Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Hatvany Lajos: Bródy, a színműíró

Hatvany Lajos: Bródy, a színműíró
(Lyon Lea alkalmából)
I.

Ahol a Mátra, halkan, lassan szőllős lankákba lanyhultan aláhull, ahol még a híres hevesi port is, zamatos, édes kakukkfű illata hatja át, ahol szemlélődő egyházfejedelmek lépdelnek méltóságteljesen kacér, barokk palotáikban, ahol a legfeketébb földből legsárgábban szökken elő a dús, magyar kalász, ahol a komor történelmi múltnak sehol sincs sötét nyoma, ahol minden véres emlék felvidul a táncos napsugárban - színes Eger, ízes Eger, édes Eger, kedves Eger, finom Eger, drága, gyönyörű, egyetlen, nemes, köves, soktornyos és katolikus Eger, de azért játékos, meglepetéses, füves, rétes, minaretes, parasztos és pogány Eger, adta nekünk és küldte le hozzánk Bródy Sándort.

Egerből hozott áhítattal minden iránt, ami szép - azazhogy, dehogy, nem is a szép iránt hozott áhítatot - hanem inkább minden iránt, ami él és virul - de még így sem jó, mert Bródy Sándort egyszerűen csak a létezés nagyszerűen animális áhítata tölti el, minden iránt, ami van, akár virul, akár pusztul, akár jól van, akár rosszul van, - és Egerből hozott csodálkozó fogékonysággal minden iránt, ami történt és történni fog királyokkal és paripákkal, katonákkal és kutyákkal, miniszterekkel és szamarakkal, legyekkel, bolhákkal és szerkesztőkkel, nőkkel és növényekkel, s még ennél is inkább s legfőképp, leginkább, sohasem szűnő, örök éber kíváncsisággal minden iránt, ami nőkkel és férfiakkal történik ezen a világon, s emellett teli vággyal az élethez, a legszebbhez, és legúribbhoz, mindezekkel lett Bródy Sándor magyar íróvá.

S mint aki a legszebb és legúribb élethez való jogos igényeit tehetségére építi, nem lehet csodálni, hogy Bródy leginkább csak vérbő életkedvének és erejének csapongó feleslegét vitte bele számtalan írásába, melyeket ide s tova harminc éve vet ki, dobál, röpít, hajigál Eger daliás szülöttje, annak a másik városnak piacára, mely mintha nem is a Gellérthegy alján, nem is a Duna partján feküdnék, olyan nemtelenül, szemtelenül, dísztelenül, gipszesen, ripszesen, nyüzsög, vonaglik, idegeskedik, gesztikulál, terpeszkedik és bűzlik, a keleti és nyugati pályaudvar, a szennyes, álelegáns körutak és az olcsó szemfényvesztésben hivalgó Andrássy-út között.

Eger és Pest - ez a Bródy Sándor írói életrajza. Ennek a két városnak lelke küzd benne s majd Pest kerekedik felül, majd meg Eger.

Merész ívű mondatait százados egri bolthajtások zöngelmes visszhangja tölti be, s bár Bródy Sándortól minden kitelik, még a stilizáló műgond is, úgy hogy legalább három kötetnyi fölényesen egyéni hangú, klasszikusan, szinte szűzien tiszta, hibátlannak mondható s a magyarnál gazdagabb irodalomban is jelentékenyen számottevő elbeszélését lehetne összes műveiből kiszemelni, - mégis nagyobb lélegzetű munkáinak jobbára hevenyészett szervezete, sajnos már nem Egerre, hanem a gyorsan készült pesti házak cifra, túlzsúfolt és mutatós architektúrájára emlékeztet.

Ezt se akadémikus megrovásul mondom s nem mint túlérzékeny fájvirág és aestheta lélek jegyzem meg, sőt inkább amik engem illet, legszubjektívebbül vonz, ingerel és érdekel az a fejedelmi könnyelműség, mely a ritka tehetség legértékesebb adományával szinte játékot űzni látszik. Mert ennek a szuverén játéknak - úgy érzem -, van morálja és van etikája, mely lehet hogy többet ér, mint minden, ami a szó művészetével kifejezhető. A nagyszakállú, szegény Faustnak át kellett böngésznie a világ minden bölcsességét, míg végül a kis kontyos Gretchenhez jutott el. Bródy Sándor, aki bölcsebb mint Faust, mindjárt a kis Gretchen copfjánál kezdte a világ tanulmányozását. "A kis kutya az utcán, jobban érdekel, mint valamennyi remekmunka" írta le egyszer nagyon drasztikusan, de csak látszólag cinikusan, mert kevés emberrel találkoztam, aki annyi mesterség, szakma, művészet, tudomány intuitív megsejtését hordaná magában, mint Bródy Sándor. S ha minden ismeretével szemben, mégis a kis kutya iránt az utcán tesz hűséges és megvesztegethetetlen tanúvallomást, akkor Bródy Sándortól bizonyra el kell fogadnunk, hogy a nyers élethez viszonyítva, ugyancsak keveset érhet minden egyéb, amit az emberek, még a legkülönbek is, annyira megbámult, annyira túlbecsült s alapjában olyan keveset érő képességeikkel eddig alkotni tudtak.