Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 22. szám · / · Szabó Dezső: Damaszkusz felé

Szabó Dezső: Damaszkusz felé
1. A falu.

A falu olyan valószínűtlenül kicsiny, olyan csillapító hízelgéssel falu, hogy láttára mosolygás száll meg, mint egy gyermek-mese kezdetén. A körötte nyújtózkodó holmik szelíd domborulatokban könyökölnek félkörbe. Ezekre a dombokra mindig hull a nap, szelíd, finom köd szűrte nap s ez ott gazdag szőlőbogyókban gyűlik fel s tovább folytatódik jókedvű bácsik mosolygásán és rezes orruk derűjén. A falu közepén mint egy meglepett kiáltás egy hegyes földkúpocska szökik ki. Ez az egyetlen merészség az egész vidéken. A dombon egy össze-visszaharapdosott várrom van. Olyan kicsike kis várrom, olyan hegyecske hegy, hogy az egész valami óriás-gyerek horgonyzó ékszerének látszik. Minden olyan megnyugtató, kicsiny és mosolygó ezen a vidéken. A házak is olyan icurkák-picurkák, olyan bocsánatkérően szerények, hogy csak éppen hogy vannak. A mindig itt lebegő oldott-tej köd még a napot, holdat és csillagokat is napocskává, holdacskává és csillagocskákká szelídíti, úgy hogy e kis világocskának egy külön égboltocskája van.

És Istenkéje is. A domb tövén kis templomocska áll. Köröskörül almafák veszik körül, szép gömbölyű lombú almafák. Mikor ezek tavasszal felöltöznek ékes szoknyájukba, olyan a templom, mintha vasárnapi ruhás parasztleányok állnák körül. A templom előtt a kereszt áll, de nem annak a nagy emberi fájdalomnak a szimbóluma. Ebbe a kis faluba nem fér be a tragédia. Ezeket a jó kis mosolygó emberkéket csak mosolyogva lehet megváltani s a megváltónak nem szabad ijesztően nagynak lennie. Szelíd, kántorképű, jó humorú Krisztus van a kereszten, mosolyog, mosolyog. Okos, praktikus mosolygása nagy bölcsen mondja: - Az én öt sebem csak kegyes fogás, hogy ti tudjátok egymást sajnálni érettük. Olyan szépek ezek az almafák és olyan jó Krisztus lenni ezen a kereszten, melynek árnyékában ti pihentek meg, kedves jó mosolygó kis emberkék. - Tavaszi vasárnapokon a templom tele van fiatal lányokkal és mosolygó emberkékkel s a tavaszi szél a nyitott ajtón befújja az almavirágok szirmait. És a virágszirmok s az öreg pap szavai egymás közé keveredve hullnak a hívekre, akiknek lelkecskéjéből isten-cirógató lágy ének fakad. Az oltár felett a jó Isten, egy kicsiny, görnyedt, tél-apó szakállú öreg úr mosolyogva néz: - Milyen jól megvagyunk mi itt egymás közt.

A plébános is egy öreg-öreg, ezüsthajú, 147 cm magas zsuzsu-plébános. Hosszú, körülömlő ősz fürtjei közül csak aprót tipegő lábacskái látszanak ki, olyan mint egy bütüjén gyalogló ezüst harangocska. És ezüst a hangja is, bontott gyöngysorú édes kacagás. Ez az ő egyetlen nagy bölcsessége. Az ő meleg lelkében már régen tiszta ezüst jósággá olvadtak a szavak s most ebből az ezüstből juttat mindenkinek a kacagásával. Beszélni nem is igen beszél senkivel, mert a mondat nehéz torna az ő 94 évének. De mindenkinek odahullat tiszta nevetéséből és ez mindenkinek éppen azt mondja, amire szüksége van. A fiatal lánynak azt mondja a nevetése, milyen szép vagy s a szépség be nagy jóság. A munkásnak ezt csilingeli, milyen erős vagy s az erő nagy jóság. Az öreg bírónak pedig, milyen tökéletlen vagy s az emberi tökéletlenség a legnagyobb jóság. És mindenkinek azt mondja, hogy az élet jóság, nevelés és derült kézfogás.

És az emberek. Milyen jó, hogy ezek az emberkék vannak. Milyen ugyanazonosan kedves icike-picike mosolygós emberkék. Egy tudós bácsi beszélt nekem egyszer valami hidráról. Ez a földszülöttje egy centiméternyi szörnyű kis állatka. Ha ötven darabra vágod, mindenki darabocskából egy egész hidra fejlődik s mind az ötven szakasztott olyan, mint az eredeti volt. Valahogy így szaporodhatott tele ez a falucska is. Volt valaha egy picike kis lehetőleg jó, lehetőleg tökéletlen, ártatlanul gonoszka emberke s azt tépték szét a falu minden emberévé. És lett mindenki egyformán éhes, egyformán szomjas, egyformán hívő emberke. Annyira egyformák, hogy mikor ketten együtt hajolnak a Sárállós tócsája felé s az egyik orrán egy légy van, a másik nagyot csap a saját orrára és csodálkozik, hogy a légy ott maradt. És ha két óra négy perckor a Haraszton Nagy János megbotránkozik, két óra hat perckor már Kis Péter is attól botránkozik a tapolcai út végén. Pedig a kettő között az egész falucska fekszik, mely éppen úgy botránkozik velük együtt.

Mert vannak ám itt is indulatok és problémák. A falucskához a csendes vidéken át egy kis magajáró gépecske döcög mindennap. A falusiak nagyon büszkék erre és vonatnak hívják. Ez a gép hoz aztán nagy-nagy tele nyomtatott papírosokat, amikben meg van írva, hogy a messzi nagyvilágon a nagy-féle emberek hogyan gyilkolnak, rabolnak és csalnak. Ezeket a papirosokat egy szép kis házacskába viszik. A ház homlokára nagy betűkkel van rápingálva, Kaszinó. Minden este kedves mosolygó kis bácsik jönnek ide, teleszedik fehér lelküket a fekete betűkkel. És akkor úgy kiáll belőlük a tapasztalat, mint a feszült begy a jóllakott csirkéből s mosolygó ajkukra úgy jön a világtörténelem, mint egy pásztorjáték. A patikus szól:

- A rosz-seb egye meg azt az Angliát, minek jött ellenünk, hiszen mi nem bántottuk!

Erre mindnyájan érzik, hogy egyikük sem bántotta Angliát s az ártatlanok okos, okolt méltatlankodásával hagyják rá: - Nagy disznóság, de megbünteti az Isten.

A bíró, kedves kis harcias bolhaember, nehéz helytelenítéssel folytatja: - És az a modern Franciaország! Még az is ellenünk merészkedik, pedig az asszonyai az utcán mutogatják a vádlijukat. A modern!

A modern szó egy percre jeges csendet csinál, a "vádlira" pedig a tiszttartó lehunyja a szemét. Mióta a püspök kenyerén van, nem szereti az ilyen ruhátlan szavakat. Édes golyvás-galamb tekintéllyel szól:

- Majd ad nekik Vilmos! Velünk van a jó Isten és az igazság.

Ezt az utolsó mondatot most hallják tízezredikszer, de mégis boldogan mosolyognak neki mint egy jó meglepetésnek. Minthogy meg van mindenkinek a maga kis egyforma botja, úgy van Istenkéje és igazsága is, melyekkel átbicegnek az életen s amikkel elverik a rájuk ugató ellenséget, mely gonosz, buta és istentelen. Az egyik megszólal:

- Éjjelre ki kell menni a határba. Ki van adva a parancs. Hátha automobilos kémek jönnek. Mit csinálnánk, ha elfognánk egyet?

- Én a szívébe döfném a tőröm! - szól a patikus zord, Paprika Jancsi tragikussággal. De megijed a maga mondatától s rögtön enyhítve teszi hozzá: - Persze, csak ha igazi kém volna és ha megfognák. Igaz, hogy tőröm sincsen.

- Én halántékon ütném, hogy többet nem kémlelne.

- Ki kellene szúrni a szemeit a disznóknak!

- Felakasztani! Felakasztani!

Komoly, akart vastag hangon gesztikulálnak egymásnak, mint a gyermekek, mikor a pincében félősdit játszanak. Mikor legjobban borzong az egész társaság, a jegyzősegéd egy nagyot csap az ablakra.

- Mi az? - riad fel mindenki s szorongva nézne az ajtó felé.

- Egy kutya halálfejes lepke csúszott ki a kezemből.

- Ne bántsd szegényt, az is a jó Isten teremtése, - mondják az öregek.

És most már mindenki mosolyog és megint otthon van édes, derült, mindennapi jó önmagánál. A csúf világtörténelem lecsúszott az ártatlan lelkekről. Szépen haza mendegélnek, vacsorálnak az övéikkel. Hazánkban és égbolton kis csillagocskák gyúlnak fel s az elbóbiskolt kis falu tovább kereng a végtelen világban.