Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Figyelő

Franyó Zoltán: Aage Madelung hadinaplója

Négy hete elmúlt, hogy ez a szép könyv piacra került és most már bizonyos, hogy írója nem kapja meg azt a mámoros tapsot vagy udvarias kézszorítást, sőt még a hírlapilag nyugtázott köszönetet sem, melyet a "Berliner Tageblatt" hasábjairól felénk zengett himnuszért okvetlenül megérdemelne. Megérdemelne mindenki mástól - nálunk magyaroknál sokkal hatalmasabb és megkedveltetésre sokkal kevésbbé rászojt nemzetektől is, - mert nem lehet közömbösen napirendre térni afölött, hogy valaki - a nemzetközi kritika tisztítótüzében is hosszabb maradandóságra megmaradt. Valaki - a szellemi presztízs egész súlyával, és az őszinte elragadtatás szuggeszciójával egy idegen népnek tesz szerelmi vallomást. Velünk magyarokkal azonban másként áll az ügy. Mi, - amióta ráeszméltünk a fajunkban rejlő nagy kultúr-lehetőségek tudatára és mióta ennek tudatában a nemzetek világversenyén éreztetett mellőztetésünk miatt lázadozunk - elég alkalommal megtanulhattuk, hogy a fel-nem-fedeztetésbe még mindig könnyebb beletörődni, mint a fonák felfedezésbe, nekünk tehát nem kell lelki fordulást éreznünk a Madelung iránt tanúsított közönyösség miatt.

Mi is történt tulajdonképpen?

A világháború szele közénksodort egy származására svéd, neveltetésére dán, tollára német haditudósítót, kinek egyéniségében már benne rejlett annak a dispozicíója, hogy elsősorban a rikító exotikumokat lássa meg ott, ahol egyéb metlánivalók mellett csakugyan vannak egzotikumok is. Vadászatok forradalmak, sztrájkok, pogromok - a lázbeteg Oroszország forró szenzációi - revelálták Aage Madelungot, akinek "Jagd auf Tiere und Menschen", "Die Gezeichneten", és "Das Sterlett" című előbbi könyvei öntudatlanul is mintegy iskolai gyakorlatai voltak háborús oeuvrejének. Nem véletlen, hogy épp a cári zsarnokság által kiontott vér oldotta fel benne az írót, mint ahogy nem véletlen az sem, hogy a háború előtti Oroszországban átszenvedett vándor- és tanulóévek után a háborús Magyarország lett számára az ígéret földje. "Mindig álmaim birodalma voltál, - írja a hadinapló ávéjában. - Folyamszelte rónáid, hegyeid, vadászataid, hegedűid éltek bennem, idegenül és mégis olyan meghitten, mint ahogy kaland és lovagkor mindig közel álltak lelkemhez... Egy régi világ romokban, véráztatott halálküzdelmes ma és a győzelmes holnap, mely az erőseké! E jelben jöttem hozzád hivatlanul, hogy legnehezebb, de legnagyobb napjaiban megismerjelek." Vajon miért nem ismerhetett meg minket olyanoknak, amilyenek valóban vagyunk? Alighogy első cikkei megjelentek, és kezdte jóhiszeműen kirakosgatni elénk azokat a közhelyeket, melyeket ravasz vagy tehetségtelen honfitársaink már mindörökre kompromittáltak, a Petőfi-Társaság ujjongva ismert rá benne arra a költőideálra, akiből már-már maga is kezdett végképp kiábrándulni, sőt a pesti kávéházak gyorsfogalmazói már az analógiáját is rögtön megtalálták - "Az új földesúr" Ankerschmied lovagjában. Mégis, a félreismert új Magyarország hangulatát az a rezignált írás fejezte ki legigazabban, melyben Kosztolányi Dezső igyekezett udvariasan elhárítani Madelung új tissotizmust.

Nem mintha nem volna fölfedezni való és nem mintha nem volna szükség fölfedezőre. De azok a trouvaille-oik, melyeket Madelung négyhónapos ámulása, ismerkedése és rajongása után megcsillogtatott a világnak, ijesztően hasonlítanak ama torz etnográfiai lomokhoz, melyekhez a külföld magyar-ismerete - úgy látszik - már elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott és melyek ellen közel négy évtizede olyan elkeseredett irtóhadjáratot viselünk. "Áldott tokaji", "lovagiasság nemzete", "szenvedélyes cigány", "mélabús dallamok", "sírva vigadni!" - írja lelkesülten Madelung és nem is sejti talán, hogy mindez sokkal, de sokkal közelebb van ama fájdalmas emlékű "fokosch"-hoz, "tzardache"-hoz és "villogó gatyá"-hoz, mint a világháború Magyarországa a Tissot-korabeli Magyarországhoz. Istenem, mi minden történt azóta velünk! Volt parasztlázadás, zab-ring, alkotmányválság, Tisza István, paktum a románokkal, szabadságharc az irodalomban, "Sárarany", só-panama, neoimpresszionizmus, Lechner Ödön, nőmozgalom, pool-szerződés, agitációs körút Amerikában, Ady Endre... És mindennek nyoma sincs a könyvben, holott - úgy gondolom - lehetetlen észre nem venni mindezt kulturális rázkódtatásoknak átalakító hatását mindenben és mindenütt, az egyesben éppúgy, mint a nemzet összességén, tehát a magányos katonában éppúgy, mint az egész hadseregen. Persze, ehhez nem elég, hogy valaki csak négy hónapot töltsön közöttünk és e négy hónap alatt egész kíváncsiságát kizárólag a csatatér rikító rendkívüliségei felé koncentrálja. Young például, a XVIII. századbeli angol író, az ancien regime tizenegyedik órájában a francia szociális szervezet nyomorúságáról olyan megdöbbentő képet adott, hogy maguknak a franciáknak is felnyitotta a szemüket. Előbb azonban évekig utazgatott Franciaországban, mindig csak a jobbágy helyzetét kutatva, - olyan szórakozás, melyet a franciák spleennek láttak, s mely talán az is volt, de amely rendkívüli és csak ezen az úton elérhető eredményeket adott.

Young elfogulatlan volt, amit nem mondhatunk sem Scoptus Viatorról, sem Aage Madelungról, mind a ketten más-más szélsőségekből elnéznek a tények fölött. Amiben külföldi bíráink és szemlélőink leginkább fölülmúlhatnak minket, az a különleges helyzetből önként adódó elfogulatlanság, - de a tények megismerésének buzgó törekvésétől táplált elfogulatlanságot akarunk. Nem szenvedélytelen megismerést, ám ha akármilyen szenvedély, érzés vagy indulat annyira eltorzítja a megismerést, hogy az önismeretünktől igen messze esik, akkor nem tudunk hinni - a szenvedély igazságában. Ne kívánják tőlünk, hogy arról, amit litteraturánk - a nemzet önmegismerése - nekünk magunkról beszél, egyszerre, bárki kedvéért lemondjunk. Ilyen kívánság igen kifejezett ellentétbe helyezne bennünket egy érzésünkkel, melynek őszinteségében és erősségében semmi okunk kételkedni, abban a képben ugyanis, amit az új magyar irodalom a mi Magyarországunkról rajzolt, megtaláltuk magunkat s most már ha új festő jelentkezik ugyan evvel a témával, ahhoz a képhez hasonlítjuk.

Egész más szempontból is lehet ehhez a könyvhöz közeledni, de az itt elmondottak fölött nem volt módunkban elsiklani, mert hiszen éppen ez volt az, amelyből jelentőségét fölülmúlóan magasztalták. Miért ujjongjunk azon, hogy egy ipresszionista írónak anyag Magyarország, mikor az impresszionistának mindegy az anyag és ha egy lírikust Magyarország (!) lírára indított, megszabad-e állni ennél a megállapításnál, mielőtt megkérdeznék, milyen ez a líra? Nos hát, felületes. Az alapérzés nem teremt magának erős, saját formát, nem önti ércbe szuverenitását olyan lenyűgöző módon, hogy megállván előtte, vitázhatatlan adott valóságnak érezzük meg az elsődlegest, a csodálat, a szeretet és a líra, mert hamar megindul és mert kevéssel beéri. Néha felcsendít bennünk valamit, meg-megfodrozza emlékeink tavát, de baj, hogy nagylendületű evezőcsapásokkal fel is akarja korbácsolni, amihez nincs elég ereje.

Úgylátszik, hogy annak a borzasztó riadalomnak odafönt van valami egyhangú ritmusa, ezt a zűrzavart túlélő monoton zakatolása. Valami, ami lehet immanens tiltakozás, az örökkévalóság ígérete vagy a megbolygatott hétköznap cáfoló morgása, s amikor az író, híven nyomta oda fülét a világháború zúgó kagylólához, ezt a kísérteties kopácsolást kihallotta Őneki, a messziről érkezettnek nem adatott különbséget tenni a maradandó és a hallatlanul megváltozott között s ezért - akaratlanul is - kiemeli a maradandót. Könyve - melyben a speciális magyar vonatkozásoktól eltekintve, pompás szuggeszcióját adja általános emberi indulatoknak, kétségeknek és szenvedéseknek - így is dokumentum, de kommentárt kellene írni hozzá, amihez viszont nem tartalmaz elég anyagot.

Sorsóránkban közelített hozzánk a skandináv irodalom e követe és nem vagyunk olyan büszkék, hogy meleg szava jól ne esnék, de amit tőlünk elvisz, az elkedvetlenít, mert a szerző múltja, híre és hangja felgondolnunk kényszerít, hogy megint nem kaptuk meg azt, amit vártunk és várhatunk s hogy attól milyen megszégyenítően eltérőt és hogy annál milyen kijózanítóan kevesebbet kaptunk. Így tehát az ifj. Bókay János hűséges és nemes magyarságával tolmácsolt könyve megint csak szaporította azokat a mérhetetlen hibák sokaságát, melyeknek korrigálásáért a háború befejeztével egy újabb - talán kevesebb áldozatot követelő, de annál hosszadalmasabb - hadjáratra kell elkészülnünk.