Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 20. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
Milyen furcsa, kis szoba, világos, esti szoba. Egyszerre egy sziget. Senki idebenn. De Ilona zsebkendője ott hever a díványon. És a kézimunkakosár tárva az asztalkán. Ó..., kis szoba, családi kis szoba! Ha gyermekük lenne! Minden kísértet szerte ma, a gyermeké is, aki nincsen.
Hol van Ilona? Zsemlyéné pletykál a konyhában. Mesél, mesél... áthallik az ajtón...
- Nagy kemencéjük volt, olyan régimódi, de nem sütöttek benne kenyeret, csak sparhertnek használták, főztek a tetején. Hát, azt mondják, felül főztek, alul meg benne volt, azt mondják, a sok arany-ezüst gyertyatartó, ezüstkanalak...
Bontóékról mesél. Ilona kérdezte Bontóékról. Zsemlyénét kérdezte. A szakácsnét kérdezte. Őt nem kérdezi.
Kerbolt merőn nézett a függő fénybe, a szoba fényébe. Nagy, súlyos petróleumlámpa, villanycsillárrá idomítva, hajdani lakások dísze, régi családi darab, ma idekerült az udvari szobába. Apró majmocskák guggoltak a rézcirádákon, furcsán előretolva mancsaikat. Kerbolt egyujjal gyengén meglökte a lámpát, mire minden fény, minden árnyék, lassan ingani kezdett a szobában.
Itt él Ilona. Ide bújik. A cseléd, egyetlen barátnője. Ó, hogy így lett, így lett!
- Meg is találtak ott mindent, rá is ismertek egyremásra, a Diamant holmijára. Mindenféle jasszokkal cimboráltak ezek.
Bontóék. Ilyen kísértetek! Éppen ma, éppen ma, minden kísértet kijön! Ó... Kerbolt... ebben a városban... melynek ő bírája volt... ebben egy szót se hallhat, hogy ne hasítson hegedő emléket! Itt minden emlék lassan csupa seb lett.
- Megölte magát. Azt mondják. A lánya pedig...
- Ilona!
Parancs volt, a bíró hangja. "Ilona!" Ó -, akinek sohasem tudott parancsolni!
Becsukta az ajtót Ilona után.
- A cselédekkel... Magának Zsemlyéné az egyetlen bizalmasa...
Nem, ez nem a jó hang. Sohasem találja el. Ilona izgatott és ingerlékeny megint.
- Hiszen ne csodálja, ha a cselédekkel, barátkozom!
Ilona sír. Két szót sem tudnak váltani. Ó, hogy így lett! Ki itt a hibás? Hogy ítélne itt egy igazi bíró, egy lelkek-bírája?
Ilona sír. A lámpa még inog, a síró asszony árnyéka inog a falon. Olyan ügyetlen ilyenkor Kerbolt, olyan kétségbeejtő, idegingerlő bizonytalanság ez! Csak lelkébe látna! Mit szóljon, hogyan kezdje? Hogyan vigasztalja? Hiszen bizonyos, ő is hibás... Ő is rosszkedvű mindig, és ma éppen... annyi keserűség... hiszen azt sem tudja mit beszél. De nem kell-e elnézni egymásnak egyetsmást? Fájt valami benne nagyon. Ó mit el nem néz ő, mit meg nem bocsátana? Nem kell neki semmi, csak egy szó néha, egy meleg tekintet! Mit meg nem bocsátana!
- Ilona! Ilona! Hát ne menjen most ki! Hát ne hagyjon most itt!
- Hagyjon engem!
- Nem, nem hagyom... Ilona! Úgy jöttem magához mint a beteg... mint a kétségbeesett... tűrjön el egy kicsit... bocsássa meg a zordságomat... hisz nincs nekem senkim... senkim... hát vigasztaljon legalább egy kicsit...
Mosolyogni akart, de az aggodalom, a könyörgés ott ült a szemében. Lemondott minden méltóságról, mejtől nyomorultabbnak adta magát - mert ismerte Ilona jó szívét. Ó, ha megint, ha megint úgy lenne, mint egyszer, amikor beteg volt, ágyához ült, csevegett neki mint egy gyermek, teát csinált, ápolta, egészen övé volt... Néha, néha még egészen övé, gyermeke, leánya... Hogy megvigasztalná egy ilyen óra egész rossz napjáért.
És mint aki váratlan kincset talált, mikor Ilona, hirtelen kedélyfordulattal, mint egy ideges gyermek, egyszerre meleg lett, kedves és vidám. Anyás fölénnyel szólt a nagy férfihoz, akinek leánya is lehetett volna:
- Ó maguk férfiak, magukat mindig vigasztalni kell!
Kerbolt leülni vonta, gyengén és gyengéden, gyáván, óvatosan, mint aki törékeny kincset talált és fél, hogy elejti. Összekuporodott az asszony a díványon, frissen, furcsán, mint egy kényes macska. Ott ültek együtt, férj és feleség, de valami köztük volt, valaki köztük volt.
- Látja megmondtam magának, hogy ne vegyen feleségül, mert én rossz asszony leszek, önző vagyok, nem adok én semmire, nem törődök az istennel se...
- Gyerek voltál, gyerek vagy ma is.
Az asszony arca hirtelen megkeményedett, a szeme merő, üveges kerekséggel nézett ki mint egy Medúzáé.
Ne tegezzen engem!
Aztán egyszerre ellágyult megint:
- Látja, ha ott maradtunk volna, Küküllőben, talán más lennék egészen, baromfit nevelnék, talán tehenet is, járnék a szőlő után, pletykáznák a szomszédasszonyokkal, szép kutyáim lennének, mindenféle állataim, egy mókus, egy kis sün - mondja, emlékszik a teknősbékámra? Mikor föltettük a kertasztalra? A sünt meg a teknősbékát?
A férfi idegesen simította meg a homlokát. Olyan nehéz volt ma a levegő!
- Maga mindig csukott ablaknál él... Miért nem nyitja ki az ablakai, ezen a meleg estén?
- Nyissa ki.
Ah... egy éles fütty, a vasútnak füttye... egy sivító surranás... a villamos csengett... a szoba-szigetet fölkapta a hullám! Messziről, ütemesen, vérvörös lángocskát pöfögött az estben egy kohó. Újváros... Hogy szökött innen, egykor, milyen boldogan, hogy vonta a föld, az ős, messze hegyek, a gazdálkodó, természetes élet! De a föld megcsalta, a gazdasághoz nem értett, a pénz bosszút állt rajta, elhagyta őt, és Újváros utána üzent, Újváros visszahívta, visszaszívta, mint egy iszonyú szívó masina egy elszállt porszemet. Most újra itt - és jaj! Itt van vele Ilona is...
- Hiszen maga is kívánkozott ide, Budapesthez - próbálta magát megnyugtatni.
- Ó nem, ne higgye azt, ne hallgatott volna rám! Hiszen maga mondja, hogy gyerek voltam. Én alapjában mindig iszonyú rokonszenvet éreztem az egyszerű élet és az egyszerű emberek iránt - mondta fontoskodó, kislányos érzelgéssel - mindig iszonyú jól éreztem magam az olyan nagy falusi összejöveteleken, nyájas murikon, nagyon jól el tudok beszélgetni az egyszerű falusi emberekkel, szeretem a parasztokat, úgy megértem őket... már bizony, ki kell jelentenem, tetszik, nem tetszik, senkivel sem vagyok olyan jó barátságban, mint Zsemlyénével...
A férfi boldog mentegetőzésben áradt ki. Ó nem, dehogy korholja ő ezért Ilonát, ezért a mély rokonszenvért az egyszerűek, a biblia együgyűi iránt! Olyan kedves ez inkább, olyan bájos, gyermeki hiszen ő is - ő, Kerbolt bíró - nem volt a nép barátja teljes életében? De nem ezé az újvárosi népé... a jó, igaz, romlatlan magyar nép barátja! - egyszerre frázisok tolongtak eszébe... felébredt benne a szónok... az elvek és szólamok embere... a régi ítélő fölény... hisz Ilona végre is úri asszony... nem ereszkedhetik le mindenkihez... tiszta úri lelkét őrizni kell... a társadalmi konvenciók nem csupán ostoba szokások... egészségi szabályok is... a lelki egészség szabályai...
- Ó már megint szónokol? - csúfolódott Ilona. Milyen hamisan csengtek ezek a frázisok - pedig Kerbolt az volt éppen, aki hitt a szólamaiban, csupa ilyen hit, csupa ilyen szólam. De az igazat is lehet játszani és Ilona tudta, hogy Kerbolt az volt éppen, aki hitt szólamaiban, csupa ilyen hit, csupa ilyen szólam. De az igazat is lehet játszani, és Ilona tudta, hogy Kerbolt most játszik, mint a nevelő, aki kétségbeesetten és reménytelen akarja megóvni tekintélyét egy rossz gyermek előtt. - Már megint szónokol? Én avval barátkozom, akivel akarok. Tudja ki volt ma nálam?
Kerbolt megint sétált a szobában, megállt a lámpa előtt, meglökte megint. Az ingó fényjáték kezdődött megint, most a magas férfi alakja hintált a falon. Kinn rengett a fénylepedő az orgonabokron, rezgő, görbülő, jaj... Vilma... (vége legyen hát a boldog órának?)... mit akart Vilma? ... (kerülte volna már a kérdést szívesen)... de égette, égette... (hazudni sose tudott)...
- Tudom - mondta komolyan, gépiesen.
A vörös kohó pöfögött messziről. Villámlott messziről. Milyen fülledt nyárvégi est!
Szemrehányások szálltak, innen is, onnan is.
- Ugyancsak jól van értesülve.
- És Zsemlyéné pletykáit kérdezi. Ahelyett, hogy engem kérdezne.
- Ó! Beszéljen róluk! Beszéljen el mindent! Igaz, hogy maga jött rá? Igaz, hogy maga? Vilma? Nekem sohase beszélt még ezekről.
Fantáziája (mint gyermek a tilos szobába) pislogott át a komoly és zord férfi ügyeibe, s a különös Vilma kétes alakja mögött egy új, igazgató világ rémlett naiv kandiságának.
- Ilona! Mit akart itt Vilma?
- Mondja el előbb a történetet. Jó? Mondja el előbb a történetet!
- Újváros! - kiáltott Kerbolt. - Újvárosi ügyek! Piszkos dolgok! Pénz, bűnök. Nem érdeklik magát.
- De! Nagyon!
- Ilona! Mit keresett magánál az a...
- Hallgasson! Hallgasson! Szegény...
- Maga gyerek!
Járt néhányszor fel-alá - megint megállt a lámpa előtt.
- Nem kérdezem nagyon, amilyen gyerek, akkor azért se mondja meg.
- Juszt sem! Ni hogy ismer! Azt hiszi, hogy megmondom, csak hogy ne tartson gyereknek?
Csend, a lámpa ingott.
- Megmondom -, de előbb mondja el a történetet.
Az igazat is lehet játszani. Kerbolt játszotta most az idegest.
- De igazán, Ilona, micsoda asszony maga! Micsoda gyerekes kíváncsiság. Micsoda különös történetet vár? Semmi, úgyis tudja, két szóban elmondhatom., mit érdekli magát, hogy Bontó csendbiztos hogyan játszott össze betörőkkel...
- Jasszokkal...
- Jasszokkal. Tetszik ez a csúnya szó?
- Nekem nagyon -, mondta ingerkedve. - Beszéljen a jasszokról nekem!
Mennydörgött messziről.
- Gyermek! - Szél jött, nyílt ablak előtt szemragyogva állt az enfant terrible. Barna haja bomlott. - Felénk, rejtező asszony, máskor, a világ előtt, búvó asszony, kiről bűnt beszélnek. - Újváros!
De előtte, a bácsi előtt...
Kerbolt elérzékenyedett, hirtelen, ahogy a kemény, vas emberek érzékenyednek el.
- Ilona. Ha te tudnád, hogy mennyire szeretlek!
Ilona durcás, kedvetlen arcot csinált.
- Hát miért szeret annyira?
- Mindennek dacára mennyire szeretlek!
Mindennek dacára.
Ó hova lett a régi, szótlan vas Kerbolt? Milyen erő, milyen biztonság van a némaságban! Mindennek dacára. Ezt nem lett volna szabad mondani! Ez - ez kísértetet idézett, ez a szó - egy eleven ember kísértetét! Közéjük állt - ott volt a szobában. Nem beszélhettek többé egyedül. Különös csend támadt, a hold a felhőkbe bonyolult. A tücsök elhallgatott - a visító, újvárosi tücsök. Csak a vörös füst pöfögött - pöfögött.
És messze villámlott.
Ilona azonban sírt. Megint a díványon sírt. Milyen hamar sírt, ugye ok nélkül sírt? Leborulva a nagyvirágú széles és fakólilás kanapéra úgy hajtotta telt és lágy fejét annak lágyan kifelé görbülő párnázott karjára mint valami hajó korlátjára, és mintha valami mély tengerbe nézne. A parkett sima egyenlő mintái lassan hullámzottak könnybeborult szemei alatt. És ide-oda inogtak az ingó lámpafényben, mint a tengerhabok sík márványos rajza. Bűnösen és haragosan és idegesen zokogott.
Nem, nem tengeren volt - villamoson! És a temetőkerítés ingott el mellette. A hosszú-hosszú temetőkerítés. Ami mentén annyiszor elbárkázott. És ment, ment be Pestre, pestre, egy kis szobába. Ahol találkozik... valakivel...
- Rossz asszony vagyok! - zokogott.
De mennyi rosszabb van Újvároson! Védte magát, önmaga előtt, mint a gyermek, hiszen ez is, az is - hiszen mit vethetnek az ő szemére - újvárosi asszonyok! Harmincat könyvben is kiírtak egyszer, milyen nagy botrány volt! Harminc asszonyt, akik bejártak Pestre, a Hajnal utcába. A híres Hajnal utcába jártak be úri asszonyok, egy kóbori Steiner lány, többek közt, árulták magukat! Mint a legutolsók! - kitört, mint mikor fogytán megbuggyan az üveg:
- Minek hozott ide, Újvárosba?
...Különös... A piszkos Újváros sivított köröttük, mögöttük. Kerbolt éppen erre gondolt szintén, a Nagy-Tatár híres pamfletjére. Összeszorult a szíve, derék férfiszíve, ha erre gondolt, kik közé hozta ő Ilonát. Igaz volt, mind igaz? Ki mert szólni, sajtópert kezdeni? Senki... A harminc asszony, Pár hétig szégyenkeztek, nem mentek világ elé. Ma? Mintha semmi... Újváros hamar felejt...
- Minek hozott ebbe a városba?
Vigasztalta, könyörgött, ígért mindent, ígérte a történetet... de Ilona eltakarta arcát - csak a karjából láthatott egy karajt (amint gubbaszkodva könyökölt) zsebkendő és csipkeujj között... Ilona magába bújt újra mint csiga a házába. Ilona emlékezett... a kezdetére. Emlékezett. Véletlenül találkoztak mindig, a vasúton. Az öt tizenkettes pesti vonaton. Tudták már, hogy ott látni fogják egymást. Újvárosiaknak a vasút legjobb találkahely. A helyi vasutak hosszú, üres kocsisora. Enyhe délutánokon. A nagy ablakok, az érdes plüsfülkék... Ment... bevásárolni.
Minek kellett ő annak az embernek? - Hiúságnak. - De őneki kellett a jóbarát.
Szegény, elhagyott lélek volt ő akkor. Maga sem tudta, hogy volt, nem volt akarata. Hogy várt, a percekre. Néha a férfi nem jöhetett, a hivatal miatt. Milyen sivár volt akkor!
Ó! Sietni aztán - találkára! A hosszú villamos út. A hosszú-hosszú temetőkerítés. A keresztek kikandikáltak a kerítés fölött és inogtak, inogtak. Úgy rázott a villamos! Egy hely, ahol a kolerások temetője volt, mindenki felállt a kocsiban, hogy lássa hány új sír van.
Hagyjon engem!
Kerbolt a vállához nyúlt, félénken, zavarban. Ilona megrázkódott, úgy zokogott. Ez az ember - az ura... Menny bizalommal, tisztelettel... igen, tisztelettel... jött egykor ehhez az emberhez. Ah! Nem szeretett a néninél és férjhez akart menni! És minden, minden úgy volt, mindenki magától értette, hogy férjhez fog menni. És... úgy ki nem állhatta azokat a falusi gavallérokat. Ez az ember... ez ember volt legalább... ezt tisztelte -, azt hitte, szereti. Kötötte magát, hogy hozzá megy - bár lánya lehetne -, vagy épp azért. Gyermek volt, apát keresett, parancsolót. Ó ha tudta volna, hogy ez ennyire nem tud parancsolni!
Egyszerre megszánta ezt az embert, gyermeki szánalommal. Felnézett rá, mosolygott rá könnyein keresztül. Tudta, hogy boldoggá teszi, Ó! Hiszen igazában olyan gyenge szíve volt, olyan tele bizalommal! Bújt az emberektől, szegény falusi lélek, de akihez mégis közel jutott, attól nem tudta meleg szívét soká megtagadni. Ha csak egy cseléd volt is. Csak férjéhez nem bírt közel jutni és néha gyermeki szeszéllyel állt bosszút, de aztán rámosolygott és ürügyet keresett, szólni hozzá, ragaszkodva fölényéhez gyermeki hiúsággal. Vilma rémlett hirtelen eszébe, Vilma látogatása - és felszárította könnyeit:
- Elmondja nekem a történetet?
El, el, csak nézzen rá így! Mit el nem mondana! Mit meg nem tenne érte. Leghalálosabb titkát elmondaná.
- Minden feltétel nélkül?
Paff! A szél becsapta az ablakot. Kerbolt odaugrott és becsukta. Megint egyedül voltak a szobaszigetben. A lámpa még egyre ingott, milyen soká leng egy ilyen inga! Kerboltot kezdte idegesíteni a fényjáték. Megpróbálta ujjával elállítani.
De csak még jobban ingott.