Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Feleky Géza: Az orosz agrárreform

Feleky Géza: Az orosz agrárreform
Második rész.
A mir gazdasági következményei

A mir gazdasági funkcionálása igen érdekes problémája az agrárpolitikának és a nemzetgazdaságtannak. A mi észrevételeink azonban csupán az orosz állam egyéniségének felismerésére törekszenek, ennek az államorganizmusnak mozgató erőit, ösztöneit, vágyait, szükségleteit akarják felderíteni, az orosz politikai akaratokra ható motívumokat. Tehát meg kell elégednünk azzal, hogy pontokba szedve durva általánosítással soroljuk fel a mirnek azokat a hatásait, melyek a múlt század elején csőd elé vitték az orosz mezőgazdaságot:

a) az orosz irodalom egy része a csodálat hangján, másik része pedig keserűen emlegeti az orosz paraszt egykedvűségét, közömbösségét. Mi is sokat beszélünk a szláv indifferenciáról, a szláv passzivitásról és ezt egyszerűen faji vonásnak tekintjük, anélkül, hogy eredete iránt érdeklődnénk. Pedig ez a passzivitás csak egy történeti folyamatnak lehet az eredménye, hiszen a más előfeltételek között fejlődött délszlávok feltűnően energikusak, szokatlanul kezdeményező szelleműek. A Bizánctól átvett vallás és az "orosz puszta melankóliája" igazán csak harmadlagos faktorok voltak az orosz parasztosztály sajátos temperamentumának kialakulásánál, a nemzeti energiátlanságnak és akarathiánynak elsősorban a mir az oka. Hiszen jóformán kizárta a gazdasági verseny eredményeinek érvényesülését, a nagyobb erőkifejtést nem kísérte a gazdasági létfeltételeknek arányos javulása, sorsának változtathatatlansága ölte ki az orosz parasztból az akaratot és az energiát. Ez a passzivitás nehezíti meg Oroszország kulturális haladását, és természetesen lehetetlenné teszi a gazdasági termelésnek a XX. század igényeihez alkalmazkodó fokozását,

b) a mirben részesedő gazdáknak bizonytalan és ideiglenes birtokjoga nem kielégítő fedezet jelzálog-kölcsönök felvételére. Ezért van híján az orosz parasztosztály még a legszükségesebb üzemi tőkének is, mert a személyi hitel a falukban természetesen csak uzsorakölcsön alakjában jelenik meg. Ez egymagában megakadályozhatná az intenzív mezőgazdaság kifejlődését a mirekben. De a mir még közvetlenebbül is útját állja a parasztbirtok gazdasági haladásának,

c) a mirből kapott birtokrészek művelői rablógazdaságot űznek. Nem áll érdekükben a föld kímélése, hiszen parcelláik időnként felcserélődnek és így nem nekik kell viselniük gazdálkodásuk következményeit. Még kevésbé szánhatják rá magukat talajjavításra, befektetésekre, hiszen csak az újabb földosztásig élveznék munkájuk gyümölcsét. És ha a faluközösség egyik-másik gazdájának sikerül is némi pénzt félretennie, még ingóságokba, jószágba sem meri befektetni, hiszen ezeket lefoglalhatja az adóbehajtó, más gazdák adóhátralékának fedezésére. Ezért azután egyes kormányzóságokban a mir-birtokok termése mindössze a fele az ugyanolyan földklasszisú jól vezetett nagybirtokokénak, országos átlagban pedig a mirek mintegy 25%-kal kevesebbet termelnek, mint a nagybirtokok, pedig sehol sem olyan elhanyagolt és kezdetleges a nagybirtokok mezőgazdasági üzeme, mint Oroszországban. A nemzeti termelésnek tehát 20 százalékos fokozását jelenti az, ha a mirek csupán az orosz átlagnagybirtok színvonalára emelkednek.

d) minden gazda a község földjének minden klasszisával követel részt, ha a földosztásnál nem jutna mindenfajta földből egy-egy parcella az egyes gazdákra, nagyon komplikálódnék az értékben arányos részesedéseknek kiszabása és az egyenletes adóelosztás. Tehát minden földosztást igazságtalannak tartana a község többsége és csakugyan "bellum omnium contra omnes"-szé lenne a községek élete. Így viszont az egyes tűzhelyek birtokrészeinek egymástól távol eső, kicsiny parcellákra bomlása csaknem lehetetlenné tette a gazdaságos földművelést. Ugyanannak a gazdának birtoktörmelékei gyakran 10 és nem ritkán 20 versztnyi távolságban szóródtak el. A sok ide-oda járás nagy veszteséget jelentett munkaidőben, kivált az északi kormányzóságokban, ahol a mezőgazdasági munka évadja úgyis igen rövid időre szorul össze, főleg pedig,

e) a mir alkalmasnak látszott a föld-proletariátus kialakulásának megelőzésére, valóságában azonban az egész földművesosztály elproletárosodására vezetett. Megakasztotta a létért való küzdelem kifejlődését, és ezzel megakadályozta a parasztbirtok életképessé fejlődését.

A nagybirtok nem gyarapodik a parasztbirtok rovására. A nagyobb gazdasági üzemeknek csupán egy összefüggő kisbirtok-komplekszum megszerzése fizetődik ki, egyes elszórt kisbirtokok megszerzése nem üzlet számukra. Ezért a kis-birtokfluktuációja Nyugat-Európában mindenütt a kisbirtok-rétegen belül játszódott le. A fejlődés, - legmarkánsabban Poroszországban, - az volt, hogy a felszabadult jobbágy-telkeken megindult a birtoknövekedés folyamata, párhuzamosan a birtokelaprózódás processzusával. A kezdetlegesen kezelt, a több fiú között eloszló birtokrészek közül mind több jutott a "nagyparasztok" kezére, és így a parasztosztály egy részének agrárproletariátussá süllyedésével egyidejűleg kialakult a nagyparasztoknak gazdaságilag erőteljes és életképes rétege. A törpebirtokok felhalmozódása a nagyparasztok kezén a háttere Gerhart Hauptmann egyik korai drámájának, de már a XIX. század közepén a porosz törvényhozás tudatosan siettette ezt fejlődést, a saját igával bíró parasztoknak adott kedvezményekkel. A német szántóföldnek ma közel 70%-a a nagy parasztoké. A régi törpebirtokos réteg pedig alakult mezőgazdasági és ipari munkásosztállyá.

A földnek több fiú között való elosztódása nem következhetett be Oroszországban, hiszen ezt a faluközösség földjének a munkaképes férfilakosok között való felosztása helyettesítette. Így egyenletesebb és arányosabb lett a birtokelaprózódás, de általánosabb is. 10-12 év előtt az orosz szántóföldnek már több, mint a fele mállott szét törpebirtokká. Hiszen a jobbágyfelszabadítást követő negyven év alatt az orosz parasztosztály 45 millióról 85 millióra szaporodott fel. Mivel pedig a parasztbirtok alig számbavehetően gyarapodott, a mir-földeken 1905-ben egy családra átlag csak feleakkora birtokrész jutott, mint a hatvanas-hetvenes években, pedig a jobbágyfelszabadításhoz legnagyobbrészt a létminimum volt a mérték a birtok-kiszabásnál, és a föld termőképessége azóta a kezdetleges művelés következtében jelentékenyen csökkent, nemhogy emelkedett volna.

Néhány szám beszél a legvilágosabban az általános birtokelaprózódás következményeiről. A parasztosztályban 1000 lélekre 1870-ben 1456 ló és szarvasmarha esett, 1900-ban pedig már csak 1026. Az éhes szájak szaporodása következtében mind több legelőre terjeszkedett ki a gabonatermelés, mind kevesebbet pihentették takarmány-termeléssel a szántóföldeket, és ezzel arányosan csökkennie kellett az orosz állatállománynak is. 1900-ban a parasztgazdaságok egy negyedrészének egyáltalán nem volt igás állata, egy másik negyedrésznek pedig csak egy-egy volt, tehát szintén nem művelhette önállóan földjét. A poltavai kormányzóság 160 000 tűzhelye négy-ötször annyi földet tudott volna ellátni munkaerővel, mint amennyi rendelkezésére állt. A muzsik jóformán csak kenyéren él, ezért lelkenként évi 300 kg gabonára van szüksége, hogy jóllakhasson. A XX. század első éveiben 50 orosz kormányzóság közül 12-ben mirek termés-átlaga nem érte el a lelkenkénti 300 kg-ot! Piacra hozható termésfölösleget pedig mindössze a mir-ek 9 százalékának volt. Ezek az orosz hivatalos statisztikák adatai. Nem csodálatos tehát, hogy a rossz termés éveiben egész kormányzóságok jutottak az éhhalál küszöbére.

A kilencvenes évek elején egy cári ukáz elrendelte, hogy a falu földje legfeljebb minden tizenkét évben osztható át. Ez a rendelkezés az intenzív gazdálkodás útját akarta egyengetni a parasztbirtokokon, a valóságban azonban a mir egyetlen jó oldalával ütközött össze, azzal az elaszticitással, mely a birtokrészek sűrű felosztása által a munkaképes férfikezekhez igazodott. Ezért azután legtöbb helyütt holt betű maradt ez az ukáz. A pauperizmus ellenszere gyanánt egy másik cári ukáz a termelési kulcs helyett a fogyasztási kulcsot akarta érvényesíteni a birtokelosztásoknál, vagyis elrendelte, hogy az összes családtagoknak és ne a munkaképes férfitagoknak száma legyen irányadó az egyes tűzhelyek birtokrészeinek megszabásánál. Ennek az intézkedésnek sem lett foganata, hiszen a közigazgatásnak alig volt eszköze arra, hogy belenyúljon a mir életébe. És különben is csak azt jelentette volna a fogyasztási kulcs érvénybe lépése, hogy ezentúl mindenki egyformán nyomor-porción fog élni, és az egyik család nem éhezik majd kevesebbet, mint a másik.

Witte egy 1898-ban készült memorandumában már nagy nemzeti veszedelemnek látta a parasztosztály egyre mélyebb nyomorát. Ismételt sürgetésére 1902-ben összeült a már említett agrárbizottság, 85 vastag nyomtatott kötet volt vizsgálódásának eredménye, semmi más. Javaslatai félrendszabályokra szorítkoztak, erélyes intézkedéseket követeltek a parasztok kiuzsorázása ellen, olcsó hitelhez akarták juttatni a kisbirtokot, és megállapítva a "birtokközösség természetes gazdasági tendenciáját az egyéni birtokká való felbomlás felé", bizonyos jogi intézkedésekkel szerették volna lehetségessé tenni az egyéni birtokok tömeges kiválását a mirekből. A mir általános és kötelező felosztására nem mert gondolni a bizottság. Hiszen a több, mint kétszáz millió hold közös föld felosztása egyéni birtokokká szinte azt a feladatot rótta volna az orosz kormányra, hogy egy új világot teremtsen a régi helyén. És az életképes nagyságú birtokokra való felosztás milliók mir-részesedésének megszűnését jelenti, vagyis millióknak kell máshonnan földet keríteni.