy nyomorék! - sírna, de restelli, ott fogja a könnyét a szeme sarkában, de látja a kifolyt vért megaludt tócsákban a csatatereken és bennük a halottakat hegyeken és rónákon... - Hát ilyent láttál-e mostanában? - kihúzza a sublót fiókját és egy fülbevaló skatulyából, kivesz tíz aranyat. - Jóskától kaptam a születésnapomra.

Az arany sárga lobbanással csillog föl kövér, öreges kezében, a sárga lobbanás rávetődik a vérpatakokra, amit csak a gondolatok látnak...

Egy ember ment el az ablak alatt, hatvan körüli férfi, aztán nyílt a kis kapu:

- Á! Szervusz!

- Szervusz Jóska! - ölelkezés, csók.

- Megérkeztél!

- Régen.

- Elfáradtál?

- Nem.

Hosszú ingaóra sétálója sétált a barna óraszekrényben, tizenegyet mutattak a mutatók. Jóska letette a kalapját, még csak kicsit kopaszodott, két arccsontján a kis húsdomb öreges frissességgel piroslott, mint a levél, mikor az ősz megcsípi. Feje egészen szürke volt, mintha a malomban belisztesedett volna, sötét ruhában volt, azon fehér lehelet, molnárok sohasem tudnak egészen kikefélődzni. Feleségéhez fordult:

- Hát megjött a Trajba.

- Aztán mit mond?

- Nem mond semmit. Egyezkedik a sógorasszonyával. Eladják, vagy bérbeadják a kocsmát.

- És a vőjének csakugyan nem jutott semmi?

- Nem maradt a halott után végrendelet.

- Hát az a szerencsétlen Szanda most mit csinál?

- Mehet vissza szegény a harctérre.

- A béna karjával?