Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Hatvany Lajos: Bródy, a színműíró

Hatvany Lajos: Bródy, a színműíró
(Lyon Lea alkalmából)
II.

Bródy Sándor már réges-rég mulattatta és bosszantotta, ríkatta és nevettette a pesti közönségét, novellában, vezércikkben, regényben egyaránt, mikor egyszerre csak mint színpadi író lépett fel. Meg kell neki adni, hogy jó szándékkal, tiszta nekibuzdulással írta meg a Király-idilljeit, mégis a közönségnek volt igaza, amidőn ezeket az érdekes pszichológiai kérdéseket feszegető párbeszédes elbeszéléseket sehogyan sem akarta a színpadon megtűrni. S mikor a Király-idillek után, egy sokatolvasott regényből dolgozta át, illetve nyeste ki, második színpadi kísérletül a Hófehérkét, hiába ismerték el és tapsolták meg a darab kvalitásait, a közönség és kritika ítélete mégis így hangzott, regényíró, epikus, nem színpadra született ember.

Bródy megjegyezte magának a leckét. Megtanulta, hogy a dráma, nem párbeszédes elbeszélés, s hogy nem lehet regényben elintézett és feldolgozott, kiélt s kiégett tárgyhoz nyúlni, ha az ember darabot ír. De még nem volt bátorsága, nem tudott vagy nem akart fejest ugrani a drámába. S ezért elbeszélői és drámaírói mivoltának kölcsönös viszonyát fölöttébb jellemző metódust eszelt ki legközelebbi színművei számára. Előbb csak egy pár sorozatos novellában, azaz inkább összefüggéstelen rajzban ütött meg egy hangot, felcsendített egy motívumot, hajszolt egy alakot, inkább csak körülírva, mint leírva - míg végül abban a szerencsés lelkiállapotban, mikor már novellisztikusan tisztában volt a figurával, de még nem szőtte köréje a mese szövevényét, egyszerre csak nekilátott a színműírásnak s pár nap alatt elkészült első igazán sikeres színpadi művével, a Dadával. Pest és Eger sosem álltak olyan kiegyenlítetlen ellentétben egymás mellé, mint ebben a forrongó, részleteiben geniális darabban, mely a falusi kunyhót, pesti bérpalotát és kültelki nyomortanyát kaleidoszkópszerűen vonultatja föl három kis felvonásban. Szeszélyes darabmű, félig triviális, félig költői, majd széles romantika, majd meg pepecselő, aprólékos megfigyelés, lekésett realizmus, Zola és Hauptmann után, de Éjjeli menedékhely, Gorki előtt, fővárosi vicces életkép Molnár Ferenc színművei előtt, magyar népies Genre a Bor sikere előtt, - csupa erjesztő mely utóbb megerjedt, csupa mag, mely utóbb kikelt. A Dada emlőin nőtt fel ama bizonyos világhódító és világjáró magyar színmű, melynek a mi magyar napilapjaink egyöntetű állítása szerint nemcsak az egész színházi üzletvilág és a nagy közönség, hanem a nyugati kritika, esztétika és intelligencia is behódolt.

Maga Bródy Sándor a Dadával csak pesti sikert aratott. Pedig úgy sejtem, hogy ha némi kitartással tovább jár a Dada útján s csak még egyetlenegyszer, több türelemmel és fegyelemmel, de épp olyan kevés koncesszióval lát a munkához, akkor a határsorompó okvetlenül Bródy előtt nyílik meg. S e külföldi intelligencia tényleg behódol a magyar költőknek. Elég kár, hogy nem így jött.

Bródy Sándor személyes biográfiájához tartozik, hogy a Dada után, nemcsak színpadi, hanem általában szépirodalmi munkássága sok-sok évig, talán nyolcig teljesen szünetelt. S nyolc év nagy idő. Ezalatt nemcsak a tanítványok tanultak Bródytól, hanem Bródy is megtanulhatta nálánál fiatalabb tanítványaitól a színpadi koncessziós művészetet. Művészetet, mondom és szándékkal mondom így, mert az engedmény, különösen színpadon, bizonyára sokszor művészi qualitás. Tulajdonképpen annyit jelent, hogy valaki bölcsen ismeri a tehetsége határait, nem akarja átlépni a saját árnyékát s inkább könnyen elérhető közeli célt tűz maga elé, melyet messze meghalad, ami az erőfölösleg, összhang, könnyedség artisztikus hatását kelti, mintsem a magas cél mögött messze elmaradtan, csúfosan és művészietlenül alulkerüljön. Vajon Bródy nem lett volna-e az egyetlen magyar író, aki szabadon és minden koncesszió nélkül rá bízhatta volna magát tehetségére? Ki tudja? Bizonyára kísérleteznie kellett volna néhány évig, föl kellett volna vennie a küzdelmet a publikummal, füttyöt, zokszót, ellenséges indulatot tűrnie. Azonban inkább hallgatott, mosolyogva nézte, mint rohannak körülötte a fiatal törtetők s alapítják meg a világraszóló magyar színpadi dicsőség (kitsőség?) korszakát.

Mikor aztán végül megunta a passzivitást, akkor csak megint a régi módszerhez folyamodott. Egy kis novellette jelent meg az Új Időkben, melyben pedzette a Dada ellentémáját, a finom, pesti idegű városi nő végzetét a durva magyar vidéken. A matyó dajkának könyörtelenül el kellett pusztulnia a városban s a fővárosi publikum ezt a tragikus könyörtelenséget csak mérsékelten honorálta, Bródynak tehát gondja volt rá, hogy Varsányi Irén törékeny madonna lénye körül gyöngéden elképzelt Tanítónő figurája mellől elsimuljanak a nehéz bonyodalmak. Ez volt az enyhe, boldog elérzékenyedés, amelyet a publikum szeret, ez volt a taps és a nagy, meg nem álló szenzációs siker, mely átcsapott Pestről a külföldre s a külföldről megint visszacsapott Pestre s ennek a kedves, idillikus játéknak repertoárja örökkévalóságot biztosított.

Nagyon nehéz vállalkozás volna, (amire Ibsenbiographusok olyan hajlamosok), Bródy színműveiből Bródy életébe nézni. Ellenben a pesti közönség igényeinek, ízlésváltozásainak, sőt pszihológiájának történetére talán senkinek a munkásságából nem lehet olyan egyenesen következtetni, mint Bródyéból, aki játszik a közönséggel és játszik a közönségnek, ki-kidugja csápjait, majd meg visszahúzza, keres, tapogat, puhatolódzik, hogy alkalmas helyen és alkalmas időben lecsapjon. A Tanítónő után azonban, - egyszer, egyetlenegyszer - mégis tévedt. Idill kell a népnek, gazdag parti a szegénynek, - s kész a siker. Megírta a Medikust s a medikusok hűvösen fogadták.

Megint hallgatás néhány évig, s ezalatt az idő alatt jött rá Bródy újabb igazságokra. A Tanítónő, a maga ráérő, kanyargó menetével, inkább csak szerep volt, mint színmű, inkább szerencsés véletlen, mint sikert bizton ígérő drámai lelemény. Darabot kell írni, színpadra gondolt színművet, szerepekben látott embereket, szerkezetben látott életet, melynek se köze, se viszonya a novellához s melynek minden figurája mindjárt és legelőször és csakis a színpadon álljon. Bródy tehát se rajzban, se veszélyben még csak hozzá se nyúlt a pesti bankárleányhoz, kiről színdarabot készült írni. Csak járt vele, csak emlegette, csak gondolt rá, csak beszélt róla. Közben pedig itt Budapesten, a magyar sikerek mellett, főleg sápadt, epigon franciák színdarabjai járták, csupa olyan szegényes színmű, mely az érdeklődést sok számítás, építés és méricskélő előkészítés után, csak egyetlenegy jól felépített, nagy jelenet csattanójában tudja összesűríteni. S Bródy, aki se nem sápadt, se nem epigon, aki azonban még kevésbé született számításra, építésre, méricskélő latolgatásra, s kinek épp ellenkezőleg a sok alaktól, a sok egymást ölő motívumtól, a sok mondanivalójától és rögtönző írói természetétől kell félnie, ezért megtanulta a franciáktól, hogy egy színdarab máris életképes, ha a második felvonás végén sikerül egy ravaszul kieszelt jelenésben égnek állítani a pesti közönség többnyire kondor fürtjeit. S ez meg is történt a Tímár Lizában. Bródy, aki most először sodortatta magát, illetve hőseit és hősnőit közvetlenül magába a drámába, olyan szédületes irammal, ördögi sietséggel és lihegő verve-el szabadítja őket a színpadra, hogy minden elnagyoláson, terjengésen, kitérésen, cafrangon, pongyolaságon, fennakadáson, jó és rossz megfigyeléseken, finomságokon és vaskosságokon keresztül fut, fut, rohan a darab, egészen ama bizonyos felvonásvégig, amelynek pattogó, sistergő rakéta-csillaghullásában ellenállhatatlanul, vadul és vehemensül fellobogott és kigyúlt a teljes siker.

A Timár Liza-féle színpadi színművekből való a legújabb Bródy dráma a Lyon Lea is. Soha még a Bródy mondatok nemes folyondárja nem kúszott fel ilyen durva törzsre, sohase volt nyersebb, vázlatosabb, skecsszerűbb - de viszont sohasem volt ilyen egyenest egy cél felé törő, ilyen egységesen összefogó erejű. Sose volt ilyen technikus - mondaná az ember, ha nem volna félős Bródyval szemben a technika szót alkalmazni. Mert Bródy fütyül a drámai előkészítésre, nála minden alak készen bukkan elő a semmiből, maga mutatkozik be s néha egész felvonáson át maga beszél. A színpadi aknamunkás vigyázott volna rá, hogy Lyon Lea már az első találkozáskor egy jó szót szóljon a muszka nagyherceghez, hogy sejtesse a szemita nőstény ébredő vágyát a szép, szőke árja nagyherceg felé. Bródy csak a gyűlölet és undor szavait hallatja Lyon Leával, amíg csak egyszerre kisül, hogy szívesen, vággyal és kívánalommal vetné magát a nagyherceg karjaiba. De ez a kitörés olyan robbanó hévvel, a szavak olyan mámorában történik, hogy a kábult nézőnek akarva nem akarva hinnie muszáj Bródyban, azaz, hogy Leájában. Bródy egész technikája csak annyi, hogy lenyűgöz, kényszerít, elbűvöl s hogy nincs akaratunk, ha ő akar. Ez a szuggesztív erő még a költőé, melyet a színpadi technikus csak kölcsönbe kér, ha egyszer-egyszer rátalál szorulni. Mert Lyon Lea után el kell ismerni, hogy Bródy Sándor a színpadi ötletek ezermestere, aki nem tartogatja magát többé egy nagy jelenet számára, hanem vesztegeti a hatásokat minden felvonásban, bírja szusszal, ahol más író már rég kimerült volna. Még énekel, mikor már kivágta néhányszor egymásután a legmagasabb c-ket. Ezért van, hogy a közönség, ha a függöny leszalad egy-egy felvonás után, mintha fejbe volna kólintva vagy ki volna hűlve és csak az egész előadás után, mikor a darabnak vége, kezd lassan ráeszmélni, hogy milyen tarkát, festőit, érdekeset s helyenként, ahol a színpadi ékes retorikát hirtelen, mintha meleg golfáram futná át, milyen szépet és költőit kapott.