Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám
A XVI. században egy merész kozákhetman ki akarta vonni magát és népét Rettenetes Iván követetlen hatalma alól, és átlépve az Ural vonalát meghódította a mai Szibéria jelentékeny részét. Foglalását azután a cárnak ajánlotta fel, hogy így megelőzze IV. Iván esetleg bosszúját a kivándorlásért. (Miljukov, a kadet-párt kiváló vezére, az orosz civilizáció fejlődésének legjelentékenyebb történetírója gazdaságtörténeti motívumot is lát Jermák hetman északi előretörése mögött, szerinte az orosz terjeszkedés a régibb századokban úgy játszódott le, hogy a lakosság fokozatos sűrűsödése következtében az orosz nép egy része mindig áttért az őstermelésnek egy magasabb intenzívebb fokára, az elmaradottabb népréteg pedig megmozdult, kelet felé, lakatlanabb területekre, ahol tovább folytathatta kezdetleges foglalkozását. A cárok pedig csak követték ezt a természetes terjeszkedést. Mikor tehát a mezőgazdasági kultúra elért a Don partjára, a kozákok felkerekedtek, északkeletnek, ahol megmaradhattak prémvadászoknak.)
Jermák hetman nyitja meg a nagy orosz conquistadorok sorát. Mint az angol gyarmatbirodalom, úgy az Ázsiai-Oroszország is nem egy jelentékeny területi gyarapodást köszönhet egyéni iniciatívának.
Ilyen conquistador volt a XIX. század elején Jermolov tábornok, aki I. Sándor alatt cári utasítás ellenére csatolt igen értékes perzsa területeket az orosz birodalomhoz. A krími háború után pedig számottevő kárpótlást szerzett Közép-Ázsiában az európai meghátrálásért a később annyit emlegetett Szkobelev tábornok. Közép-ázsiai birtokainak egyesítését alighanem épp úgy Szkobelevnek köszönheti Oroszország, mint Anglia Cecil Rhodesnak az egységes dél-afrikai domíniumot.
Gorcsakov kancellár ugyan maga is gondolt arra, hogy Közép-Ázsiában köszörülje ki a krími csorbát, de Szkobelev nemcsupán hadvezéri ügyességével, merészségével tolta előbbre az orosz határt Közép-Ázsiában, de éltető lelke is volt az ekszpanziónak. Már mint fiatal tiszt nem egy katonai ekszpedícióra bírta rá Kaufann, Kaulbarsz, Sztobelov tábornokokat, a közép-ázsiai kánoknál nem egyszer többet ért el diplomáciai ügyességgel, mint katonai sikerrel, és hiába kiáltotta oda neki nem egyszer Gorcsakov: pas trop de zčle, Szkobelev befejezett tények elé állította a pétervári kormányt, ha az hajlandó lett volna figyelembe venni az angol diplomácia erélyes tiltakozását. Az oroszok vagy inkább Szkobelev közép-ázsiai tervét valódi összefüggésében először Vámbéry fedte fel, és főleg ennek köszönhette angliai pozícióját.
1863-ban foglalta el Oroszország a krasznovodszki kikötőt, ez volt első területszerzése a Kaspi-tenger keleti partján. Tíz év múlva orosz terület volt Khiva, Bokhara, Szamarkand. Clarendon, Granville, Palmerston hiába akarták megállítani Oroszországot a Szir-Darjánál, Gorcsakov egyre újabb területek megszállásáért volt kénytelen mentegetőzni, ahová "a rend helyreállítására ideiglenesen bevonultak" az orosz csapatok. 1873-ban az orosz terjeszkedés nyugat felől is elérte a Szír-Darját, vagyis a Kaspi-tenger keleti partja, a Hindukus-hegylánc és Turkesztán között az oroszoké volt Közép-Ázsia.
Szkobelev vívta ki az orosz-török háborúban az egyetlen értékes orosz győzelmet, és a berlini kongresszus után a Balkánon volt a pán-szláv eszme emisszáriusa. A nagy kudarc után itt terméketlen volt munkája, és amikor, alig harmincnyolcéves korában meghalt, egy második Ignatiev tábornoknak látta őt az európai közvélemény nem-russzofil része. Ugyanaz volt Szkobelev sorsa, mint most Hartwigé, az ázsiai sikereket árnyékba borították a balkáni kudarcok. De egy fontos szolgálatot az európai orosz politika is köszönhet Szkobelevnek.
Mikor 1878-ban Anglia Szan-Sztefanonál megállította az orosz hadsereget és így küszöbön állt az orosz-török háború, Szkobelev II. Sándor cárnak kész haditervet mutatott be, mely Indiában akarta megtámadni Angliát, az új területi szerzések felől.
Általában Bismarck taktikájának sikerét látják abban, hogy a háborús kedvű Beaconsfield a berlini kongresszuson végül elszánta magát olyan engedményekre, melyek lehetségessé tették Oroszországnak a tisztességes visszavonulást. Beaconsfield úgy tért haza, mint aki erélyével és határozottságával megszerezte a háború eredményeit Angliának, és bölcs mérsékletével megmentette Európa békéjét. De Szkobelev levelezésének megjelenése óta máskép kell magyarázni azt, hogy Beaconsfield miért állt el a háborútól, az Angliára nézve rendkívül kedvező európai konstelláció, s az orosz kimerültség ellenére is. Közép-Ázsiában már indulásra készen állt három orosz hadseregcsoport, India felé, és alighanem Indiát nem merte a háború kockázatainak kitenni Beaconsfield.
Szkobelev óta többé ilyen határozott alakot nem kaptak az indiai aspirációval kapcsolatos kísérletek. Azonban Oroszország közép-ázsiai pozíciója ma sokkal kedvezőbb Szkobelev tervének megvalósítására. Angliának ugyan sikerült egy éves gyarmatháború árán protektorátusát Afganisztánra kiterjeszteni. De ezzel lényegileg nem változott a helyzet, mindössze az indiai határ helyett most az afgánt kell védenie Angliának. Afganisztán főleg azért volt fontos Anglia számára, mert az erélyes Doszt Mohamed, akit csak két véres háború után ismertek el az angolok afgán emírnek, a múlt század közepén, angol támogatással visszafoglalta az orosz befolyás alá került Perzsiától Herat városát és ezzel a nagyjelentőségű herati szorost, mely a hatalmas Hindukusz-hegyláncon át megnyitja az utat Indiába. (Nagy Sándor és Mahmud el Ghaszni óta itt áradtak be Közép-Ázsia felől Indiába a hódító hadseregek.) Herat fölött pedig, északon, még szabad turkmen-törzsek éltek Merv vidékén, és így Anglia végre kezében tudta India legfontosabb bejáratát. De nem sokáig, mert 1884-ben "a négy mervi turkmen törzs kánjai önként és saját akaratukból uruknak ismerték el a cárt és hűséget fogadtak neki". Legalább így írja le az orosz hivatalos jelentés Merv birtokbavételét. És akárhogyan játszódott is le ez a térfoglalás, Oroszország elhelyezkedett a herati szoros északi előterében. Ugyanekkor megszállták az orosz csapatok a Pamir-fennsíkot is, melyet Szkobelev és Kaufmann a hetvenes években még nem foglalhattak el, hogy ne provokálják Angliát. Itt most háromszáz kilométeres vonalon egy helyenként csak tíz kilométernyi semleges zóna választja el Indiát az orosz határtól.
De sokkal lényegesebb eltolódást jelent Oroszország javára a közép-ázsiai vasútvonalak kiépülése.
A transzkaszpiai vasútnak kétségkívül van gazdasági jelentősége is, hiszen Turkesztán s az újonnan szerzett közép-ázsiai tartományok ma legfontosabb féltropikus ültetvényei, főleg gyapot-területei Oroszországnak. De érdekes megfigyelni a transzkaspiai vasútvonal pályáját. Moszkvától nagy kitérésekkel jut az Aral-tó keleti partjára, innen délkeletnek fordulva elhatól egészen a Karakorum-hegység vidékéig, ahol csaknem derékszögben megtörik, visszatér nyugatfelé és Afganisztán egész északi határával párhuzamosan haladva éri el Mervet, (melyet egy szárnyvonal köt össze magával Herattal), és innen fut azután Krasznovodszkig, ahol a Kaspi-tavon át megvan a csatlakozása a moszkva-bakui vasúti fővonallal. Az észak-nyugati kitérők hadkerületi központokat érintenek, a nagy délkeleti kilengés pedig lehetségessé teszi, hogy az egész kasmir-herati vonalon, tehát egy közel ezer kilométeres bázisból indulhassanak orosz csapatok India felé, míg a transzkaspiai vasútnak a moszkva-bakui vonallal való összekapcsolása által a kaukázusi vasútvonalakat is felhasználhatná az orosz hadvezetőség, csapatszállításra, India felé, végül nagy eréllyel kezdte meg az orosz kormány a transzkaspiai és a mandsuriai vasút összekapcsolását is. Ennek az óriási szárnyvonalnak gazdasági szükségessége és rentabilitása egészen kérdéses, azonkívül nem Kazalinszkon és Szemipalatinszken át fog haladni ez a vonal, amint természetes lett volna, hanem egy több ezer kilométerrel hosszabb vonalon, sokkal nehezebb terepviszonyokat leküzdve éri el majd egyszer a mandsuriai vonalat, mert hiszen Bokhara és Taskend között ágazik ki a transzkaszpiai vasútbólé. Éppen azért kérdéses, hogy kiépül-e valaha ez a csatlakozás, de első vonalrésze már készen áll, az, amelyik párhuzamosan halad a Pamir-fennsíkkal és így bázist ád a Pundzsab megtámadásának. A transzkaspiani vasút szárnyvonalaival, csatlakozásaival, nagy kitérőivel Közép-Ázsia gazdasági fejlődésének nem csupán mai, de messze jövőbeli közlekedési szükségleteit is kielégíti, mégis épül már egy új vasúti fővonal Moszkva és Közép-Ázsia között, ez a Kaspi-tenger és az Aral-tó között haladva köti majd össze Moszkvát Kivával. Egy ilyen vonal csak akkor lenne egyszer rentábilissá, ha tovább épül Kabulig és Delhiig, tehát Oroszország már építi a jövő Moszkva-Indiai vasútját a legrövidebb úton. Az indiai reménynek ezt a súlyos jelzáloggal való megterhelését egyszerre megértjük, ha követjük India felé ez új vonal útját. Ha gazdasági jelentősége még nincs is az Aral-vasútnak, stratégiai értéke már volna, az India ellen való felvonulást hetekkel megrövidíti. Csak stratégiai érdekek magyarázzák meg, hogy miért nem csatlakozik a tervezett vonal Kazalinszknál a transzkaspiai vasúthoz, a közlekedési politika szempontjából fölösleges, és horribilisan drága fényűzés az észak-nyugati vonalrész, de csak úgy valósul meg teljesen a valódi cél, egy harmadik vasúti fővonalnak az indiai felvonulás szolgálatába állítása.
Bármilyen nagy eredményeket ért is el Krivosein, Közép-Ázsia gazdasági organizációjában, a vasúthálózatra támaszkodva, a békés közlekedési politika még sem volna ilyen bőkezű Közép-Ázsiával szemben, míg Moszkva és Reval közt nincsen egyenes vasúti összeköttetés. Csak éppen az oroszoknak is némileg megtérülnek az India megszerzésére fordított befektetések, mint ahogy az angolok India költségein foglalták el Indiát. Mikor még csak a krasznovodszk-szamarkandi vonala épült ki a transzkaspiai vasútnak és Oroszország nem is gondolt a közép-ázsiai vasúthálózat továbbfejlesztésére: Lord Curzon már felriasztotta az angol közvéleményt, és ennek a maiakhoz képest jelentéktelen vonalnak stratégiai következményére nézve Shakespeare V. Henrikéből idézett egy mondatot: Ez a merész légy az oroszlán nyelvére telepedve fogyasztja el reggelijét! Az idézet a mai vasúthálózatok mellett is túlozná még az angol és orosz erőviszonyok arányát, de ha nem is csak Oroszország türelmének kérdése India sorsa, Anglia helyzete reménytelen, ha izoláltan és Indiában kell megverekednie Oroszországgal Indiáért. Az oroszok vasútépítkezései Közép-Ázsiában még Gladstonet is eltérítették pacifista elveitől és gyarmatpolitikai lagymatagságából, úgy, hogy belenyugodott több kisebb terjeszkedésbe India nyugati és északnyugati határán, a védelmi vonalak erősítése végett, ami meghosszabbíthatja az angol defenzívát az indiai határon, de éppen olyan kevéssé ád kilátást a sikerre, mint az indiai hadseregnek Kitchener parancsnoksága óta állandó koncentrálása a kritikus északnyugati szögletben.
Oroszország a legnagyobb szárazföldi katonai hatalom, vagy legalább annak látszott az utóbbi évtizedekben. Angliának most egy egész év kellett ahhoz, hogy ugyan nem hadseregének minőségére, de nagyságára nézve másodrendű katonai hatalommá küzdje fel magát. A Punch hajdanában bálnának rajzolta Angliát, jegesmedvének Oroszországot. Ázsia mélyén a bálna tehetetlen a jegesmedvével szemben, ezért lehetett Anglia csupán szavakban erélyes a közép-ázsiai orosz terjeszkedés idején. A krími háborúban szembeszállhatott Oroszországgal, mert talált szövetségeseket Európában. Közép-Ázsiában nem tudott katonailag fellépni, mert itt más európai hatalom nincsen érdekelve. Japán lett volna az egyetlen támasz, de az Oroszország mellé állt. Az erők aránytalansága mellé most Oroszország megszerezte második kiegyenlíthetetlen fölényül a modern háborúk legértékesebb szövetségesét, az időt. Montecuccoli szerint tudvalevőleg három dolog szükséges a háborúhoz, pénz, pénz, pénz. A több pénznél ma talán erősebb fegyver a kevesebb idő, a felkészülés, felvonulás, csapateltolás meggyorsítása.
Már Nagy Péter korában is közelebb volt India Moszkvához, mint Londonhoz. De Ázsia járhatatlan szárazföldi útjainak mérföldjei tízszeresen számítottak, még a vitorlás hajóval szemben is. Most a Szuezi-csatorna ugyan tetemesen megrövidítette az utat India felé. De láttuk, hogy Oroszország aránylag milyen hamar vetette a galíciai határra a szibériai és közép-ázsiai hadtesteket, és láttuk, hogy milyen nehézkessé, hosszadalmassá tette a Dardanelláknál és Szalonikiben az entente katonai fellépését a tengeren való csapatszállítás.
Tehát egészen közelinek láthatta az orosz diplomácia az utóbbi években az indiai álom megvalósulását, a talán leghatalmasabb imperialista álomét mindazok közül, melyek a történelem folyamán népek és Cézárok fantáziáját izgatták. Hiszen India egészen mást jelent Oroszországnak, mint Angliának.
India mindenekelőtt szervesebben illeszkednék be Oroszország testébe, mint ahogy Angliához kapcsolódik. Gazdasági tagozódásával, ázsiai temperamentumával közelebb áll Indiához az orosz, mint az angol. Az orosz evolúció csigalépésű, az angol mellett, de Indiának nagy részét a középkorból kell újkorivá ébreszteni, és erre talán az orosz metódusok alkalmasabbak. A parlamentáris Anglia indiai reformerei nem egyszer emlékeztetnek arra a gangeszparti fakírra, aki rálehel a lótuszmagra, a földbe tapasztja, és máris felszökken a lótusz szára, kiserkennek a bimbók, szétnyílnak a széles fehér levelek. A cárok utódaiknak dolgoznak, és nem választóknak. Birodalmuk részei ráértek és ráérnek összeforrni.
Oroszország, mint kontinentálisan összefüggő birodalom érintené az Atlanti-, a Csöndes- és az Indiai-óceánt, a Balti-tengert és a Perzsa-öblöt, szinte a földgömb felét orosz terület fedné a sarkvidéktől a trópusokig, közel ötszáz millió embert fognak össze egy egységes, despotikus, militarista szervezet. Nagy Sándor, Traján, Nagy Károly, Napóleon birodalmai eltörpülnek az Indiával gyarapodott Oroszország mellett. És azt sem lehetne ezzel szembevetni, hogy a régi világbirodalmak a föld legcivilizáltabb részét fogták össze, míg a Nagy-Oroszország árnyékba feküdne, s így nem érvényesülhetne a civilizáltabb Európával szemben.
Lucullus kardjával támadt saját légióira, hogy megvédjen a felperzseléstől egy kultúrától megszentelt görög várost. De azért a kultúra és a nagy múlt nem védte meg Görögországot a római hódítással szemben, a sok apró görög államot egymásután falta fel a szilárd egységgé organizált római birodalom.
A földrajz ma nem tekinti többé külön világrésznek Európát és Ázsiát, hanem csak az egységes eurázsiai kontinenset ismeri. És ha egyszer Eurázsia a Kárpátoktól a sárga világig egységesen szervezett Oroszországgá lenne, a sok állammá feldarabolódott európai félsziget veszedelmesen emlékeztetne a kis görög város-államokra. Ha a világtörténet nagy perspektíváiba akarnák beállítani a mi kis világunk jövőjét, mint ahogy Anatole France szokta tenni, a Nagy-Oroszország és a panamerikánusoktól elképzelt egységes Amerika becses műemlékének kellene látnunk a mai Európát, ahogy becses műemlék volt, és nem több, a hajdani görög nagyhatalom a római világbirodalom idején.
A mi szemünk egyoldalúan csak Európára van beállítva. Ezért foglalkoztatta az angol közvéleményt és politikát sokkal inkább a német verseny, mint az orosz veszedelem, a kelet mégis csak egy távoli világ, melynek eseményével szemben páholyban érzi magát Nyugat-Európa. Pedig nem csupán a fény jött keletről a nyugati világba, de a hódítók is. Ez a jótékony egyoldalúság óvta meg a pesszimistákat attól, hogy az arab, a mongol, a török veszedelem feltámadását lássák az orosz ekszpanzióban, különben úgy érezhették volna magukat az utolsó évtizedben, mint Róma, a népvándorlás első hatalmas hullámverése idején.
Napóleon egyszer azt jósolta, hogy száz év múlva a cár fog uralkodni Ázsiában és - Európában. E száz év lepergett, a jóslat nem vált be, de kihüvelyezhető alakot kapott.
Angliát természetesen nem a jövő századoknak ez a perspektívája nyugtalanította, hanem a holnap. Nem a megnövekedett orosz birodalom fantomja ellen, hanem magáért Indiáért védi Indiát. De a veszedelem így is elég nagy és főleg elég akut volt már ahhoz, hogy az angol politika kijátssza utolsó kártyáját, Konstantinápolyt.