Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 21. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
14. § Melyben egy Újvárosi hangversenyt fogunk meghallgatni

A városház díszterme türelmetlen zúgott. Már húsz perce meg kellett volna kezdődni az előadásnak. Mit várnak? Megint a polgármestert várják? Semmibe veszik a közönséget?

Nem volt előkelő csend. Az első padsorokban az urak fesztelen átkurizáltak a távolabb hölgyekhez. A karzat hol pisszegett, hol tapsolt. A gázlángok sisteregtek, gáz és villany is volt a teremben. Egy ventilátor, épp azon az ablakon, amely alatt Partos járásbíró helye volt, zúgott, rebegett, recsegett, mint egy irtózatos nagy vergődő madár. Valami óriásfiú gombostűre tűzte, mint egy pillangót, kegyetlenül. Vergődött bádogszárnyaival. Egyszerre elhallgatott. Kiszenvedett talán? A járásbíró önkéntelen felnézett a döglött madárra. Milyen jól esett hogy elhallgatott! És olyan különös zúgás állt be a helyében. Csupa emberi zúgás.

A dobogó mögött, a kis tanácsterem ajtain keresztül, izgatott szaladgálást lehetett észlelni.

A polgármester szobája mellett volt egy kis benyíló. Vastag, sivár jogikönyvek hevertek, egy nyitva az asztalon, nemzetiszín fülekkel. A csodagyermek, az asztal előtt, rosszkedvűen illegette nyakához hegedűjét, néha idegesen rázta meg fejét s hosszú arany fürtjei rengettek. A száját is megvonta, blazírt undorral, hogy finom fekete kabátkája a poros asztalhoz ért. Por, por volt itt, mindenen. Az impresszárió, fel-alá járva a szobában, megállt néha, betűket írt ujjával a porba, a könyvespolc legfelső fokán, hol egy cognacos üveg, és egy pohárka állt.

A többi művészek a polgármester szobájába csevegtek, de el-elakadt a társalgás. Balázsy főjegyző izgatottan nézte az óráját. Adamec kinézett a terembe. A közönség valóban teljes volt már. Tőkéssyék most telepedtek le az első sorban, pedig akkor más késő. S az az előkelő külsejű, tiszteletreméltó öreg házaspár, ott mellettük, nem fejedelmi pár-e, aki, ha megjelen, kezdeni kell? Partos bíró magára maradva, zavart unalommal, ügyetlen feszelgett, nem tudta, kit ismer a közönségből, kit nem, nézzen-e, szóljon-e valahova? Örült mikor látta Adamecet.

- Soká kezdik még?

- Jöjjön velem, bíró úr - szólt Adamec, megsajnálva. - Jöjjön csak velem.

- Ki az az előkelő öreg úr ott az első sorban? - kérdezte a bíró.

- Azok Hirschfeldék -, felelt Adamec. - Már itt vannak Hirschfeldék -, újságolta Balázsynak is, amint beértek a művész-szobába. - Madár még nem jött? - kérdezte izgatottan.

- Nem tudom, miért késik. Csak pillanatra nézett haza, a feleségéért.

A teremből átzengett a türelmetlenség tapsa. Egy fiatalember, egy rendező, piros arccal, izgatottan, nézett be az ajtón. Egy helybeli ügyvéd, aki a hangversenyen a conferencier tisztét volt hivatva betölteni, kétségbeesetten, izzadva iparkodott szellemes élceket mondani, elárulgatva közben a budapesti művészvilággal való ismeretségét. Partosnak itt még idegenebb volt, még kellemetlenebb. Az a tudat, hogy egy "művész-szobában" van, hogy ez a furcsa, kissé hervadt nő itt Takács Juci, a pesti primadonna, hogy az ajtó mögött a világhírű Karcsa Ferus hangolja a hegedűt, egészen megbénította szavait és mozdulatait. Az is feszélyezte, hogy nem volt estélyöltözetben, bár a nézőtéren, ahol még szürkeruhás férfiakat is látott, már egyszer megnyugodott eziránt.

A várakozás egyre nehezebb, egyre lehetetlenebb lett. A primadonna türelmetlenkedett, neki sietni kell, ő éjfélkor egy pesti kabaréban énekel.

- Csak a művésznőtől függ, mely pillanatban kezdjük -, mondta Bátor Mór, a kaszinó titkára.

A művésznő bizalmatlanul nézett. Nem, ez nem lehet. Ha Karcsa Ferus előre kívánja a pénzét, ő sem fog anélkül fellépni. Ő is van annyi mint ez a kis taknyos. Neki beszélnek? Nono! Újvárosban nem lehet olyan nagyon megbízni. Ő is Újvárosból való, ő tudhatja.

- De... méltóztatik tudni, a dologban egy kis tévedés van - hebegett bátor Mór. - Karcsa Ferus is újvárosi születés... újvárosi rokonai kérték fel a közreműködésre... a jótékony cél érdekében... honoráriumról egy szó sem esett... azt hittük... nem gondoltuk... nem tudhattuk előre...

A művésznő vállát vonta. Ő nem bánja, ha botrány is lesz. A pesti író is megsejtette miről van szó. Nem tudhatták előre... persze... nem tudhatták előre, hogy a művészi munkának díja van. A bohócokat megfizetik... az utolsó saltimbanqueot is. Az író csatlakozott a honorárium-követelőkhöz. Nem a pénzért, nem a rongyos kétszáz koronáért, az írói mesterség presztízse érdekében nem tehette, hogy lemondjon róla. A teremből ismét áthallatszott a taps. A művészszobában lassanként felgyűlt honoráciorok kellemetlenül, feszélyezve érezték magukat a conferencier-ügyvéd kifogyott a viccekből. A füle vörös volt. A benyílóból izgatott beszélgetés szűrődött keresztül, Karcsa Ferust kérlelték újvárosi rokonai. A csodagyermek némán rázta fürtjeit, és az impresszárió felé intett blazírt ajkaival. Az impresszárió, magas, nyálkás, férfi, egykedvűen dobolt ujjával a poros könyvpolcon.

Bátor Mór kétségbeesésében a járásbírónak panaszolta el a helyzetet.

- Kérem, ha tudtuk volna... Kérem, ez zsarolás... Megjegyzem, kérem, előre egy szóval sem jelezték...

A járásbíró zavarban volt, mit feleljen. Ezek a nagy országos hírességek? És minden újvárosi? És hogy kerül ő ide? Mi köze neki mindehhez? Mélán gondolt a tegnap reggelre, amikor még nyugodtan reggelizett a csöndes Szakolcán - mint valami álomra - mint valami nagyon távoli álomra. Milyen elegáns volt ez a hivatalszoba, milyen feltűnő eleganciájú. Partos a fővárosi polgármester hivatalát sem tudta képzelni pazarabbnak. A bőrbútorok... a tanácsterem tapétás ajtaja... a keleties nyolcszög dohányzó asztal... a perzsa szőnyeg... Csak bankszobákban látott még ilyesmit.

És az emberek, az affektált halksággal beszélő, egymás bosszantására blazírt nyugalmat negélyző, fölényes és cinikus emberek, ezek egy műest szereplői? - ezek egy műest hallgatói? - inkább várakozó business-manek... A pesti író szótlan nyúlt el hosszú lábaival a mély bőrfotelben, szájában a polgármester nagy szivarainak egyike, arcának sikerrel törekedett a gondtalan, előkelő hülyeség kifejezését adni. Svarc Jenő, a fiatal hírlapíró állt előtte és szeretett volna irodalomról beszélni vele - amit a pesti író előkelően került.

Kissé élénkebb társaság képződött Matild néni körül. Matild néni, Újváros egyetlen méltóságos asszonya, a nőegylet elnöknője, aki minden újvárosi összejövetelen háziasszonyi és reprezentatív női szerepet vitt, mindig élénk volt, kedélyes, mindenkihez kedves, mégis előkelő, kiváló élvezettel gyűjtötte, finoman feldolgozta s értékesítette Újváros egész bő pletykatermését. Alacsony, fürge kis öregasszony volt, egy magas rangú állami tisztviselő neje, s újvárosiak büszkék rá, mert társaságuknak bizonyos szolid, úri központot adott. Szerette a fiatalságot, a zajt és a fényt. Főleg a kényes helyzeteket kedvelte, melyeknek tapintatos eltusolásában nagy gyakorlatra tett szert. Most is mindent elkövetett, hogy a jelenet külső dekórumát megőrizze.

Végre megérkezett a polgármester. Kedvesen, egyszerűen jött, mint egy házigazda, mindenkihez volt egy szíves, udvarias szava, mosolygott, bókolt, nem lehetett észrevenni, hogy komolyan is tárgyalt volna, de azért egy pillanat alatt minden rendbe jött, senki sem tudta, hogyan. Madár Jánosnak mindig volt pénze, mikor a város presztízsének megmentéséről volt szó, és itt arról volt szó. Rögtön kezdették az előadást, a polgármester maga vezette Partos bírót vissza a helyére. A pénzről jutott eszébe Partos, - egy csepp a tengerben, és nagyon kedves volt hozzá, de alig pár pillanatot szentelhetett senki, rögtön Hirschfeldékhez fordult, az öreg gyáros az est szereplői felől érdeklődött tőle, avval a mecénási áhítattal, avval a reménytelen, kívánságos kíváncsisággal, amivel minden művészitől nagyon távol élő üzletemberek szoktak érdeklődni művészet iránt. És amint Madár János felelt neki, szokott előzékenységgel, ki gondolta volna, mennyi titkos feszültség van a két ember közt, s hogy a polgármester mennyire szeretné megtudni, hányadán van voltaképp e kedves öreg úrral?

Partos bíró egyedül maradt a rebegő, kelepelő bádogmadár alatt, nem sejtve még, hogy ő is e nagy játék egy szereplője már, élete, pénze, egy csepp lesz itt e nagy, forrongó tengerben - egyedül, és mégis együtt már evvel az egész különös forgataggal, beléje fonva látatlan szálakkal, mint egy morzsa, ha egy különös erjedő féregtelepbe pottyant és azonnal erjedni kezd és beléje olvadni maga is.

A nagy ventilátor egyszerre megint elhallgatott, dr. Öcsényi ügyvéd úr a pódiumra lépett és konferálni kezdett. Mindjárt a csodagyermeket harangozta be és a közönségnek nyújtandó szellemi élvezetet egy ízletes lakomához hasonlította. Ez a hasonlat nagyon szellemesnek és eredetinek tűnt fel neki, de nem dolgozta ki előre, hanem elhatározta, hogy tréfás részleteit a pillanat ihletére bízza.

- De valamint önök, hölgyeim, akik a konyha titkainak minden részleteiben jártasak - önök sem...

Izzadt, mert észrevette, hogy ez a hasonlat nagyon prózai. Hogy hogyan fog keresztülvergődni ezen? "Hiszen ő jó szónok... hiszen ő szellemes ember" - biztatta valami régi hiúság öntudatlan. Kétségbeesett erőlködött finom lenni és szellemes, de csak vaskos ügyvédi frázisok tolongtak eszébe.

- Hölgyem - önök sem... fogják... mindjárt a lakoma elején ... művészetüknek chef-d'oeuvrejét...

Mi az -, a konyhaművészet chef d'oeuvreje? "Pecsenye" - ó ezt a szót lehetetlen itt kimondani. Öcsényi titkon törölte arcát, az állóhelyekről, ahol diákok voltak, tompa nyihogás hallatszott. Öcsényi izzadt és füle vöröslött. Előbb... előbb... (valami kedveset, vicceset mondani!) Persze, a chef-d'oeuvre utoljára marad - mint a finom torta - mint Karcsa Ferus művészete. Előbb... előbb... (fölemelte hangját avval a kétségbeesett elszánással, hogy higgadt lesz) t. hölgyeim... az étvágykeltő leves... a pikáns garnirung...

- Ön a pikáns garnirung - kiáltotta egy hang a közönségből, mire nagy kacagás viharzott ki, Öcsényi idegesen mosolygott izzadt mosolyával, de hiába próbálta többé megrendült applombját helyreállítani.

- Van szerencsém bejelenteni Takács Jucit... kiáltott kétségbeesve és örült eltűnni. Szűnhetetlen tapsvihar követte. De Takács Juci, az énekesnő, aki a tanácsterem ajtaja mögött figyelmessé lett a conference végére, egyszerre kijelentette, hogy ő nem lép fel egy olyan estén, ahol őt leveshez hasonlítják. Kérlelni kezdték, mindhiába. Azalatt Őcsényi negyedszer-ötödször is megköszönte a tapsot hogy az idő teljen. Vörös arccal vergődött, titkon rángatta elő zsebkendőjét, és kemény inge megtörött a hajlongástól. Partos idegen nevetett, kiment cigarettázni, némely urak politizáltak, félhangon, a polgármestert szidták. A hangulat kínos volt. A nagy ventilátor is megszólalt, vergődött megint mint a szobábanrekedt éjjeli pillangó.

Madár Jánost hívták - s egy szóval, egy tekintettel el volt intézve az ügy. Az előadás folyt tovább. Partos mintegy álomban hallgatta az énekesnő fecskeszerű tátogását és a pesti író blazírt, affektált előadását. Arra gondolt, hogy felesége Janka, milyen boldog és büszke lesz, legalább eleinte, hogy ilyen híres neveket hallhat és láthat ilyen könnyen. Az előadás különben izgatta idegzetét, zene közben mindenféle eszébe jutott, gondolatai jötte, amilyenek nem diákkora óta. Előtte ült a szép Tőkéssyné, szinte arcát súrolhatták volna fürtjei, micsoda nők vannak itt, Pest körül, milyen más ez mint a Szakolcai kövérkés doktorné, ez a váll olyan szelíd, olyan meleg, s úgy beomlik a selymek közé, mintha valami fürdőbe omlana. Ó ez az öltözet, mely testrésszé vált már, részévé a meztelenségnek! Partos jogászkori álmaira emlékezett, amikor regényeket olvasott, amikor még asszonyokról álmodott, félénken, messziről szerelmi lehetőségekről, amelyekből semmi sem teljesedett. Ah, hiszen ő tulajdonképpen siváran élt, örömtelen, Szakolcán, tétlen, ostoba kényelemben, most érezte csak! Hogy élhetnek az emberek itt, Pesten, Újvároson! Ah, mi lehet, mi minden lehet még! Hiszen ő is fiatalember még! Most ő is Pesten lesz! Gyönyörteljesen elszorult a lélegzete, gyönyörteljes ijedtséggel, amint a jövőre gondolt, mint aki vakító ismeretlenekbe robog belé. Zenére robog belé és hegedűszó viszi, viszi a lelkét és doboló zongora. Ó milyen - milyen meleg ez a terem! Egy fiú áll a pódiumon, rázza hosszú aranyhaját, milyen gyönyöruntan biggyeszti a száját, a zene ömlő gyönyörében, egy romlott serdülő, csontos térdét előrenyújtva rövid nadrágjából. Eszébe jutott, amit az imént hallott, hogy egy újvárosi kereskedőnek a fia ez. Ebben a városban minden lehet, minden lehetséges. Hirschfeldre nézett, az öreg Hirschfeldre hersei és újvárosi Hirschfeld Árminra, aki hajdan maga vakarta a bőröket a Dunaparton, hogy ült ma itt, egy fejedelem, hogy hallgatta, mecénási áhítattal a magas zenét! És a felesége, az a fehérhajú, kissé stilizált matróna, fekete ruhájában, milyen finom, ideges finomságú arc, milyen úri, egyszerű semmi parvenü sincs ezeken, hacsak nem éppen annak az affektálása, hogy nem parvenük...

Ó a zene, a zene és a fény! Partos érezte mint önt el mindent a hegedűhangok vékony, finom aranyfolyama, mint furakodik be minden rejtekbe, rebegeti a függönyöket, becsúszik a zugokba, beszivárog a tárgyakba, a vérbe, a lelkekbe, a szép Tőkéssyné selymei alá, És minden rezeg tőle, egyformán, mélységesen, édesen, zsongón, borzongón, és nincs menekvés ez elől a rezgés elől. Partos érezte, hogy a kalapja rezeg a kezében, apró, hangyás rezgéssel, mintha zsibbadozna, mintha millió kis tompa gombostű rezgetné ütemre. Millió kis gombostű bökdöste egész lelkét, mint egy új részegség, még ijedtsége is izgalommá vált, sajátságos lelkesülés vett rajta erőt, semminek tűnt fel előtte egész eddigi élete, fogadásokat tett önmagának, hogy élni fog, élvezni. Egyszerre eszébe jutott a ház, az ő háza, egy szép kis villa ott a szigeten, napos park között... villatulajdonos Budapest közelében... a kertutakra vesz majd kis agyagtörpéket, nyulakat, a párizsi áruházban...

Némely ütemnél mintha átrezegne az egész terem. A szép asszony válla kiduzzad, mindjárt ki fog kelni selymeiből... mindjárt leolvad róla a selyem... beleolvad ebbe az olvasztó zenébe... szétleng a levegőbe mint e selyem zene...

Tulajdonképpen Partos jogászkora óta alig volt színházban. Most... most úgy érezte, hogy színházak várnak rá, az újvárosi jövendőben, különös látványosságok, izgató muzsikák. Itt, Pest mellett, olyan olcsón lehet minden ilyenhez hozzájutni. És végre, ha az ember él, hát éljen. Ah, hogy élnek ezek a zsidók itt, hogy élnek! Az a csupaszképű ott, az a duzzadtajkú pápaszemes - pénze van sok, vagy adóssága van? - az ördög tudja honnan veszik ezek a pénzt! Fiskális talán - vagy sznob kereskedő - intellectuel... mennyi mindent élhetett ez a hitvány zsidócska is, amiről neki, szegény Partos bírónak sejtelme sincs.

Behúnyta a szemét.

Egészen benn érezte már magát a forgatagban. Minthogyha ezer esztendeje lett volna utoljára Szakolcán, a lelke egészen elszakadt minden otthonitól. Behunyta a szemét. Egyszerre eszébe jutott, hogy rengeteg pénze van a zsebében - mennyi is? Az előleg, amit a fizetésére kapott, a kölcsön amit ma fölvett egy pesti bankháztól - valami hatezer korona összesen - soha életében sem volt annyi pénze - szinte égette a zsebét. Miért vett fel ennyi pénzt? - maga sem tudta, talán csak azért, hogy a feleségét bosszantsa vele, aki nagyon haragudott érte. Lám pedig mégis jó volt, most legalább szabadon rendezi be a jövendőjét, az embert végre is csak egyszer él. Behunyta a szemét. Hol is hallotta, még diákkorában - (mintha aludt volna a hosszú éveken át, és most felébredne e zenére, felébredne a régi fiatal, és emlékezne régi vágyaira) - hol is hallotta, még diákkorában? - az öreg Gyilkos szerette mesélni, és Partos akinek szemében a tanárok valami kellemetlen istenek voltak abban az időben, ma is jól emlékezett -, hogy az ókori lantos zenéjéből házak épültek a régi mesében. Karcsa Ferus zenéjéből is, e városban ahol annyi-annyi ház épült egyszerre, e teremben ahol annyi-annyi kétes és zavaros terv rajzott e zenétől bezsongott üzleti fejekben, Karcsa Ferus zenéjéből is házak épültek, és felépült lassan a jövőbe Partos villája is, egy kis tornyos villa, és bebútorozódott az újonnan áthúzott bútorokkal. Szép modern színekbe öltözködtek ezek a bútorok - nem nagyon diszkréten - mit ér manapság a diszkrét? - ha úgyis drága, legalább mutasson! - s szép új ruhájukban, a zene ütemére, odatáncoltak modern világos, simafalú szobák zugaiba. Ah! Új bútorok is kellenek, modern, művészi formájú bútorok - ma minden művészi olyan divatos! - ne kelljen szégyenkezni a pesti vendég előtt. Hiszen elég lesz ez a pénz mindenre - hiszen ha az ember így, valószínűleg egész életére rendezkedik be, csak nem sajnálhatja - aztán, - hiszen csak álmodik most róla, zene mellett - ez végre is nem kötelez semmire!

Milyen meleg van ebben a teremben! A zene iszonyú forró hullámokat ver, a hullámok köveket hordanak, épít, épít. Nagy bábeli tornyok emelkednek, gömbölyű, homorú, domború kövekből, rettenetes várak, szenvelgett tornyokkal és gyárkéményekkel. A vonó idegen, érdesen sivít végig még párszor a húron, gyorsan, gyorsan, az építés iszonyú lázában, mintha valamit hirtelen, hirtelen kellene összeépíteni, vékony kártyákból, sietve, sietve, mert mindjárt összedől. Még néhányszor... néhány lázvonás, a levegő tele a zene fantasztikus építményeivel, egy egész nagy város, egy egész iszonyú, ideges nagy város -

Ah, egyszerre semmi, semmi, csend... Taps, csattogó, nagy taps, amely mindent hirtelen rapittyára temet, mint lehulló nagy romok. És mint kitört ár, a mozgás... a beszéd... mindenki feláll helyén... a megrebbent embererdő. Már üres a terem, noha telve nyüzsög, minden semmivé omlott, ezer szál szakadt szét egyszerre, mindenki külön maradt egyszerre, külön kis apró társaságok.

- Kávéházba... Ugye velünk tart a kávéházba? Bíró úr lesz szerencsénk... Ah, bemutatom...

Egyszerre szemben állt a szép Tőkéssynével. És a szép asszony mosolygott, kimutatta fogait, mintha valami nagyon titkos, delikát, édes rejtekét mutatná testének. Ah, bent, a kis édes szájban, a bájos éles, piros nyelv körül, belül a fogak vakító várfalán, micsoda meleg, nedves, mézes rejtek...

Jól esik a hűs levegő egyszerre, az éj, a tiszta éj, a nehéz szél, a készülő zivatar szaga, mintha nagy, lassú cseppek akarnának esni. Mennyivel tisztább a város, így este, mikor nem látszik a por. Egy pompás hintó gördül elé, csattogva, pörögve, az éji aszfalton, egy négyes hintó, a polgármester cifra kocsisa a bakon. Ah! Négyes hintón viteti magát át a szomszéd kávéházba! Partosnak megint diákkori emlék jött eszébe, megint valami amit az öreg Gyilkostól hallott hajdan, Agamemnon, a régi király, aki szőnyegeket terített lába elé...

- Méltóztassék...

Ah, nem, mi gyalog megyünk - nevetett a szép Tőkéssyné, és belekapaszkodott a járásbíróba.