Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 23. szám
Rákosi Jenőnek sikerült utolsó cikkében a vitát "elvi magasságokba" emelnie, - ami persze annyit is jelent, hogy jó anekdoták és káromkodások híján levele ezúttal meglehetősen unalmas. Nyugatbeli írásunkban kioktattuk arról, hogy ezt a háborút a szerb, az orosz, a francia nacionalisták politikája idézte föl és kényszerítette ránk, s Barrčsre utaltunk (utalhattunk volna D'Annunzióra is), aki Franciaországban - több ízléssel, több tudással és emelkedettebb szempontokból - ugyanazt az elszomorító, mások - egész generációk sorsát hitvány frázisokkal igazító agitációt űzi, mint amelynek lobogóját Rákosi Jenő boltja fölé kiakasztotta, - most Rákosi Jenő - "elvi magasságból" - azzal válaszol erre, hogy "az európai háborút a francia és olasz szabadkőművesek készítették elő, provokálták és táplálják mind a mai napig". Hát ha Franciaországra nem is áll ez - negyven esztendő elvakult, nacionalista heccelése érlelte ilyen szörnyűvé Franciaország és a világ katasztrófáját - Olaszországban valóban döntő szerep jutott az olasz szabadkőművességnek. De hát mit bizonyít ez? Legfeljebb azt, hogy a szabadkőművességet nem hatja át egy egységes és emelkedett világnézet, s hogy ami egység benne van, azt a politikai eszmék és áramlatok helyről-helyre annyira szaturálják, hogy, íme, Olaszországban a szabadkőművesség szemben áll az olasz szocialistákkal, az olasz szabadkőművességnek. De hát mit bizonyít ez? Legfeljebb azt, hogy a szabadkőművességet nem hatja át egy egységes és emelkedett világnézet, s hogy ami egység benne van, azt a politikai eszmék és áramlatok helyről-helyre annyira szaturálják, hogy, íme, Olaszországban a szabadkőművesség szemben áll az olasz szocialistákkal, az olasz szabadkőművesség nacionalista szervezet. Úgy van s ha Rákos Jenő ma olasz szenátor és újságíró volna, akkor lapjának talpra állítására szabadkőműves pénzen alakult részvénytársaság vállalkozna, szabad kőműves igazgatókkal, - afféle Idea Nacionale, mely naponként nyomtatásban jelentené fel a mások lelkiismeretének megdobbanásait, a Giolittianusokat, az Avanti olvasóit. De hogy Rákosi Jenő tökéletlen ismereteit a szabadkőművesekről kiegészítsem - bár e sorok írója sohasem volt szabadkőműves s csak annyit tud róluk, amennyit minden elfogulatlan, művelt és érdeklődő embernek illik tudnia -, közlöm vele azt is, hogy viszont Törökország szövetségét a központi hatalmakkal, a török katonai hatalomnak a balkáni vereségek után való megszilárdítását, a török szabadkőművességnek köszönhetjük, a török szabadkőművesek voltak azok, akik éppen olyan mélységesen döbbentek meg a szláv világuralom gondolatára, mint mi magyarok s éppen olyan elszántsággal és kitartással szálltak szembe vele. Mindezek faktumok, melyekben sem vád nem foglaltatik a szabadkőművesség ellen, sem pedig védelmük s amelyekkel egyszerűen Rákosi Jenő hamispénzverése alól rántjuk ki a talajt. Ami eddig a magyar szabadkőművességet illeti, ezek ellen - miután jónak látja a mai válságos időkben való viselkedésükért vállukra veregetni - azt veti Rákosi, hogy a "nyugatosok, akiknek a szeretőjük kiskörme drágább száz királynál és lobogónál és akik értelmetlen madárnyelven gyalázzák le versben a mi nagy önvédelmi háborúnkat, ezek a harckerülő urak a mi szabadkőműveseink által fenntartott lapnak elszánt védelme alatt állnak". Ami vád ebben a magyar szabadkőművesség ellen foglaltatik, arra majd megfelelnek ők, ha jónak látják, a magunk részéről legfeljebb annyit, ezt is csak zárójel között s nem igényelve kijelentésünk számára semmi különösebb jelentőséget, hogy a Nyugat szerkesztői és főmunkatársai között vannak szabadkőművesek s vannak olyanok, akik soha szabadkőműves-páholy tagjai nem voltak, de ami a Nyugat anyagi körülményeit illeti, ami iránt Rákosi olyan meleg és állandó érdeklődést tanúsít, hát megnyugtathatjuk, a Nyugat már az csak maga tartja el magát, előfizetési pénzekből, szerkesztőinek önképzőköri szívóssággal végzett ingyenmunkájából. De hát, mondom, ez mellékes körülmény, a fontos Rákosi állításai között az a vád, hogy mi legyalázzuk a magyarság önvédelmi harcát. Azzal üthetnénk el a dolgot, hogy honnan tudja ezt Rákosi, mikor hetek óta azt hajtja, most is ismételi, hogy értelmetlen madárnyelven írva az állítólagos gyalázó versek. De hát az ilyen silány vád elveszi az ember kedvét a tréfálkozástól, miért is ezt Rákosihoz nem méltó komolysággal akarjuk visszautasítani. Rákosi Jenő nem ismeri sohasem is olvasta a Nyugatot, vagy a Nyugat íróinak írásait. Vagy nyolc esztendő előtt forgatta néhány ígéretes fiatal magyar írónak Holnap című kötetét - mely akkor Babitsot is vendégül látta -, és e kötetről való emlékei, meg a most folyó vitában a kezére dolgozó esztétikusok beárulta versek, megkékceruzázott sorok, ez minden, amit a Nyugatról tud. Mert ha lapozgatott volna a Nyugatban, akkor - becsületes szándékkal a szívében - tudná, tudnia kellene, hogy féltőbb, igazabb, gyöngédebb szeretettel - a lélek mélyéig megrendülve - senki nemzetünket sorsos útján nem kísérte, mint éppen a Nyugat írói, s ami írás a háborúról a Nyugatban jött, azt nemcsak most, hanem tíz esztendő múlva is bízvást és önérzetesen vállalhatjuk. Azt mondották, - tessék csak utána lapozni! -, talán kikerülhetetlen volt, bizonnyal kikerülhetetlen volt, összeesküdtek ellenünk, ránk kényszerítették. Csak éppen, hogy ezekből az aggodalmaikból soha nem vált vezércikk annak a bizonyítására, hogy a háború esztétikai gyönyör, erkölcsi szükségesség - mint ahogy Rákosi tollából olvashattuk a galíciai harcok idején leírhatatlan megvetéssel -, és a háború eredetét, a háború céljait - bevalljuk - gyakran feledték azok fölött a veszteségek fölött való fájdalmukban, melyek miatt, ki tudja, talán sohasem teljesedhet diadalmassá fegyvereink győzelme. Csak éppen, hogy a megdöbbenésük a világra szakadt katasztrófán nagyobb volt, mintsemhogy vitézi énekekre, Derby lord plakátjain alkalmazható toborzó dalokra kerekedett volna kedvük, és ez a mély megdöbbenés - ebben a választó időben - igazibbá, minden ember-testvérünk iránt megértőbbé nemesítette költészetüket. Csak éppen, hogy jövőbelátók is voltak és a diadaltüzek világánál a magyarság jövőjét kutatók. És költők voltak és azok maradtak végig, és soha egy percre sem, egy betű erejéig sem tettek koncessziót a politikának, Rákosi politikájának.
Hős emberségem, várakozz,
Szép álmokat aludj, lefénylett
Jós és jó magyarságom,
Hívni fog az élet
S föltámadások örök Rendje.
Most tél van s szegény mag-magam
Megnémítva és leharapva,
rendeltetés hitével
Őrzöm meg tavaszra,
Igazimnak sarjadásáig.
(Ady Endre: Mag hó alatt.)
És még egy idézet. Flaubert-nek egy 1871 márciusában kelt leveléből: "Legyünk elkészülve új képmutatásokra, az erényről való szavalásra, a romlottság ellen való szónoklásra, szigorúan egyszerű öltözködésre stb. Teljes vaskalaposságra."
*
Azért mégis csak érdemes elgondolkozni azon - mint emberi dokumentumon is, mint kortörténeti adaton -, hogy mire vihetők vissza ezek az időnként konokul s mindig növekvő szenvedélyességgel megújuló támadások. A vádpontok időnként bőrüket vedlik, már nyolc esztendő előtt, amikor az értelem nevében támadt ránk Rákosi Jenő, bejósoltam, hogy majd jön ő még az egészség, a puritanizmus, az erkölcsiség, a magyarság, a hazafiság lobogója alatt is, - ahogy éppen a tömegek könnyen dirigálható szenvedélyeire való spekulálás alkalmasnak látta. Jóslatom - nem vagyok büszke rá és nem örülök neki - bevált, ma már Rákosi hűségesen végigszáguldotta e vádak egész skáláját, sőt meg is tetézte egy abszolút biztos hatásúnak érkező kézigránátváddal, az élelmiszeruzsorával. Az élelmiszeruzsorát is a Nyugat csinálta. A divatot is, mely "nem a női alkat szépségeinek emelésére, hanem hibáinak kitüntetésére" szolgál, mely "a testet nem takarja, hanem leleplezi", mint ahogy Rákosi Jenő a düh logikájával megállapítja. Akkoriban a "filiszter" túlságosan egyszerű formulájával magyaráztuk a dolgot. Akkor azt mondtuk - legyen szabad megismételnünk érvelésünket, melynek nem egy igazsága ma is igazság - azt mondottuk: "Sejtések, remények, talán megállapítások is, néhány értő és igazán érdeklődő embernek inkább csak maga elé suttogott titkai köztudattá izmosodnak, nyugtalanító érzések, nyugtalanító sorsok, nyugtalanító nevek - életek és művek - mind igazabb és igazabb együttérzést váltanak ki és a filiszter-ideál, a kellemes érzéseket - a turbékolást, elérzékenyülést, jókedvet, meglevők dicséretét, szeretkezést - bokrétába kötő költészet, a "kerek mint az alma"-lelkek játszi kedvtelése és elalvás előtti szórakozása veszélyben forog. Mert a művészet szerintük a társas élethez tartozik, mint a klub, mint a színház és aki a társas életben vesz részt - mondja Amiel -, annak úgy kell élnie, mintha ambróziával táplálkozna és csak a legfinomabb foglalkozásokat űzné, a gond, a szükséglet, a szenvedély, mindez mintha nem is volna. Ezért az a bámuló megütközés minden hevességen, a természet minden vadabb sikolyán, minden igazi szenvedésen és a szenvedély minden látható jelén. És ilyenkor megmozdulnak a filiszterek tömegei, ilyenkor rákönyökölnek művészettörténetek lezárt aktáira s ha zenéről van szó, akkor azt mondják, hjah! Beethoven! - ha festészetről, hjah! Raffael meg Rembrandt, - ha irodalomról van szó, akkor, hjah! Shakespeare, Dante, Arany János! - mert ez elfogulatlanságukat bizonyítja és feloldja őket minden igazi érdeklődés kötelezettsége alól. Kényelemszeretetüket pedig kenetes imperativusokká veszik körül, légy erős, légy hívő, légy példakövető, légy nemzeted vigasza...
Ma már alig állhatunk meg ennél a magyarázatnál. Ma már azt mondjuk, ha mindazok a vádak, melyeket Dunántúli naponta kieszel, sületlenségek is, ha Rákosi Jenő - kellő tudás, érdeklődés és műveltség híján - nem is tekintheti át a nagy szabad tengereket, ahol a Nyugat hajója jár, mégis rosszindulatú ösztönének periszkópján meglátja a közeledő veszélyt, s izgul, védekezik. És erre az ösztönre rábízhatjuk magunkat, itt történt és történik valami, amitől Rákosi Jenő annak az egész politikai világnak - a "politika" szóba az ő egész világnézetük belefér - az összeomlást félti, mely egy fél évszázadon keresztül ennek az országnak erkölcsi, kulturális és gazdasági törvényeit diktálta. Ha mi akarnánk vádpontokat összeszedni, akkor egész másokat tudnánk mondani, mint "vérivás" meg " bukjelszoknya" meg "értelmetlen madárnyelv" meg "amerikázás". Akkor a kivándorlás számadatait iktatnák ide, melynél nagyobb vérveszteséget a magyar nemzetre csak ez a háború hozott, (melyet görögtüzes jelzőkkel felékesíteni nem visz rá a lelkem), akkor arról értekeznénk, hogy miért nincs ennek az országnak művelt és vagyonos középosztálya, az adópolitikánk lázító igazságtevéséről, közigazgatásunk - de szomorúan megbosszulja ez magát ebben a háborúban! - teljes csődjéről. Ennek a politikai világnak az összeomlását sejti ki Rákosi Jenő a Nyugat betűiből. Amelyeknek veszélyességét annál fenyegetőbbnek érzi, minél kevésbé állnak a betűk valamely politikai irány, vagy párt, valamely tendencia szolgálatában, minél inkább a tiszta művészet, a költői egyéniség erejével szólalnak meg.
Sokat lehetne még erről írni. Arról, hogy ha az a "több mint száz elismerő levél", melyet Rákosi Jenő minden cikkében meglobogtat, nem is egyéb Csillag Anna reklámjánál, azért hiba volna letagadni, hogy sokan gondolkoznak a dologról úgy mint Rákosi Jenő. Sokan vannak az ő politikai világának osztályosai, az igazi tehetségek puszta létezésén megsértődött féltehetségek, sokan a felületesek, jelszavaknak felülők, sokan vannak és öblös hangúak. Csak így érthető meg, hogy a magyar sajtó - mely elvégre is a közönségnek, a közönség szájíze szerint ír, s irányítására nem gondolhat - sokszor bizonyára jobb meggyőződése ellenére, közönyösséggel kísérte és kíséri még ma is a Nyugat törekvéseit, s csak a példa okáért említjük fel, hogy Móricz Zsigmondnak Magyarok című kötete - melynek kellergottfriedi jelentősége minden hozzáértő előtt nyilvánvaló - a sajtóban a megértésnek, a méltánylásnak egyetlen barátságos szavával sem találkozott. Csak így érthető meg, hogy az unosuntalan ismételt ostoba vád ellen, hogy a Nyugat detronizálta Petőfit, meg Aranyt, meg Vörösmartyt (akik ma igazán nem tiltakozhatnak a Rákosi Jenő által rájuk kényszerített szövetség ellen), soha egyetlen hang nem emelte fel szavát - mi magunk erre épp úgy nem felelhettünk, mint az ezüstkanál vádra -, soha egyetlen sor nem mutat rá arra, hogy különb esszék, különb írások sem folyóiratban, sem napilapban nem jelentek meg, mint amelyekben a Nyugat írói a magyar klasszikusok - Zrínyi, Berzsenyi, Csokonai, Petőfi, Arany, Vörösmarty, Gyulai - megismerésére törekedtek. Csak olvasni kéne ezeket és tanulni belőlük - igaz megértést és tisztességtudást.
És mégis - ez már a Hauser Gáspárok sorsa - a Nyugat érvényesül. A Nílus a tengerhez ért, mint ahogy Schopenhauer szerette mondani. Íróinak kiváló tehetségénél fogva s annál az erkölcsi és kulturális becsületességnél fogva, annál a megfélemlíthetetlen szabad szellemnél fogva (ezt a hitelét vesztett fogalmat a Nyugat csiszolta újból fényesre) mely ezeket a csupa külön elefántcsont-tornyú írókat a Nyugat folyóiratban közös munkára egyesítette.