Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Figyelő
A pesti aesthetikai kritika két egyszerű tantételen alapul, aki velem jár kávéházba, az a jó író, - aki más kávéházba jár, az a rossz író.
Boldog, aki kritikai pályafutását, ilyen euklidesi egyszerűségű tételekhez ragaszkodással futja be s az irodalom szent hóbortjáért nem zúdítja magára hetedíziglen bosszúálló újságírók, ingerlékeny drámaköltők és lobbanékony lírikusok haragját. Sajnos, hogy e sorok írója annyi rossz tapasztalat után mindmáig sem jutott el a helyi műbírálat lelkiismeretlenül fölényes magaslatára.
Hányszor haragudtam magamra azért a férfiatlanul aesthetikusi gyöngeségért, hogy önkéntelen lelkesedéssel tapsolok, ha személy szerint utált, került, sőt megvetett embernek műve tetszik és hányszor néztem, tanácstalanul, kibúvót keresve, de nem találva, legjobb, legderekabb barátom faggató szemébe, akinek lelkem mélyéből kívántam volna a teljes sikert, melyet mégis kénytelen voltam legridegebbül megtagadni.
Hajó Sándor, aki nekem olyan kedves, már juttatott keserves szituációba. Mert a Fiúk és leányok után, ha kielégületlenül is, de legalább idegesen improvizáló tehetsége iránt való föltétlen elismeréssel hagytam el a színházat. A lakájok előadása alatt ellenben, úgy éreztem magam, mint a partra kidobott hal, mely bágyadt kopoltyúit hiába emelgeti. Tudom, hogy a közönség másképp ítélt erről a színműről, melynek Pesten és Bécsben egyaránt nagy sikere volt s én nemcsak a szerző iránt érzett egész szeretetemmel, hanem a pesti és bécsi publikum iránt való hagyományos tisztelettel eltelve, ültem a színházban és vártam, vártam, vártam, hogy a medve majd végül mégis csak kiugrik s fülelő fülemet legalább egyetlenegy emberi hang fogja megütni. Hiába. S mikor már-már lemondó, de még mindig türelmesen jóakaratú hangulatomban és merev derekam beadására minden pillanatban a legnagyobb készséggel hajlandón, emberi motívumok helyett, a mesterségesen kieszelt konstrukciót próbáltam követni, Hajó Sándor valóságos kergetősdi-bujósdit játszott velem. Sohasem azt írta meg, amit megírni készült, sohase ment oda, ahova indult, s ahányszor követni akartam, szeszélyesen, szinte hisztérikusan tért ki előlem. Úgy ahogy még Varsányi Irénnek írt állítólagos szerepével, sem igen tudott kárpótolni folytonos bosszúságomért és csalódásaimért.
Erre a nagyon szigorú bevezetésre pedig, feltétlenül szükségem van a továbbiak kedvéért, mert amit most mindjárt mondandó leszek, annak számára a rosszmájú és megvesztegethetetlen műbíró diplomás hitelét és nagy okulárés tekintélyét óhajtom igénybe venni.
Hajó Sándor, midőn tavaly csak egy kis háborús impromptu-t akart írni, akarva, nem akarva, de valószínűleg inkább akarva, mint nem akarva, megírta az első, igazi magyar vígjátékot. A Délibáb utca 7. a komédiaírásnak abból a legjobb fajtájából való, amelynek Moličre az ősapja.
Az ilyen vígjáték lehetővé tételére, mindenekelőtt egyszerű és fölöttébb emberi kiindulási pontot kell az írónak találnia. Már pedig a mi tíz éves, eddigi komédiatermelésünk, csak agyafúrt helyzeteket tudott teremteni, csak elmés játékokat tudott űzni, színleg ugyan fantasztikus, tényleg azonban erőszakolt logikus keretben s ha mégis, puszta véletlenből itt-ott, egy-egy író (mint például Heltai) az élet elevenére tapintott, rögtön megbánta s melancolice-sentimentális vagy melodramatico-humoristicus fordulattal igyekezett saját éleslátását eltompítani.
Hajó Sándor is valami salon parfum enyhe bódulatával akarja magának megbocsáttatni, hogy magyar színpadi író létére, bátran megfigyelni, érezni és költeni mert. A zongoramesterke, a doktorka, a baroneszkék, a boudoirka, a kórházka, az összevissza beszédek, tereferék, alaptalan és értelmetlen színpadi bábocskák céltalan és unalmas ide-oda ugrálása vezeti be (és kíséri végig) a színművet, mely egyszerre csak elkomolyul, amidőn (és ahányszor) Csortos Gyula, mint sebesült hős, azaz inkább mint ütött, kopott, szurtos, bozontos, éhes, álmos, fáradt, félállati ember megjelenik a küszöbön s vele együtt a nagy komédia lehelete suhan végig a színházon.
A tiszt enni akar, inni akar, aludni akar, mosakodni akar, sőt még egyéb nagyon is emberi s el nem titkolt szükségletei vannak, a baronesszkék pedig tönkre akarják vigasztalni, nyomorékká akarják beszélni, bénára akarják flirtelni és mindenáron hősi halálba akarják őt agyonápolni. A szegény tiszt tehát nem kap enni, nem alhat, nem nyughat s a fürdőkádba se mer ülni, mert szégyenleni magát az önfeláldozó, finom hölgyek előtt. Itt a helyzet, az őshelyzet, melyet Hajó Sándor három felvonáson keresztül mindig újabb kitalálásokkal s a mellett a legigazibb vígjátékírói következetességgel tud variálni, sőt bizonyos jelenetekben olyan kegyetlen végletekig vinni, hogy a tréfa a burleszkon keresztül emberi, nagyon is emberi szomorúságokba csap át., Felejthetetlen jelenet, midőn az ápolónők kedélyes csevegésben teáznak a még mindig koplaló hadnagy előtt, kinek beesett, megtört szeme, majdnem kigurul a gödréből, mikor a szürcsölő női ajkakat, rágó női fogakat és falatozó női ínyeket látja. Mert csak ezt látja, csak ennyit lát s nem hiszem el Hajónak, hogy ez az éhes, agyongyötört ember még egyebet is láthat, akármilyen frissen kínálkozó női, fiatal testek szépségéből. Ezért ingatag egy kissé az a szerelmi játék, melyet Hajó csak amúgy mellékesen kigondolt. De a kimerült hadfinak, a világtragédiák e groteszk hősének hálás figuráján olyan erősen nyugszik az egész színmű, hogy a Hajó-féle vacilláló szerkezet többé meg nem ingathatja.
Az álhazafias sajtó támadta Hajót, a többi kritikák elismerő vállveregetéssel beszéltek a könnyed, alkalmi komédiáról, a külföld pedig még egyelőre fél a darab előadásától. De az ilyen munkát nem lehet elnyomni, a világ összes Sven Hedinjei és "Was ich erlebte"-jei nem mondanak annyit, olyan mélyet, fájdalmasat és jelentőset a háborús, nagy esztendőről, mint ez a bús mosolyú komédia. Szégyelnünk kellene magunkat az eljövendő korok előtt, akik íróriportereink édeskés hazugságaiból fognak gondolkodásunkra következtetni, ha egy-egy ilyen őszinte tanú nem leplezné le a békés polgárság félszeg hőskultuszát és a kényszer szomorú hőseit, amint köztünk élnek és előttünk halnak. (E nemben classicus marad az a jelenet, melyben Csortos megsebesülése történetét adja elő.)
Jól esik és köszönöm a sorsnak, hogy végrevalahára - talán először az életben - egy kedves, baráti lélek színpadi munkáját adatott mint néző, majdnem zavartalanul élveznem, mint kritikus, majdnem abszolút mértékkel mérnem s végül mint ember s e nehéz csúf időket élő kartárs, őszinte, bátor, tiszta és felszabadító tendenciájáért teljes lelkesedéssel elismernem.