Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár

Babits Mihály: Kártyavár
Regény
10. § Romantikus fejezet, férjről, szeretőről és egy régi bűnről

- A nagyságos asszonynak vendége van. Egy hölgy.

Madár János meglepetve nézett föl a világos udvari ablakra. Jól tudta, hogy Kerbolták senkivel sem érintkeznek és a kis falusi asszonynak nincs egyetlen bizalmasabb ismerőse a rideg Újvárosban.

- És a nagyságos úr?

- A nagyságos úr egész nap nem jött ki a szobájából.

Igen, persze. Bezárkózott megint. - Madár lassú léptekkel ment az üveges kerti ház felé. Égő villanycsillár függött a kis pavilon közepén s körülvetette fényét a sűrű bokrokra. Angol kert volt ez, mint újvárosiak szokták büszkén mondani, akik közül kevés juthatott be a zárkózott Kerbolthoz. Legendák voltak erről a Kerboltról. Madár jól látott mindent a kivilágított üvegfalak mögött, a faalkotmány zöldre volt festve belülről is, egy férfi járt fel és alá e ketrecben, görnyedt de erős férfi, hátratett kezekkel és szabályosan, mint egy oroszlán. Talán reggel óta így járt már, ilyenkor az ebédet is ide hozatja magának. Az asztalt zöld terítő takarta, rajta írószerek s egy sarokba támasztva Kerbolt vadászfegyvere.

- Gyula - kiáltott be Madár az ablakon - Gyula, bocsáss meg ha zavarlak. Miért nem jöttél ki a vízművekhez?

Kerbolt kinyitotta az ajtót, udvariasan jött a polgármester elé.

- Remélem, nem követtem el ezáltal mulasztást.

- Ó -, szólt a polgármester. - Bár már követnél el egyszer valami mulasztást. Igazán boldoggá tennél vele. Azt hiszem, te vagy a legpontosabb tisztviselő egész Európában. Mindazonáltal jól esett volna ha eljössz. Tudod, mindenki azt hiszi, amilyen nagy negyvennyolcasnak ismernek, megnehezteltél a délelőtti szavazatomért - és őszintén szólva ettől magam is félek egy kicsit - tette hozzá mosolyogva.

- Hogy neheztelnék? - kérdezte Kerbolt. - Végre senkinek sincs beleszólása a más véleményeibe.

- Én, barátom, - szólt a polgármester, mintha mégis magyarázat szükségét érezné - önmagammal jövök ellenkezésbe ha az obstrukciót helyeslem. Te tudod, ugye, mindig a felvilágosult abszolutizmus híve voltam? - mondta mosolyogva.

- Igazad lehet - felelte Kerbolt. - Sokszor bámultam egészséges opportunizmusod. De mégis... ahol ilyen nagy elvek... egyébként mindenki a maga véleménye szerint...

- No, te, ismerlek, milyen csökönyös vagy a magadéval, - nevetett Madár. - Nem is hívlak a koncertre, mert ez is elvfeladás lenne ugye? ... nekem már sietnem kell... Pedig elhozhatnád Ilonát ilyenekre... ha már Pestre nem viszed be soha... szüksége volna néha kis szórakozásra...

Kerboltnak elszorult a lelke... mindig visszásan érezte ha Madár a feleségéről beszélt... s hozzá egyszerűen Ilonának nevezte, a régi familiaritás jogával. A mindennapi megszokás tompította ezt az érzést, meg nem szüntethette. Ó, hogy a lehetetleneket megszokja az ember! Annál rosszabbul esett ez most neki, mert érezte, hogy Madárnak igaza van, s hogy ő valóban igen zord élettárs ehhez a kis nőhöz.

- Ilona maga rendelkezik az idejével - felelte mogorván. - Oda megy ahova kedve van.

- Jól tudod, hogy nélküled nincs kedve menni sehova. Én sokszor felajánlottam kíséretemet.

Kerbolt megint érezte, hogy ez igaz, a félénk Ilona inkább mindig otthon ült, semhogy férje nélkül mutassa magát, mintha egyedül az ő kísérete adná meg neki a jogot a rettenetes újvárosi világ előtt megjelenni. Ilona nem érintkezett senkivel, éppúgy elzárkózott a világ elől mint ő maga. Annál jobban meglepte a Madár odavetett kérdése:

- Igaz, Ilonának vendége van?

A kertben voltak, a kapu előtt már és Kerbolt csodálkozva nézett fel a világos ablakra, ahonnan női beszélgetés hangzott. Ki lehet a feleségénél? S ilyen bizalmas, hogy az udvari szobába vezeti! - Madár azonban az óráját nézte:

- Holnap... holnap vasárnap... jöjj fel azért délelőtt a városházára, valami...

Kerbolt hirtelen a polgármester szemébe nézett. Úgy villant meg a tekintete mint egy gyanakvó acél, mint egy Damokles-kard. Kerbolt nagy magas ember volt, a polgármesternek fölfelé kellett nézni rá.

- Fölmegyek mondta. - Egy kérdésem van hozzád úgyis.

A hangja is acél volt, úgy mondta ezt acélhangjával, mint aki el van tökélve egy kellemetlen csomót azonnal kettévágni. Madár kutatóan nézett a szemébe - de rögtön látta, hogy nem Ilonáról van szó, tudta is, hogy róla nem lehet szó. Micsoda kérdés hát? Érezte, hogy nagy lehet és nehéz... hogy valami nem tiszta közöttük... s mivel már úgyis egész nap felhő felhőre gyülekezett körülötte... nem akarta ezt az utolsó felhőt is eltűrni... gyors és tiszta elintézések híve volt mindenben... inkább késni akart... kérdezni akart... de e pillanatban, nem messze előttük, a kis körte fényében, két nő jött le a kilenc lépcsőfokon, Ilona kísérte ki vendégét. A vendég jó alakú, érett, kissé inkább hervadt, élveteg szépség volt, az enyhe villamos fény diszkrét arany vonallal rajzolta körül a nagy szabad est fekete tábláján kalapja alól kiömlő rendetlen haját, divatja-vásott hanyag öltözetét. Kerbolt és Madár megdöbbenve pillantottak egymásra, Ilona vendége egy züllött lány benyomását tette! Ah... mind a ketten ugyanazt érezték, hogy kerül e mellé az alak mellé Ilona? De amint befordult a kapunál, s a villanykörte egyenest az arcába sütött, - enyhe zuhanyként folytatta le fényét, a szép nőtestek nem itták el nyomtalan, mint a szomjas lombok - egyszerre megismerték mind a ketten:

- Vilma!

És nézték, mint egy kísértetet. Az úrnő ezalatt elbúcsúzott vendégétől és lassú, gondolkodó léptekkel tért vissza a lépcsőn, észre sem véve a férfiakat. Törékeny, finom alakja szinte eltűnt nagy rojtos kendőjében mint egy apácáé. Az urak mozdulatlan nézték, mint egy operai jelenetet. Éppen felkelt a nagy hold. A bokrok közt valahol tücsök szólt. De távolról hallatszott a villamos csengője s a tücsök is hangos volt, visító, újvárosi tücsök, s mikor Madár János kezével a fatörzshöz akart támaszkodni, eszébe jutott, hogy csupa korom. És eszébe jutott Újváros és Vilma, - Vilma, Bontó Vilma, valóban régen híres újvárosi lány -, hogy kerül Vilma most Ilonához? - mintha Újváros elküldte volna fülledt, kormos lelkét ez után a szép és gyengéd asszonyka után, aki nem ide való, messze, vidékről jött és nem újvárosi lélek - de hiába bújik el itt, e lombos kertnek rejtekében...

Ilona eltűnt a házban, és Madár sietett a hangversenyre, nem is üdvözölte, most már igazán sietnie kellett. Ő, polgármester, mindig feltétlen ura önmagának, érezte most, hogy a gondolatok, melyek e kertnek, e különös családnak légkörében áradnak, megzavarhatják, és sietett előlük, hogy egyelőre legalább méltó nyugalommal s méltósággal jelenhessen meg udvarában. Kerbolt azonban lassú léptekkel visszatért üveges kastélyába és némán járt tovább fel s alá mint egy árnyék. Nem volt neki Vilmával semmi dolga... semmi... Szigorú volt a múltja és tiszta, mégis úgy szorongott, mint kit üldöz egy hűtlenül elhagyott, romlásba taszított szerető. Mit kereshetett náluk Bontó Vilma? Mondják, színésznő lett, majd egy orvos szeretője Pesten... egészen elzüllött. Mit akarhatott? Szinte félt megkérdezni Ilonától. Ó! Hát micsoda nap van ma, hogy már a holtak is megjelennek? Már reggeltől, valami nyomasztót, retteneteset érzett a levegőben. Minek is jött vissza Újvárosba? Milyen gyönyörű volna halkan, békén élni a távol Erdély vad havasai közt! Ah! Itt a piszkok, piszkok gyűlnek és lassanként eltemetik az embert. S ma minden, amit éveken át gyűlni hagyott, lelkére gyűlni hagyott, láthatatlan hagyott, eltagadott önmaga előtt, minden, minden égetni kezdte ma, lehetetlenül, tűrhetetlenül égetni már, és érezte, hogy nem bírja tovább.

Ó, hogy irigyelte Madár Jánost, mosolygó, könnyed simaságát, ahogy minden piszkos vízen át evezni tudott! Azazhogy... irigyelte? Nem jobb-e mégis törni, mint hajolni? Eszébe jutott, hogy ő is volt valaha bíró Újvároson, Madár egyik elődje, és hogy kellett innen, megverve, távoznia! - a becsületesnek e panamafészekből! Miért jött ide vissza? Ó nem, nem a pénzszükség hozta egyedül, mikor meghívta ez állásra Madár, munkájának a sikere csábította, múltja törekvései, a megkezdett munka, mintegy kötelesség, ébredtek fel és húzták őt vissza, a megszakadt munka, a sikertelenség, mintegy lelkébetörött nyíl. Bizony gyönyörűbb lett volna messze szép erdőkben Ilonával, de ha a föld, földje nem is hűtlen, az ő lelke sohasem kereste a gyönyörűséget, a munkát kereste és kötelességet, zord germán lélek, mint dédapjáé, aki először bejött az országba, nagyurak lojális hű szolgája hajdan, uradalmi főerdész. Olyan lojális, olyan zord, kemény lett és negyvennyolcas magyar a hazában, szenvedélyes és önzetlen munkás a városban. Munkát keresett és kötelességet, s ó milyen győzelme volt és büszkesége eleinte, mikor régi tervei, melyekért egykor haszontalan küzdött, egyenként megvalósultak a keze alatt, s hogy bámulta ezt a Madár Jánost, aki finom és kesztyűs kezével az utakat mind elsimította a munkája előtt. Éppen azt tudta amit ő sohasem, ami neki legnehezebbnek, legnagyobbnak látszott. Varázsa volt - jaj! Hálás volt iránta, nem hogy kenyeret adott neki, megélhetést, hanem hogy teret biztosított a munkájának, lehetőségeket!

De már... már régóta... régóta sejtette... s önmagának sem vallotta be, hogy sejti... min alapulnak e lehetőségek? panamákon, ezek is panamákon! Ma reggel (a hivatalban mindenki a megyei közgyűlésről beszélt és a polgármester szavazatáról, - és ő előre tudta, érezte, bizonyosan tudta, hogy Madár az obstrukció ellen fog szavazni - a nagy elvekhez épp olyan kevéssé fog ragaszkodni, mint a kicsiny formaságokhoz), egyszerre egész világosan, kikerülhetetlen érezte bizonyosságát - mintegy régi bizonyosságot - arról is, hogy itt minden siker titkos rugója bűn. És csodálta gyávaságát, hogy ezt eddig be nem vallotta magának. És e bűnök között érezte vergődni magát is, kis gyáva halat a piszkos folyóban, tehetetlen megfizetett szolgát, eszközt eszközök közt. Visszautasíthatatlan gondolat volt ez. S egyszerre érezte azt is, mi szüksége volt az ő szeplőtelen nevére, törhetetlen hírű múltjára a polgármesternek, és - míg körötte piszkos ügyekről, mint megszokott mindennapiságokról, könnyedén csevegtek az urak - egy még borzasztóbb gondolat merült fel lelkében, ott-ott hallott célzásokból, régi gyanúiból, mély emlékezetsikátorokban szemétnek felgyűlt csekélységekből egy még kínzóbb aggodalom mérgét keverte magának, nem panama-e az ő dolga is, maga az ő ittléte, állása, fizetése, a pénz, amelyből él, a közgyűlési határozat, mely megválasztotta, a cél, amiért idehozták? Talán könnyű lett volna meggyőződni róla, de sohasem volt annyi bátorsága sem, hogy csak a gyanút is formulázza önmaga előtt, bár minden újság nyíltan kiabálta. Most... most érezte egész mélységében rettenetes piszkos helyzetét, és ezért járt ma egész nap fel és alá üvegszobájában, melyet azért építtetett magának e bokros kert közepén, hogy ne lásson onnan mást, csak amit szeretett, a szabad földet és szabad eget, és az ártatlan növényeket. Úgy járt itt az üvegkockák közt izgatottan, mint a szegény légy, ki iszonyatos pókháló közepén evickél. Járt, s szórakozott, komikus szokásból nagy szarvaskésével labdázott az éjben. Ez volt a régi híres Kerbolt bíró, az acél, a szilárd, aki Hirschfeld ellen is megállt. És most, ím, megjelenik Vilma, Vilma is a múltból, - a züllött Vilma, mint egy régi bűn - ó milyen más volt abban az időben, gazdag, szép úri lány! - és jön, mintegy szemébe mutatni, mit tett az a szilárdság, mit tett a becsületesség! - mert nem ő tette tönkre Bontóékat? - Vilma, a múlt, jött, mintegy bosszút állni -, szennynek a jelenhez -, jött Ilonához! Ilonához! - mit kereshet ez a lány Ilonánál? - a múlt, a régi Újváros, mocskos kísérteteket küldöz a jelenbe, a megölt szörny lelke visszajár, az ember derék, jellemes tetteiből romlás és mocsok lesz, minden mocsok, és Ilona... Ilona...

Úgy fájt most a gondolat, hogy majdnem fölordított. Ilona nem szereti őt, sohasem szerette, mit tudta ez a gyerekasszony, mit tesz az, szeretni? ... csupa gyengeség és hajlékonyság az egész kedves lénye... mint folyondár simul mindig a közeli ághoz - az erőhöz, aki épp közel van. Ó, hogy ezt a gyermeki simulást, a gyengének ezt az önkénytelen, odaadó, bámuló vonzódását, az erős iránt szerelemnek vette! - nem ebből ered-e minden tragédiája? - nem ezért jött-e ide, kapaszkodott ebbe az állásba, vagyontörötten, mint egy eszközbe, hogy Ilonát nőül vehesse? - nem ebből ered-e minden gyengesége, gyávasága, - hogy erről a szerelemről nem tud lemondani? Vagy - ne, is szerelem kell neki - hiszen Ilona nem szereti őt - csak léte, ittléte, melletteléte... arca... mosolya... nincs, nincs lelkiereje soha erről lemondani! - ő, mindenben olyan erős, ebben gyenge, pulya - és örökké, örökké az a félelem gyötri, hogy egy semmi egyszer, egy kicsiség, - vagy a nagy okok - egy elejtett szava - véget vet ennek az együttlétnek mindörökre - mondjon egy szót, és vége mindennek - örökké gyötri ez a félelem, mióta... megint majdnem feljajdult... borzasztó még rágondolni is... és mégis mit el nem tűrne, csak vele maradjon!... Hogy történt? - csak úgy... lassan... észrevétlen lejtőn... egyszercsak így voltak... lehetett-e máskép? Néha - ha maga volt - ölni kívánt volna, de ha aztán látta Ilonát, szerette, sajnálta, félt bántani egy szóval, kímélte mint egy kényeztetett gyermeket. Bűnös asszony? Gyenge asszony inkább! - gyermek és ideges... néha csupa gyermeki szeszélyből... és idegességből halálra kínozza... de alapjában milyen jószívű! - mennyi gyengédség és szeretet! - ó ha bírhatná őt! - bírhatná egészen! - de nem bírja-e valóban? ... még mindig ... bizonyos értelemben... ha nem is szerelemmel... nem ő-e előtte az első tekintély? - nem őtőle tanult-e mindent? - első, szűz érzelmeit ő ébresztette fel, lelkének ő tágítója, szinte teremtője... ezt nem lehet eltörölni soha... nem köszön-e mindent őneki? - úgy néz reá mint egy kegyes és szigorú apára... még bűne is... ha bűn a szerelem... szerelme egy más iránt... ő hozzá fűzi, a félelem, a hála, a bűntudat... és Kerbolt, aki hajdan egyetlen élethiúságát önmaga előtt mocsoktalan jellemében lelte, most olyan gyengének, aljasnak érezte magát, érezte, hogy kész megbocsátani a sorsnak Ilona bűnét, mely közte és Ilona között ilyen erős érzelmi kapcsot feszít állandóra, a bűnös háláját, a megbocsátó megbántottal szemben, már nem bánta, akárminő a kapocs, csak legyen!

Legyen! Legyen! Ez, ez a nagy, önzetlen elnéző szerelem, adta meg az önérzetet neki, hogy, ha a világ a megcsalt férjet láthatná is benne, az asszony maga, asszonya, tiszteli őt, szereti mint egy vezető barátot, egy atyát. De ma, éppen ma, mikor kétes helyzetének egész piszkossága először rémlett fel neki, ez az önáltató bölcsesség is gyengeségnek és hazugságnak látszott. Ah, gyengeség, hazugság volt minden, egész élete és Vilma is most, múltjának kísértete, nem arra jött-e figyelmeztetni, hogy múltja is, régi ideáljai, hazugságok voltak, csak bajt, nyomort hintett el mindenütt, szigorával melyet következetesen végigvinni sem joga, sem ereje nem volt? Hol lehet most Bontó, a kövér csendbiztos? - ő sem volt talán olyan nagy bűnös - hol kezdődik a bűn? - És...

Az istenét neki, mit akart Vilma Ilonával?

Egyszerre megállt, érezte, hogy mégis be kell menni, beszélni Ilonával, tenni valamit, cselekedni! - így nem mehet tovább! És a hold nagy kerek képpel, pirosan járt fenn a nagy, kormos, poros kert felett. A hold magasan járt a nagy piszkos földi felhő felett, melyben egész Újváros fürdött, a por és korom felett, mely áthatott, átitatott mindent, ezt a szegény kertet is, megülte, megmérgezte, befeketítette fáit, láthatatlan kozmával szórta tele, mely elvette az élet minden jó ízét. Kinn egész Újváros dobogott, feszengett a súlyos és meleg estben, a szegény spriccerpárt züllöttségének, becsapottságának keserveitől feszült a Vnuk-kocsma, Tőkéssyék a Vigadóban izgatott és zavaros pénzforrásokról álmodoztak, városi urak fojtva politizáltak kétes ügyeikről, a szegény járásbíró mint egy megfogott bogár, kábultan fénytől s bortól, vakulva gondolt meghomályzott jövője elé, a városháza nagytermében a koncert rendezői izgatottan szaladgáltak, mert a csodagyermek előre követelte tiszteletdíját s a polgármester, aki a dolgot elsimítsa, késett, Madár János fojtott, leküzdhetetlen szorongással sietett az utcán, Ilona... mit csinálhatott Ilona... mire gondolhatott Ilona... mikor Kerbolt vele beszélni sietett át a holdas kerten és maga mögött, az üveges kerti házban, a sötét kert közepén, égve hagyta a magányos villanyt?

(Folyt. köv.)