Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 19. szám · / · Kaffka Margit: Lírai jegyzetek egy évről
Mondtam a kávéházban Schöpflinnek: "Este indulok az uramhoz Szegedre, egy hétig vagy tán tovább is még együtt lehetünk!" - "Isten legyen magával a hosszú úton. Lebeszélni úgyis hiába próbálnám! Nem mondom, hogy írjon, úgyse kapnák meg!" - "Ha kémnek néznek az úton, elfognak, főbelőnek tévedésből... tartson jó emlékezetben!" "Hát bizony azt mi meg se tudnánk itt, - tán soha! Nem jó kimozdulni ilyen időben, mondom! Meg kell jól gondolni!" Így beszéltünk, - de egészen komolyan!
Hazamentem csomagolni és tele voltam bizonytalansággal, aggodalmakkal. Ott lelem-e még? (Melyik asszony nem utazott így ez évben?) Ilyenkor úgy összehúzódnak az igények, abban az órában úgy éreztem, beérném már egész életemre evvel az egy héttel. Csak biztos lenne! Semmire nem számíthatunk! A polgári élet szabad kontrolja egyszerre szűnt meg, nem kérdenek, nem magyaráznak, nem készítenek elő semmire, őt ez éjjel elvihetik, a kupémat lekapcsolhatják s napokig vesztegelhet a nyílt pályán, elállhatják az utam, visszahozhatnak, - ha már ott vagyok, közelébe nem engednek - s nem fogják megmondani az okát, hogy miért. Semmi nem bizonyos, minden megtörténhet. Ott lenn, a délvidéken...
Furcsát gondolhattam, kinyitottam az ő levelesfiókját. Kinn Hannoverben a negyvenéves orosz diák, a finom Da Wac volt legjobb barátja - s a japán Ivasakival, kivel együtt dolgoztak, komolyan és kölcsönösen tisztelték egymást. Összekerestem a két ismeretlen ember leveleit, kikről annyiszor beszélt és elégettem gondolkozás nélkül. (Az első persze Szibériát is ült, a másik csendesen pancsolt, technikázott éveken át.) - De most háború van! Ha uram combattans volna, talán lőnie kellene Da Wacra! Egyszer Zágrábban összeismerkedtem egy kellemes, horvát írónővel, könyveket küldött nekem, mert kértem, - délszláv novellákat németre fordítva. Most megnéztem őket, - sajnáltam, hiszen el se olvastam még, - aztán bedobtam a tűzbe a levelek után. Isten irgalmazzon érte, mennyi szép lehetett bennük, - de akkor így volt. Féltem, a hirtelenségben elvesztettük a valószínűség mértékét, hogy mennyi lehetséges, mi történhet még, ha már ez megtörténhetett!
Este volt, a vasúton mindenki a háborúról beszélt. Már akkor szembetűnt, milyen sokat lehet elérni a szavak szimbolikus, letompított használatával, "bevonult," "elesett," "megverjük," "kiporoljuk az ellenséget." Közkeletű, enyhe, sőt humoros képzeteket keltenek, nem kíséri így őket az a borzadály, mely az erőszakos halál, vérontás gondolatát. Egy katonai posztószállító cég alkalmazottja, akit éppen fölmentettek, nívón alul kezdett udvarolni egy varrónőnek, ki a gyerekével szintén urától búcsúzni jött. Nagyon utálatos volt mindenki, nagyon egymáshozillő, egyedül voltam. Jött a kalauz, hogy megnézze az igazolványokat. Megadóan kiteregettem, de csak a fényképemre vetett egy pillantást: "Már tudom!" mormogta és legyintett. Másokét tovább vizsgálta.
Mit tud? Különös!... zaklatott idegeim ernyedten ejtették el az okság szálait, minden megzilálódott a fejemben. Éjjel volt, - az utasok rémes kivégzési történetekkel mulattatták egymást... "Már tudja, - csak az arcképemre nézett? Figyelmeztetve volt a beszálláskor?" Hogy nem volna miért? Elgyötört, megzavart ítéletem annál inkább fennakadt ezen. Már semmi valószínűtlent nem láttam benne. Hát úgy érzek, úgy gondolkodom én, mint ezek itt mind a kupéban? Tudnék-e úgy írni, mint egy napilap mostani vezércikke? Nem! Tehát más vagyok, mint akik sokan vannak - és ez bizonnyal elég! A maguk részéről igazuk is lesz.
Már úgy láttam, a többiek gyanakodva néznek rám. Egyedül utazom, kicsit másféle talán a ruhám, s ők már mind elmesélték egymásnak, kicsodák, mi járatban vannak? - Megpróbálom, kimegyek a folyosóra! Egy idő múlva arra jött a klauz, hátam mögött ment el a lámpával. Talán visszanéztem rá, talán kissé bizonytalanul, várakozón, - talán túlhirtelen kaptam vissza a fejem, egy pillanatra megállt, megnézett és azt mondta: "Tessék bemenni!" Nem fenyegetőn vagy zsarnokosan, - inkább udvarias hangon. Talán részvéttel?
Beültem és már most biztosan tudtam! - Kevés rohamra-induló katona lehetett azóta is, aki biztosabban érezte közeli halálát, mint én azon a hajnalon. Tisztán, világosan láttam a felém fordított fegyverek csövét, hallottam a parancsszót. Hogy miért? Semmi nehézség nem volt e kérdésben. Hát a többit érthetem-e, ami most történik? Tehát ma reggel!
Szép, csendes tanyák bomoltak ki a nyári pirkadatból... Jó lett volna mégis egyszer beleülni ketten ilyenbe, ha ez a vész elvonul, - könyveket vinni és egy nagy pipát neki és ritkán látni embert, - zöldséget termelni és baromfit, kertünkből élni! ... Rossz lesz, hogy már nem is láthatom! Aztán erről is lehullt agyonfáradt érzésem, - elhagyta őt is, s a fiamat, - magam voltam, de nyugodt és szelíden sajnálkozó. Végre, ha épp muszáj - hát elég is volt, sokfélét éltem, - de most mégis kár! Most új és eddigieknél tetszőbb formában ismertem volna meg magam! Boldogság, ... teljes méltányoltság, ... végre, az is csak egy életfoma, de most s csak rövid ideje figyelhettem, hogyan is illik nekem? De ha mégis így kell történnie, legyen! Csak netalán zaklatásokra volt rossz gondolni, szerettem volna csak így lehajtani fejem a vasútpárnára, tessék!
Kiszálltam, habozva és csudálkozva, hogy csak így engednek. Kissé ődöngtem is a pályán még, semmi! Végre megindultam a szabad kijáróhoz. Két altiszt ült kétoldalt, az egyik megnézte az írásokat, ... most az enyimet is. Visszaadta, mehetek, ... talán tévedett? Csakugyan kiáltanak valamit, készséggel visszafordulok, de mi ez, nem nekem szóltak! Hát valóban szabad vagyok? - Csak a kocsiban ülve kezdtem elhinni félig, - még a hotelben szívdobogva írtam az igazoló-lapot.
A kaszárnya előtt két sinatäts, - két "jó magyar ember" - csupa szíves készség. A kapu alatt egy fiatal hadnagy, már udvariaskodik, elkísér, megkeressük. Az öreg törzsorvos mosolyog, persze hogy mehet, most mindjárt, úgy sincs dolga! - Csak lenn a kávéházban, amikor együtt ültünk megint, meséltem el nevetve az éjszakai képzelgésem. "Csacsi!" De ez a kávéház vajon nem a Rossini-é, vagy a Viviani, - s a Tisza nem az Arno? Mert éppen úgy vagyunk együtt. Nekünk már minden hely egyforma jó!