Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Szabó Dezső: Búcsúzások
Búcsúzom tőletek, élet szent kútjai, egy tengerré futó örök folyamok.
Úgy kérdem, hogy, mi volt az én életem az életben, mint ahogy a gazda nézi, milyen volt a termés az idén? És felelem:
A nap sütött és bőröm visszhangozta a napot. Van-e mélyebb mélység az emberi bőrnél?
Körém tapadt a világ s az én bőrömben megszületett az egyetemes család, a szép. Gyermek-színek, lány-tapintású levegő cirógatott s az én férfiasságom az egész világ kéje volt. És ez a szép. Vihar közelgett s a fájdalmak úgy jöttek felém, mint a gyermekszülőnek fájdalmai. Az én férfiasságom az egész világ tragikus akarata volt. És ez a szép. Lehet-e szép az, ami nem egy megrezdülése az én bőrömnek? És a szépben családommá tettem az egész világot.
Ettem a húst, a növényeket, az ásványt. Ittam források és mámornedvek italát. Szemembe, fülembe, ínyembe, egész térben való valóságomba ettem-ittam-nyeltem állatok, növények, ásványok és minden látszóságok lelkét. Lelkek végtelensége járt tábort bennem. Én voltam a Noé bárkája a megduzzadt életen és bennem volt a világ. Lelkemnek összezsúfoltsága, az én testem volt a nagy ölelkezés.
Testi lelkek sűrű esője a világ. Én, boldog Medárdus, kiültem érzékeim ablakába s mindig-gyermek szemmel néztem a végtelen esőt. Ó érzékek szent titka! Én voltam az ablak, a hulló eső s a rája nyitott szemek.
És megint kérdem, mi volt az én életem az életben?
A lelkem? Az a lélek nem volt az enyém, idegen betegség volt bennem. Mámoros apák, rajongó anyák, beteg betűk rám szakadt öröksége. Olyan volt az én lelkem, mint az éhező gyermek szeme, századok nyomorúságára nyitott kaput. Úgy járt az én testemben, mint a pusztáról betévedt aszkéta a pogány király palotájában. Árnyékot vetett és árnyéka hideg és szomorú volt. Pedig én gazdagságnak, fénynek, meleg vidámságnak születtem.
Mi közöm volt nekem ehhez a lélekhez? Hiszen én sohasem tudtam egy lenni vele. Mikor beteg emberek betegsége volt, mikor vélemény-farkasait ordításra heccelte, mikor sovány mártír-álmokat űzött, olyan távol voltam tőle. Az édesanyám vasárnaponként csirkét ölt s az elvágott nyakú csirke vad táncot rángott az udvar porondján s befecskendezte anyám kötényét. Ilyen volt mindig nekem az én lelkem s én boldog testi szemeim elfordítottam tőle.
Ti voltatok egész életem, érzékeim. Nap, eső, tér mélye, árnyékok, íme a nagy boldogságok. Ó test végtelensége! Úgy vontam testemmel pályámon a világot, mint üstökét az üstökös.
És jóság volt ez a test, minden életnek emberi életet ajándékozó erős szánakozás. Most est van előttem és szelíd csillagok. És szemeimben azok nézését is érzem, akik már rég nem néznek. Ez az este az ő szívük mélységével is mélyebb nekem. A holtak tovább szeretik az élőben ezt az édes testi világot. Ki lesz az én nagy szerelmem folytatása?