Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Szabó Dezső: Damaszkusz felé

Szabó Dezső: Damaszkusz felé
5. A megszűnt rugódozás.

A kis házacskát körülömli a virág. A volt Titán a ház előtt ül három kis gyermekével. Benn a házban lámpa ég, az asszony az ágyakat vetegeti. Azután kijön ő is leül férje mellé. A gyermekek édes semmiségeket csacsognak. A beesteledett utcán egy-egy döntő léptű paraszt döcög haza felé s csendes jóéjszakát küld feléjük. A kis család boldog. Örvendenek, hogy nyár van, hogy vannak, hogy szelíd este jött az izzó nappal után.

Az egyik gyermek, egy kis borzas fiú, húzogatja kis húga fürtjeit s az sírni kezd. Az anya többször rászól a fiúra: - Duci, hagy békét Erzsikének. A kis fiú dacos huncutsággal folytatja a kötődést. Végre a kis leány keserves sírással kér elégtételt. Az asszony csinált haraggal szól: - Apa, büntesd meg ezt a betyárt.

A volt Titán szép lassan feláll. Leteszi a pipáját s megfogja a megszeppent gyermeket. Beviszi a szobába, egyik kezébe a lámpát fogja, másikkal a kis bűnöst vonja maga után. - Most gyere a zárt szobába.

Egy kis szobát nyit fel csikorgó kulccsal. Felemeli a lámpát s rámutat egy óriási szörnyetegre. Ott áll tótágast a szoba közepén volt Titán bőre kitömve. Szelíd, szeretettől súlyos szavakkal mondja: - Fiókám, fiókám, engedelmesedni, engedelmeskedni. Mert aki ne m engedelmeskedik, aki lázad, mind ilyen lesz mint ez a szörnyeteg. Akarod, hogy ide zárjalak?

A kis fiú fogadkozik, hogy jó lesz. Kimennek. A gyermek buzgó töredelemmel mondja: - Édes mama, soha többé nem leszek rossz. - Azután a húgához fordul: - Engedj meg édes kis húgocskám. - A két gyermek összeölelkezik. Az anya öléhez szorítja fejüket s hogy nagy jólesésén könnyítsen szól:

- Bár a jó Isten adna egy kis esőt. -

- Bizony, bár adna, - szól a volt Titán befelé nyíló mosolygással.

Tovább üldögélnek. A szomszédból sírás és nehéz ütlegek hallatszanak. Az asszony felháborodva szól:

- Az a disznó kovács megint üti azt a szerencsétlen árvát. Hogy tud egy olyan istentelen nagy ember egy nyomorék gyermekeket bántani! -

A volt Titán felugrik. Arca bronzvörös, kezei öklök, melle előre zihál. Az egész ember egy pillanatra megnőtt, mint a megfúlt láng. Azután visszaül, összezsugorodik önmagánál kisebbre s mélyből remegő, lefogott hangon szól: - Ugyan fiam, ez a törvény. Az erősebb üti a gyengét. Meg kell nyugodni, meg kell nyugodni mindenben.

A gyermekek elszontyolodtak, nagyokat tátogatnak kis szájukkal. Az asszony beviszi őket lefektetni. A férfi még kinn marad, belebámul az éjszakába. Belülről álomba hajló gyermekhangok hallatszanak ki:

Adj nyugalmat mindenkinek,
Szülőimnek, testvéreimnek,
És házunkon kivül is
Minden jó lelket őrizz!
Á - men.

Azután csend lesz, az asszony is lefekszik. Ő pedig csak néz, néz, mintha egy sejtett törvényt igyekezne végére betűzni a gazdag nyári éjszakából. Valami titkos mély szorongást érez. Maga előtt látja a vergődő nyomorék esdő arcát s az ütlegelő vad férfit. Hátha ez az utolsó győzelem önmagán egy nagy mulasztott kötelesség volt? De minden csendes az örök igazságtalanságok szövedéke nyugodt, termő világként mosolyog le rá. Nagyot sóhajt, feláll, lábujjhegyen bemegy s megigazítja alvó gyermekei takaróját.