Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám
1773.
A Veres Ház úgy illatozott a Csatornán, mint egy kosárra való virág és a víz háta, mint a fénylő bogárkáé. A Serenissima Respublica inasai most gyújtogatták a fáklyákat Szent Márknak, az evangélistának terén, lámpák és urak, virágok és delnők a csónakokban, melyek arca most köszönti a gránitot, Velence édes és keserves pázsitját a doge palotája előtt. Fehér harisnyák, fekete selyem kámzsák, ékkövek patakzó fénye, ünnepesti mosolyok, jóízű ajkak, fogak, melyek fehérek és távoliak, mint a tejút, habzó selymek a Prokurátorok Oszlopai alatt, hétszer hét színű zenészek és éneklők a piac közepén, álmos galambok a Harang-torony lábánál és derekán is, fáklyák a szőnyeges ablakokon, rossz illatú koldusok az odvas mellékutcákban, majmok, szerecsenek és pávák a városban, mely nem ismeri a lovat, sötétkék padmaly a levegőég, világító ezüstorca a hold és fénye szelíd, mint a fátyolozott boldogság, a világ legszebb szálája a Szent Márk tere. Illatosan bodorított fehér bolognai kutyák nyivákolnak némely hölgy karján, mások köpenyének zsebében. A köztársaság tengernagyának neje csiszolt malachit pápaszemet helyez arcára. Mily boldog estéje van ma az Adria menyasszonyának.
Fekete ünnepi tabaroban, arcukon a rangosok maszkjai, a buta, fejükön ékes háromszögletű farkaskalap, négyen állnak egymás mellett a követek. A pápa küldte a nunciust, a legkeresztényibb felség e piros sarka francia Sieurt, személyét a legkatolikusabb királynak jelenti e nyerges orrú spanyol szenyor és a negyedik a pompásak között, oportói csipkebodorral lankadt álla alatt, hatalmas küldötte a leghívőbb felségnek, tengereken inneni, tengereken túli Portugáliák királyának.
- Maschera ti saluto! Üdvözöllek álorca! - köszöntik egymást a helyi szokásoknak hódolva. A bautát hordja mindegyik, mi csak a negyven legfőbb nemes orcáját takarhatja Vértanú Szent István napjától a Mennybemenetel ünnepéig.
Olajokkal megkent, főtt vízben megpácolt teste körül szorosabbra fogja upplandját egy veres arcú férfi. Anglia, Skóthon, Írország és Franciaország királya, a hit védője küldte őt ide és szeme, amely fehér, mint az oltott mész, az aranyakat számlálja, amik enyhén zsúfolják a Ducalet, a Vendraminot és a többi vízben álló kastélyokat is.
Százegy zászló egyetlen pillanat alatt fordítja hímékes lobogó testét a föld felé. Gyaloghintaján most érkezik a piacra a fenséges köztársaság nőtlen fejedelme, akit megillet az aranypapucs és az egyszarvú sipka. Ünnepre játszanak a zenészek, kézzel, szájjal ujjong a nép és a főbb nemesek gyenge főhajtással üdvözlik azt, kit mint vérükből valót, akaratuk - szabad és csalárd akaratuk - emelt a gazdag díszre. És olvadó fuvalomként hazugság száll ajkakról-ajkakra. Bauta és karmazsinfesték alatt is rossz tüzekben gyúl ki sok nemes delnő arca. Parázna szemek és más nejének, megejtett nejének lábán kémlelik a vonalak édes hajlását. És az üzenet, mi kéztől kézig érkezik lopva, kivirágzik, mint egy csalfaság.
És mind arccal fordulnak most a kalmárok utcája felé, honnan az északi grófok társaságában egy fiatal özvegyember érkezik. Josephus ez, a római király, Magyarország és Csehország trónörököse, a nagy királynőnek, Mária Teréziának fia. Vendégi illendőségből tabarot öltöttek ő is, kísérői is, a szőke Clary-Aldringen, a harcos Schwarzenberg, a hű Windischgrätz és a gondolkozó Kaunitz. Utasi nevükön, az észak grófok.
- Az északi grófok! - mondja a gazdag velencések puha szája és az evviva nem hangosabb egy selyem zsebkendő lobogtatásánál.
Josephus előre jő. Arca (rajta az orr és az ajk anyja ereje, a szem, a homlok és a halánték lotharingiai apja formasága) most nyugat felé néz. Arra van Párma és onnan érkezett egykoron Izabella. Haja aranylomb volt, a szeme zöld, mint mélységes tavak felcsukló sóhaja. Egy év múlva belehalt abba, hogy a neje volt és sosem szerette Josephust.
Okos szeme ezután délnek néz. Amott a toscanai síkon (jó és áldott, mint a szőlőhegy illatos háta) uralkodik fivére, ausztriai és lotharingiai Leopold. Egy liliomos városban lakik egy palotában, mely gőgös talján kalmárfejedelmeké volt régen. Kettejük között van Velence, aranyveres gazdag vízi pióca, Velence. Fent Bécs, lent Firenze, közöttük Velence, poshadt víz hátán szabad és gazdag Velence. Az Alpesek öreg havának fénye ül ki most az álorca résén a Habsburgi szemébe.
- Minő elgondolkozó a római király. Rejtélyes fő, sok titkos plánumok. Nemde Nagy Uram? - mond a pápa bíbornoka a francia követnek.
- Urak -, szól halkan Josephus észak grófjaihoz és megindulván velük, járása a velencei dús kámzsás köpönyeg alatt is egy örökkön figyelmező katonatisztté.
Most a doge elé ér.
- Üdvözöllek álorca!- Maschera ti saluto!
kezet fognak.
- Gyenge szorítás. Omlatag kéz, széthullna, mint egy régi ház - gondolja trónörökös és az elnök-fejedelem egyszarvú sipkája fölött kitekint a tengerre, melynek túlsó karja Magyar Dalmáciát szorongatná.
Kézt kézbe öltenek és gyaloglábbal megindulván, a doge aranypapucsa úgy koppan Velence kövein, mint valami becses, amit sírboltba ejtenek.