Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Szabó Dezső: Damaszkusz felé

Szabó Dezső: Damaszkusz felé
4. Egy nyárspolgár naplója.

Ezt a címet írta felül és azután így folytatta:

Láttam az élet alapműveleteit. Megtaláltam a megígért embert. A megváltott embert, az embert az örökkévalóság jegyében. Ez a nyárspolgár.

Hasonlítani, ez a legmélyebb törvény, a legerősebb erő, a gyökérkötelesség.

Az emberek szabálytalan sok sarkú sejtek és e sarkocskákkal kapaszkodnak egy nagy termő életté. Minden ilyen kapaszkodó sarok egy kis tökéletlenség. Nincs szentebb, mint a mindenkiben meglevő tökéletlenségek. Nincs nagyobb bűn, mint az egyetlen kiválóság, mely kirikít s külön egyénné korlátol. Csak két dologgal lehet túlnőni az embereket, jósággal és szánalommal. De ez is külön szenvedést érdemel.

Igazságnak nevezzük bizonyos szavak olyan sorrendjét, melynek elmondása megnyugvást ad az embernek önmagával és társaival szemben. Minden külön igazság, mely egy ilyen mondatot megzavar, vérpadon való igaztalanság.

Minden nap egy rozárium, melynek szemei apró kis hazugságok. Szent a rozárium és szent minden szeme. Aki egy ilyen szemet ki akar tépni, gyilkos.

Jó, aki hinni tud, de jobb, aki hitetni tud. A külső ember legyen mindig jó ember, a belső akár orgyilkos lehet. Mert azt az orgyilkost örökre elzárja a külső ember. De ha a külső ember bántó, mire való a belső jó ember? Harpagon kincses ládája az, melyen egy ijesztő váz kuporog.

Aki "önmagát", egy külön "egyént" építget magában olyan, mint aki csak egy negyedik emeletet akar a levegőbe építeni. Mi voltaképpen nem vagyunk, csak amennyiben a többi emberekben vagyunk s a morál csak eme szétszórtságunk egysége.

Légy két, három és több színű. Kellemesen rosszat mondani hát mögött, kellemesen jót mondani szemben, ez a kultúra legnagyobb vívmánya, a legtökéletesebb társulhatóság. Szidod a cigány purdét, aki piszkos hátulját mutogatja. Pedig ez az őszinteség legártatlanabb formája.

A művészet, azoknak a formáknak a megtalálása, melyekben az emberi szánalom örök szánalmat biztosít az emberi küzdelmek iránt. A művészet minden megújhodása az emberi szánalom egy újabb megtágulása volt. A zseni akkor éri el fejlődése zenitjét, mikor a benne lappangó jóság teljes birtokába jött. A zseni a közösség Szent-György lándzsája, mely levágja az egyén-sárkányok fejeit.

Csak a gonosz, vagy buta kérdezheti: Van-e Isten, vagy nincs? Ez éppen olyan tárgytalan kérdés, mint? van-e dugóhúzó a Marson, vagy nincs? Isten az emberi társulás egyik formája, az emberi jóság egyetemes kerete, a legszélesebb és legösztönszerűbb jótékonysági egyesület.

A nyárspolgár az ember legmagasabb fejlődése, az egyetemes egészség, a határtalan tenger.

Amíg ezeket írta, észrevétlenül vedleni kezdett s az utolsó sornál titánsága úgy levedlett róla, mint egy lehúzott kesztyű. Fogta a levedlett titánságot s betette egy ócska ládába. Azután ráült a ládára s boldogan így szólt:

- Íme, ez volt keresett önmagam, mindenki vagyok. Minden jóságom nosztalgia volt e forma után. Ó föld, mindnyájunk teste, rög vagyok a rögök között, mag a magok között, része a végtelen termésnek.

A tükörből, apró, mosolygó szelíd ember nézett vele szemben.