Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Feleky Géza: India és a világháború
A történetírók korfestéseiknél a háttér élénkítésére szokták néhány könnyed vonallal megrajzolni a vezető tengeri hatalmak indiai kereskedelmét. Az indiai kereskedelem említése sohasem marad el, ha ezeknek a hatalmaknak gazdasági fejlődéséről van szó, de ezek az emlékeztetések majd mindig olyan futólagosak, hogy a gazdasági élet közelebbfekvő, kézzelfoghatóbb tényezői mellett meseszerűen hatnak, mint ahogy a mese varázsa övezi szemünkben az egész kincses Indiát, a maharadzsák csodálatos birodalmát. Máig sincsen a hatalmas történelmi és gazdaságtörténeti irodalomban egyetlen összefüggő és teljes megvilágítás annak a kérdésnek, hogy az Indiával való kapcsolat, az indiai kereskedelem milyen eltolódásokra és átalakulásokra vezetett az idők folyamán Európa történetében. Pedig az indiai kereskedelem útjának, és az európai történet néhány nagy fordulatának okozati összefüggése nyilvánvaló s kétségtelen.
A görögök szilárdították meg India kereskedelmi összeköttetését a nyugati világgal. Nagy Sándor hazájukban kereste fel a görög nemzet is ellenségeit, a perzsákat, Perzsián át elhatolt Afganisztánban és a Himalaya szorosain leereszkedett az Indus-folyóig, Észak-Indiába. Ha az itt alapított görög állam nem is volt tartós életű, a hódító hadsereg kitaposta India kereskedelmi útját a Fekete-tenger és a Földközi-tenger felé. Nagy Sándor, úgy látszik, már előre látta az Indiai kereskedelem nagy fontosságát. Hiszen csatornát tervezett a Kaspi-tenger és a Fekete-tenger között, ami meggyorsította és veszélytelenebbé tette volna a hosszadalmas karavánutat India és Görögország között.
A hatalmas római birodalom politikailag és gazdaságilag egyesítette a Földközi-tenger három partját, s Kelet felé a Perzsa-öbölig hatolt. Az Eufratesz torkolatánál Rómáé volt a Charaxi kikötő, az indiai kereskedőknek tehát csak a Perzsa-öbölbe kellett behajózniuk, hogy árúit átadja Rómának, és innen római területen vitt az út a Földközi-tengerig s Itáliáig. Bőven áradt tehát az indiai fűszer és selyem Róma felé Plinius már aggodalmasnak tartja a római arany kivándorlását az indiai árúkért. Jellemző az indiai kereskedelem megbecsülésére az a körülmény, hogy béke idején a római hadsereg jó ötödrésze állomásozott a Tigris és az Eufratesz mentén, főleg az indiai árúk útján biztosítására.
Mikor szétdarabolódott a hatalmas római birodalom, akkor sem akadt el az indiai kereskedelem. Róma kelet és déli tartományait, az Indus folyótól Gibraltárig, a Földközi-tenger ázsiai és afrikai partjait az arab kalifátusok lepik be, és Gibraltárnál átlépve Európába a Pireneusokig nyomulnak előre. Ez az arab birodalom átveszi a hellenista műveltség és civilizáció maradványait, átveszi az indiai kereskedelem közvetítését is nyugat felé, és évszázadokon át kétséges volt, hogy nem száll-e a nyugati világról Észak-Afrikára, Ázsiára, és egy keleti fajra az emberiség fejlődésének processzusa. Nem csupán a természettudomány művelése került arab kezekbe, de damaszkuszi pengével, arab paripákon indultak a keresztes hadjáratokra a középkori lovagok. Keleten egy hatalmas, művelt, egységes világbirodalom állt szemben a kezdetlegességbe visszasüllyedt, kis részekre darabolódott nyugati világgal.
Az arab birodalom megoszlása és elgyengülése után Velence és Génua veszik át az arab karavánoktól az indiai árukat, és ők viszik szét a Földközi-tenger kikötőibe. Velence hosszú harc után legyőzi Genuát és megszerzi az indiai kereskedelem monopóliumát.
A XIII. és XIV. században velencei hajók várták az indiai árukat a kisázsiai és egyiptomi kikötőkben, és velencei kereskedők kezén át jutott az indiai fűszer és selyem Nyugat-Európába. Velence kezdeteiről Cassiodorus hagyott ránk egy érdekes leírást. Szerinte nádból és agyagból tapasztják össze kunyhóikat a velenceiek, akárcsak a vízi madarak, kunyhóik oldalához kötik a csónakokat, mint a földművesek az igásmarhákat, hal a táplálékuk, só a gazdagságuk. Most, noha az arab karavánok is nagy haszonra dolgoztak, az indiai kereskedelem jövedelméből gazdasági nagyhatalommá emelkedett a földtelen Velence, sőt helyet szerzett magának a politikai nagyhatalmak sorában.
Konstantinápoly eleste után csakhamar Kis-Ázsiát és Észak-Afrikát is kiragadják az arabok kezéből a törökök, elakad az indiai kereskedelem szárazföldi útja, és így a XIV. század végén hanyatlásnak indul Velence s Genua, bár Velencének sikerül átalakulnia kereskedő államból ipari állammá.
Földrajzi helyzeténél fogva, és mint az arabok hajózási tudományának, földrajzi ismereteinek letéteményese, Portugália volt hivatva arra, hogy valóra váltsa az európai tengeri hatalmakat Nagy Sándor kora óta kísértő álmot, és megtalálja a tengeri utat Indiába. Vasco da Gama 1497-ben elindult Liszabonból és Afrikát megkerülve, a következő évben kikötött Kalikatban. Ezzel a portugálok méltó utódai lettek a vikingeknek, a korai középkor hatalmas hajósnépének, akik Skandináviából a népvándorlás lezárása gyanánt nyugatra áradva foglalták el Észak-Franciaországot, Angliát, Nápolyt és Portugáliát. Most pedig elvégezték a legnagyobb viking-munkát, megvolt a tengeri út, Kelet-Indiába, megvolt a közvetlen összeköttetés Európa és India között.
Visszaérkezésekor nagy kitüntetésekkel halmozta el Vasco da Gamat a portugál király, és egy hatalmas székesegyházat épített fel, Belemben, ahol India első admirálisa újra elérte a portugál partot, méltán, mert Vasco da Gama felfedezésének következményeiért emlékszik meg róla "Nagy" Emánuelként a történelem. Az indiai kereskedelem haszna a XVI. században Portugáliának jutott, és így egy rövid, de fényes korszakra nagyhatalommá emelkedett ez az azelőtt, s azóta jelentéktelen kis ország. 1580-ban Spanyolország meghódítja Portugáliát, és a németalföldi kereskedők veszik át az indiai áruk szállítását és eladását. Spanyolország ugyanis elhanyagolta a kereskedelmi hajózást, és a spanyol-portugál gyarmatbirodalomnak csak azokat a részeit aknázta ki, ahol nemesércet talált, vagy keresett. Németalföld földrajzi fekvésénél fogva már a XV. században tengeri állammá lett, nemzeti jövedelmének egyik főforrása a halászat volt, hajókon hozta az akkor még primitív mezőgazdaságú Angliából a gyapjút, szövőipara részére, hajókon hozta a gabonát Lengyelországból, a porosz tartományokból, indusztriális lakossága részére. Az így kialakult nagy kereskedelmi flotta a spanyol birodalom megkerülésével kezdett Indiában hajózni, majd Jávában, és India legdélibb részén, a Malakka-félszigeten, vetették meg lábukat a német-alföldiek, és innen űzték el az indiai portugál gyarmatosokat. Német-alföldnek Spanyolországgal szemben vívott híres "szabadságharca" részben nem más, mint Németalföld harca az indiai kereskedelemért. És a szabadságharc csakugyan teljesen a németalföldiek kezébe adta az indiai kereskedelmet, hiszen a háború folyamán elfoglalták és flottájukba sorozták a spanyol kereskedelmi hajók nagy részét is.
A XVII. században tehát Németalföld emelkedik nagyhatalommá, mint Portugália a XVI. században, és átveszi a vezetést Európa gazdasági és szellemi életében egyaránt. Hirtelen új életre ébred a középkor óta lehanyatlott németalföldi festés, Rubens-szel és Rembrandt-tal fizet Európának az indiai kereskedelem jövedelméért Németalföld. Arra az évszázadra, melyben Németalföld monopolizálta az indiaik kereskedelmet, a tudomány és az irodalom is a tenger partjára költözik. Ott születik, ott él Spinoza, Huygens, Hugo Grotius. Az indiai kereskedelem története tehát egyszersmind világtörténet és a kultúra története.
Németalföld azonban katonailag nem elég erős ahhoz, hogy a szárazföldön is megvédje tengeri hatalmát, Franciaország és Anglia kezet fognak, hogy elragadják tőle tengeri uralmát s az indiai kereskedelmet. Witt János erélye, diplomáciai ügyessége, és Ruyter admirális három hősies háborúban szerzik meg a győzelmet hazájuknak. De a kimerült Németalföld elveszíti nagyhatalmi állását a politikában és a gazdasági életben egyaránt.
A gyarmatbirodalom megalapozására és az indiai kereskedelem biztosításáért Angliának le kell számolnia volt szövetségesével, Franciaországgal. A dicső forradalom és a waterlooi csata között hatszor keveredik európai háborúkba, vagy kavar fel európai háborúkat Anglia, látszólag homályos és többnyire jelentéktelen okokból. Százhuszonhat évből hatvannégyen át visel háborút, fegyveres kézzel foglal állást a spanyol és az osztrák örökösödés kérdésében, támogatja Nagy Frigyest, hogy megszerezhesse és megtarthassa Sziléziát. A százhuszonhat év alatt egy millióról nyolcszáznegyvenre növekszik az angol államadósság, tehát évenként átlag hét millióval szaporodik, egy olyan korban mikor Anglia összes rendes kiadásai nem érik el az évi hét milliót. Ilyen véres és drága háborúkat nem vívnak presztízs-okokból, udvari intrikák következtében, mint ahogy a történetírás általában feltünteti. És csakugyan, ha észrevesszük, hogy minden európai összeütközésnél Franciaország találta szemben magát Angliával, akkor feltárul a sok ürügy és a színleges magyarázatok mögött Anglia háborúinak valódi, mély oka. Indiáért és Amerikáért vív élet-halál harcot Anglia. Még Macaulay szerint "azért küzdöttek fekete emberek a Koromandel-parton és azért skalpolták egymást rézbőrűek és észak-amerikai Nagy Tavak környékén, mert Nagy Frigyes meghódította Sziléziát", pedig fordítva, Nagy Frigyes csak azért csatolhatta Anglia segítségével Poroszországhoz a sziléziai tartományt, mert Anglia kihasználta a porosz király hódító vágyait Franciaország kontinentális foglalkoztatásra és gyengítésére, India és Kanada megszerzése végett. A fiatal Artúr Wellesley a mahratta háborúban a Napóleontól fellázított indiai fejedelmeket győzte le, néhány év múlva, már mint Talavero viscoont vezette a spanyol szabadságharcot a francia uralom ellen, hogy így hátbatámadja Napóleont, és végül, mint Wellington hercege győzte le magát Napóleont Lipcsénél s Waterloonál.
Az 1763-iki párizsi béke ugyanis látszólag véglegesen megszerezte Angliának Indiát és Kanadát. Azonban a francia forradalomtól talpra állított néphadsereg élén Napóleon megújítja az évszázados nagy pert. Előbb Egyiptom meghódításával akar utat nyitni a francia hadseregnek India felé. Majd aláveti uralmának Németországot és Németalföldet, hogy elzárhassa az angol iparcikkek elől a kikötőket, és keresztes hadjáratot indít Oroszország ellen, hogy Moszkván át juthasson Indiába. Az európai hegemóniát csak eszköznek tekintette Napóleon az elveszett francia gyarmatok és főleg India visszaszerzésére. Nem az angol vidéki nemességben a forradalmi eszmék iránt általános ellenszenv kielégítésére, hanem ezért volt a fiatal Pitt és Canning két évtizeden át a reakció és a legitimizmus előharcosa Európában, a francia forradalommal s Napóleonnal szemben, ezért bukott meg néhány hónapi kormányzás után a demokráciával rokonszenvező Fox, aki nem látta tisztán a kontinentális háborúk összefüggését a gyarmatpolitika érdekeivel, és így békét akart kötni Franciaországgal.
A napóleoni háborúk eredményeként foglalta el Anglia 1796-ban Ceylont és Guayanát, 1797-ben Trinidadot, 1800-ban Maltát, 1806-ban Fokföldet, 1810-ben Mauritiust, 1815-ben Ascensiont. Területileg nagyobbrészt nem jelentékenyek ezek a szerzemények, de fekvésüknél fogva fontos támaszpontjai az angol tengeri uralomnak. Főleg pedig Franciaország többé nem volt versenytársa Angliának az Új-Világban és a távol Keleten. A második százéves angol-francia háborúból Angliának kellett győztesen kikerülnie. Az erőviszonyok ugyan Franciaországnak kedveztek, de Angliának nem voltak szomszédai, míg Franciaországot európai kérdések mindegyre kontinentális háborúkba sodorták, és így külpolitikája energia-kifejezése nem igazodhatott olyan következetesen gyarmatpolitikai érdekekhez, mint Angliáé. Cromwell óta. Napóleon hiába mondta: "que cette vieille Europe m'ennuie", hiába látta tisztán, hogy Franciaország jövője a tengeren van, külpolitikáját minduntalan kitérítették irányából a kontinentális politikai fordulatok. Ez Napóleon pályájának mély tragikuma. Ezért bukott el, ezért nem értik meg ma sem császárkorának látszólag hódító célú, folytonos háborúit, melyekért még a világgazdasági összefüggésekre beállított szemű lord Rosebery is cezaromániát és üldözési tébolyt diagnosztizál a negyvenéves Napóleonon.