Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
Az az ablak a városházán, melynek világosságát a járásbíró bámulta az éjben, a polgármester dolgozószobájának ablaka volt. Reggel három óráig dolgozott ott Madár János, próbálta rendbe szedni az iratokat, mit adjon a bizottság elé, mit ne, ha igazán bizottság lesz.
Komoly veszélyt érzett, nem kellett volna idáig engedni a dolgokat. Előbb kellett volna kilépni innen... fölfelé... hogy ne is merhessenek arra gondolni, számot kérni tőle! Szemét nép és ő kesztyűsen bánt velük. Ah! - ezek akarják kitörni a nyakát, neki, próbálták volna egyszer ők igazgatni Újvárost, csak egy napig!
Szabálytalanság? No, sokra ment volna itt ő szabályossággal! Ugyan mire ment Kerbolt?
Ah, jól tudta ő! Vajon ezeknek az embereik szabályosak voltak? Az ő elődje egy ruháskosár aktát égetett el a tisztújítás napján. Jolszky főjegyző...
Jóbarátságban lenni velük, ez az egyetlen titok, kormányozni őket, hogy észre se vegyék. Mindnek állás kell, mindnek be kell tömni a száját. De minden új állás új szabálytalanság, új vád, új ürügy kellene, azok szájába -, akiknek nincs betömve a szájuk. Akik nem kaptak állást. Pedig az állások egyszer csak elfogynak.
Nem azért fog-e megbukni, mert nem tud több állást teremteni?
Miért nem távozott előbb? Ó, ez a munka igazi veszedelme, hogy szenvedéllyé válik! Valóban, azért nem hagyta itt előbb ezt a várost, mert munkájának sikerét óhajtotta látni, mint a játékos nem áll föl, míg a pártit ki nem játszotta. Ha tudnák ezek az emberek körülötte, milyen nagy dolog volt neki mindaz, amit kezdett, milyen szenvedéllyel csüggött tervein, ezen az egész nagy, fejlődő városon, az ő városán, mint a gyermek a házon, amelyet építőkockákból rak föl.
Ha tudnák? Talán tudják - és elnézik neki, mint valami ártatlan, kissé gyermekes szenvedélyét egy különben komoly úrnak.
De ha tudnák, hogy ezt a szenvedélyét a saját haszna fölébe helyezte, hogy minden inkorrektséget nem magáért, hanem a városért művelt, hogy a hatalom nem vagyon, hanem alkotás forrása volt neki!
Ah, hogyan megvetnék őt!
És még ha tudnák, hogy most is hogyan sajnálja ezt az alkotást elhagyni, a veszélyek között, hogy szinte nem is magát félti annyira (ó istenem! - őt csak nem tudják, nem merik tönkretenni!) - hanem - például az új tisztviselőtelepet, ennek biztosan vége, ha az ő kezét egyszer megkötik, ki tudja ezt megcsinálni olyan semmiből, ki meri csak elgondolni is úgy, ahogy ő megcsinálta volna? - folytathatja-e valaki? - elmondhatja-e valakinek azokat a ravaszságokat, azokat a képtelennek látszó utakat, melyek az ő tervében voltak?
- Lehetetlen és szabálytalan - ezt mondanák reá.
Pedig ő megcsinálta volna! Mint ahogy a többit megcsinálta! - És elmélázott lelke apróságokon, pontos tennivalókon, nézte a tisztviselőtelepi előjegyzéseket, - holnap a járásbíró is közöttük lesz már - ím mennyien építenek a szavára, a Madár János szavára. Szabad-e engedni, hogy az ő szava ne legyen cselekedetté? Apró szabálytalanságok miatt? Holnap tárgyalnia kell Kerbolttal, Kerbolt szolidsága fedezni fogja őt, Kerboltnak azt kell kivinnie a bizottságban, hogy ne nagyon kicsinyesen vizsgálják az ügyek alapjait. Vajon megteszi-e ez a szigorú ember? Meg kell tennie, hiszen híve, bízik benne, bámulja alkotásait - nagyon jól tudhatja már Kerbolt, éppen a maga tapasztalásából is, hogy tiszta elvekből nem lehet megcsinálni semmit. Kerbolt úgyis beszélni akart vele - miről? - az asszony? - csak most meg ilyesmi ne komplikálja a dolgot! - minek is van dolga az embernek mindig asszonyokkal - (gondolta bosszúsan, de tulajdonképpen nagy önelégültséggel, belekapaszkodtak az asszonyok, neki nem volt fontos soha, mindig inkább gyengeségből ment bele, de a karrierjének tagadhatatlan használt) -, csak most az egyszer... - de nem, ez nem lehet, ez már régi dolog, nem volna értelme most, - (gondolta, igen józanon) - talán éppen a saját ügyeiről akar vele beszélni Kerbolt.
Három óra tájt tért Madár János a hálószobájába és hétig aludt.
Hétkor az ajtó alatt, - ahol már régóta keskeny világosság szűrődött keresztül, reggeli aranycsík - egyszerre csak halk surranással becsúszott az Újvárosi Közlöny. A polgármester kikelt ágyából, fölvette az újságot, visszafeküdt, és böngészni kezdte a betűket a szürke homályban.
Csönd volt, a felesége már fölkelt, mindig korán szokott feküdni, és korán kelni, gondos háziasszony. Madár János zörögve kiterítette paplanán a nagy lapokat. A barna szekrény frissen és komolyan állt őrt a fal mellett, a spalétán is fény szűrődött át, csíkok, aranycsíkok mindenfelé.
Az első cím, amit a polgármester meglátott: Nagy betörés Újvároson.
(Folyt. köv.)