Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám
Rippl Rónai Józsefnek
A kicsi úgy odadobva, mint kis porcelánbaba. Kis furcsa karakterbaba, a párnák között feküdt, a tarka szép parasztpárnák között. Néha furcsa kicsi hangot adott, ha... ha... ahogy észreveszi, hogy ránéznek, felemeli a kis zömök lábát és megmutatja barna mozetig batiszt nadrágját.
- Te édes gyönyörű lány, te szép lány, egyáltalán nagyon szép lány, azt mondta a doktorné is, hogy ez a legszebb lányunk - csókolta agyon az anyuka és felkiáltott: - Látja, apa, látja ezt a gyereket, hogy fekszik itt, hogy ül.
Lefekszik mellé s barna, virágos pongyolájában beleolvad a kedves, puha tömegbe a sötétes sarokban, amely fölött nagy rőt vörhenyes színkeverékű szőnyeg függ a falon, s magára takarja a mély, bordóvörös jolsvai gubát, amely aprófürtű és finom és vörös és középpontja a tompa, enyhe színek zavargásának.
A másik kis lány a heverő sarkán állt, barna cipője belegázol a torontáli szőnyegbe, megtiporja a szőtt mintákat s a fali szőnyegen kapaszkodik kis keze.
- Ne rángasd, - szól az anyuka, - ne rángasd! Ne rángasd te! - nem hallasz egy szóra?!
Az iskolás kislány leugrik, nyakát húzza, röstelkedik. Olyan közel van a boldog, számba nem vett gyerekkorhoz, még itt érzi magát, a kicsik közt kicsinek amíg értelme nélküli szókat dalol, mint egy furcsa motívum kavarodik bele a pamlag foltjaiba és tömegeibe.
Kint, tiszta ablakokon át, szemközti ház fehérrel tarkázott, szürke vakolata, kővel díszített tégla ház nagy ablakai és fekete pala teteje vágják el magasan, a szürkén tűző ég kárpitját. Üvegtáblákon folyton apró hullámrezgésbe törnek külső síkok, fák zöld, erősen ritkuló és barnuló lombja lazán van képbe beleszőve, mint szép asszony arcán fátyol. A szobának meleg, kiugró ablaköble zöld lefolyó virágokkal tele s gyerekek maguk holmijával lakják meg.
Olyan csönd van és béke, olyan délutáni enyhe lankadtság, gyereknek kell lenni, hogy álomtalan kibírja valaki. Anyu elalszik, picirije örök csöndes mozgása mellett, fél karral egyre ölelve kicsiny virágát, apa elalszik, csukatlan hagyva könyvét, másik szoba nagy puha bőrdíványára hever, falon pompázó nagy tarka képek alatt. A két leányka ablaköbölben játszik unodalmas, sok apró szavú, egymást cibáló csöndes játékot csak folyóvíz lankadatlan csobogása hasonlítható hozzá.
Falióra sárgaréz lapátja féllábú kocogással szürke falon ver, öreg, fekete pávás, tarka huszár, piros bögyű leány őrzi üveg alatt fehérmezőn sétáló mutatóját...
Álomból riadókban az éberséggel ingerültség támad, gyerekek hosszadalmas civódása végén idegesítő egyhangú nyafogására:
- Mikor megyünk már! Mikor megyünk már! Mikor megyünk már! Mikor megyünk már! Mikor megyünk már!
Az élet nem engedő, ellenálló, sok ostromot visszaverő könyörtelenségéhez szokott gyerekszájak sürgetik alvó anyát, egyhangú esőkopogású szókkal kopácsolva álom elborította fülét:
- Mikor megyünk már! Mikor megyünk már! Mikor megyünk már!
Nótája verődik ki emberi hangnak, élő kis hangnak emberi muzsikája, mint fátyolos színek enyhe összefolyó árama, amelybe testek, élő és holt tetemek, így élő és úgy létező tömegek valósága szűrődik fellegesen egységbe. A nagy perzsaszőnyeg két sárga háromszöge vörös virágot és barna vonalakat visel magán, mint pap felöltött palástot, harmadikuk, hogy benne van fal árnyékában, mint esti ködben előre haladó nyáj vezetője, s hogy múlik, elmúlik élet, mozgás, mi még pillanatokkal előbb itt rezgett. Gyerekek, anya álomból ki ébredt s most kint az ajtón túl, mintha mérhetetlen messzeségben, eltűnve csillagok dimenzióban, itt hagyott volna mindent, mi rá van építve akarata oszlopaira, fényfoltokat és illatremegéseket, elhelyezett tárgyak rendjét és heverőről fölvett testének apró gyűrt tanyáját. Eltűnve csukott ajtók mögött, mintha soha itt nem lett volna, ha soha meg nem térne ezután, s mégis itt az örök törvény láthatatlan lánca, senki és semmi nem jő, hogy belegázoljon asszonyunk létezésének rendes emlékébe, tárgyak állnak, egylábon helyén bronz virágkosár, zöld folyóka zuhatagában, még ferdén álló szék sem mozdul helyre, míg...
Állványához ül a festő, szénnel szennyeket sikárol sárga papírosára. Néz, néz a tarka sarok sötétjébe, ahol színek színt váltanak s krétákat szed elő, apró pasztelleket, százával a színek kivonva a természet keverékéből aprón skatulyázva, hol ezzel, hol azzal mázol rá a papírra, lángoló vöröset, világosat, mint a friss vér, ahogy kibuggyan, rá másik kéket a sarkába, az acélkék díványpárna letompult színe, sárga csücskét nyújtja másik párna és hegyesen bele szegül függönyszőnyeg meleg tónusába, ordító jajgató sárga, hogy ráfekszik a szürke testvér, mint fiatal csíkos kis malac egymásra. Új vörössel keni át az iménti vérvöröst s eldörzsöli ujja bunkósra kopott hegyivel, meg fehéret ken rá vörösére és újra mély kármint, világít, tüzel és izzik, a mély drága vörösség, szerelmes, férfias, komoly vörös, a férfi az mégis, aki vállán hordja az egész családot. Úgy félre, kissé láthatatlan, a férfi az, ha jól megnézitek, aki ott fekszik kacagó, boldog színek káprázó játéka alatt, férfi vére ömlik lövészárkok medrében, óh öcsém, hullattál-e vért, mikor naiv, bolond fővel rajongó, oktalan magyar magad vállalkoztál patrulra, leső, merész, őrült fiú, pirosan tomboló arcod, kékre gyűlt bő véred s gyáva szíved, gyávaságodban merészeltél nagyot, gyáva voltál gyávaságod kitrombitálni és lombtól reszketve s gyávaságtól hőssé bátorodva rohantál bele kis buta egér, vén, önként jelentkező magyar, az ellenség közé...
A festő csak súrol, súrol, kemény és görcsös ujjakkal ken színeket s egész vastag teste remeg, könyöke, csuklója dermedten, buzgó munkán. Sárgát, sárgákat mázol mély feketék alá, messze világítású sárga színt, mikor semmit sem tudni, mi az igaz! Ha nincs jelen, minden borzalom azé, ki nincs jelen, minden gonoszság belőle jő, ki nincs jelen, s minden reménységet ad.
Szőnyeg apró bogain, szőnyeg csomózott görcsein izzadságnak sűrű esőzése illatozik, emberi lélek gyászos és mégis boldog vergődése, a munka szent kínja van apró foltokba festve szőnyeg szelíd mezein, gondolat száz tekeredése, gondolat ezer szövevénye kalandozza be távoli partok kaptatóit, pasztellek sűrű foltjai fedik papír fedelét, pasztellek tarka pontjai mind beborítják sárga lapját papíros mezőnek.
Hogy öntötte vér el agyad, óh hogy csapkodtál szanaszét kardoddal, mint dühbe jöttem sokszor gyerekszobánkban öcséidet püfölően, bután. Hogy kókadt le öklöd s táttatott el szád, láttán váratlan idegen ellenség orvtámadásának. Óh vágtak-e karddal karodra, lőttek-e rád, golyó fúródott-e köpenyedbe, mit olyan drágán, kényesen választottál, belefúródott-e húsodba, féltett, kényes testedet rontotta-e vágta? - jaj hogy tudtál szenvedni kicsi bajon. Rossz kölyök voltál, soha semmi erő, semmi kitartás, tűrés, energia, most rád szakadt a borzasztóság, mi tart fenn, mikor úgy szeretted ápolni gyenge gyomrod, fiam. Fájdalmat nem érzett, kit hitéért elevenen tűzbe vetettek, de hol van te hited, ami téged megtart óh korunk hittelen, élő, kis embere. Mentél előre, önként jelentkező, ki ellent állni közőrületnek sose tudtál, mentél hősnek, mint kisdiák cigarettás iskolakerti tekergőnek beálltál, mert idegeidet megzavarta közösség, más idegek őrületével. És elbuktál legelső, ahogy egyensúlyra szükség lett lelked erői közt. Nyájat nevel ez a Lét, csordába terel nagyot, kicsit s mind összegyűri. Megtöri, lecsiszolja hegyét, kavicsot csinál csorba kövekből. Görög lefelé tarka kavics, egyéniségtelen lefelé görög, csakis amerre többi, ár viszi, sepri, sodorja semmibe, mint malom garatja bedöntött zsák gabonát. Őröli lisztté, porrá, földdé, amelyből vétetett, jaj így. Karthágó és Róma harca megújult, mennek az emberek ezrei, omlanak, ömlenek, ölnek, rágnak, ütnek, gyilkolnak, élnek, esznek, dalolnak, meghalnak.
A festő hátra húzódott, sötét volt, a nagy ablakokon már idegen, földi lámpák fénye jődögélt égi fények helyett. A festő kitárta tenyerét s mind eldörzsölte a sok kréta színt, mint az élet, a Háború, csak egy kavargó, zavaros, egybeolvadt, keserű, megvetett színorgia, véreknek és haláloknak lágy tömege maradt a papíron.