Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről

Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről
IV.

Fekete Péter, a "legény", kit más néven emlegettem már, - a kis vaskályha előtt ült és fújta a faparazsat, mert hűvösek voltak már az októberi esték errefelé. De a nappalok tiszta verőfényben ragyogtak a szép felvidéki város úri házacskáira s a Csermely völgye rózsaszín, oliv, bíbor, terrakotta, okker meg skarlát ezer, aprós, összemosódó színében ragyogott, a madárhagyta ligetek csendje elfolyt szinte, mint az olvadt arany. Hogy ilyen völgyekben "rajtá"-zni rohanni, ölni, szúrni tudnak!...

Hamar gyógyuló kis bajjal, rövid időre küldték vissza ide a Péter gazdáját, ám az őszi szépség, a nap, a finom városka s az együttlétünk halk optimizmust öntött a szívünkbe és könnyelműen élveztünk a napjainkat, a jelent. - Talán már nem is tart soká az egész! - Hogy jobban lett, sétáltunk és tanakodtunk, hogy is kell csinálnunk majd, ha vége lesz, hogy minél előbb dolgunkhoz láthassunk mind a ketten, melyből kizavart és megakasztott az emberiség nagy epidémiája. Már így kezdtünk látni. Járvány, mely néha jön titokzatos, de emberi okból terjed feltarthatatlanul, - de nem "üdvös" vagy "szükséges" semmire, - ragad, mint szent Vitus őrjöngő tánca, melynek árja csak a legkülönbeket nem sodorta el, - és bár mindig volt, elképzelhető, hogy valamikor ne legyen majd, mint némely leküzdött járványok vagy más, a brutalitásban és esztelenségben rokon emberi szokások, a kerékbetörés, párbaj vagy keresztrefeszítés, - melyek mind ember-ösztönösek és önkényesek is voltak egyszerre. Ösztön és önkény, emberi kiváltság e kettő együttese, ebben szörnyűbb a magafajtát nem bántó állatnál, - de ezért szabad reménykedni is.

Ilyen tétova, abbamaradó és naiv teóriákkal mulattunk, de egy dolog bizonyos volt már. Hogy az én-nek, a legbecsesebbnek nem árt. Aki általában nem inklinált a lélek apróbb tömegbetegségeire, szabad volt társas-hóborttól, előítélettől, - az ebben a tombolásban is magányos, szenvedő, de független marad. A gondolkodás embere, a testi épség és élet tiszteletben nevelt orvos, a belső őszinteséghez szokott lélek - igen, néha heteken át nem foglalkozik mással mint küzdeni az őrülés ellen, - de ha ez sikerül, semmi komoly és igazi vonásában meg nem támadhatja, ki nem forgatja ez. Hiszen csupa külsőség mind, a fegyverzaj, tömeg, virtuskodás, versengés, kitüntetés, vér, jajszó, halál.

"Ha legalább élmény volna!" A fiatal író, Józsi Jenő panaszkodott így, mikor itthon járt. "Az ember agyonfáradt, kábult, eltompult, összezsúfolt és ami ott történik is, olyan áttekinthetetlen, olyan gépies rendbe rejtőző... Egy szép, hamvas este itthon, zsibbadt alkonyat, mikor egy álmos madár utolsót csirren a bokron, elbágyadnak a színek, bujkál a homály, felkúszik lassan a hold... mennyivel egyénibb szenzáció, mélyebb, felejthetetlenebb emlék!" Így éreztük mi is és ez vígasztalt. "Csak a magadé maradni! Nem felejteni azt, akivé magadat küzdelmek közt nevelted! A jóságod!"

Nagyon megerősödtünk egymásban, - de hát könnyű is így, kéz kézben, a sok rettegést, könnyet felejtve! Lao Tse-t olvastam neki a patak mellett egy padon, a harmadfélezeréves tanítót, ki sárga császárok alázatos könyvtárhivatalnoka volt és tekercsei közé gubózta életét, de nyolcvanéves korában könyvet írt az emberhez. Nem voltak tanítványai sem követői, de Con-Fu-Tse, a népszerű apostol eljárt hozzá magányosan s azt mondta, "Az ő tanításai magasabbak, az ő erkölcse tisztább annál, amelyet én hiszek, vallok és hirdetek a sokaság használatára!"

"A férfiú, ki megőrizte magában a nőies tulajdonságokat is, gazdag és dús, teljes és mély, mint a termékeny Birodalmi Csatorna. - A bölcs ember elköltözik arról a helyről, ahol fegyvereket mutatnak neki. - Ha kis népem volna, csak maroknyi, megtanítanám, hogy az élet egyetlen, egyszerű étkeket enne és darócban járna, - és bár a szomszéd birodalomból áthallatszanék a szekerek zörgése, mégsem kívánkozna senki átal. - Megismerheted a világot anélkül, hogy kilépnél házadból, kinéznél ablakodból. - Óvakodjatok, emberek, lakásotokat kibővíteni azért, mert elégedetlenek vagytok a meglévő állapotokkal. - Ha két hatalom harcba keveredik, az győz, amelyik megbánta harcias kedvét. - A bölcs elmerül Tao eredeti egyszerűségébe, elhagyja a durvaságot, szerényen és megértően néz mindent és jósága erőszakosság nélkül való, nem hirdeti azt kérkedve, nem tudákos, nem kapkod és nem ravaszkodik. Mert ami nem Tao, az mulandó!" Milyen szép King ez, - s mennyivel régibb, mint Attila, Timurlenk, Napóleon!

Ma délben is olvastuk a pataknál, de most hűvös az este és Péter tüzet gerjeszt a szálláson, mert hazavárjuk a gazdáját. Két kis öreg Zipserkisasszony tisztaszobája ez, kedves szoba! A régi dívány, székek, ágyak letakarva, behúzva valami furcsa kézimunkával, melyet a maradék rongydarabokból, nyűtt ruhák tarka foszlányaiból szabdaltak, csillagos, kockás, bogas mustrákat slingoltak össze. Az asztal lapján papundekli, hogy ne kopjék, a szőnyeg is rongyból varrott, - a festett fásláda oldalára régesrégi divatlapokból kivágott dámák ragaszt dísznek, krinolinban, legyezővel. Legszebb egy nagy kitömött bagoly, alatta félkerek falipolc, a polcon kézimunka-drapéria, egy vásott barna szoknyából való szövetre hímezve, annak pedig az ablakvilág felé eső oldala bevarrva papírosba, apró betűs, sárgult, régi levélbe, hogy a fény ki ne szívja a színét. Vagy húsz év óta nem látta senki e hárászpamut-rózsákat, nefelejcseket! - Kedves, rendes szoba! "Gyújtson lámpát, Péter!" - Az asztalon kirakjuk az apró ajándékot, könyvet, kedves süteményeit, - holnap születésnapja van! A széles ablakpárkányra teavíz készítve a tábori forralóján. Péter egész délután tanulta a köszöntőverset a pitvarban. Ó, még mindig beletelhet három negyedóra, míg szabadul a kórházból, ahol segítget. Olyan lassan múlik! - Beszéltetni fogom Fekete Péter!