Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Szabó Dezső: Búcsúzások
Kolozsvár, Kolozsvár, Kolozsvár. Milyen jó ismételgetni ezt a nevet. Kolozsvár, Kolozsvár. Szelíden hull rá muzsikája, holdvilág a falusi parókiára.
Falak, kövek, újból nőtt lombok s te, Temető. Gondos szájjal, melegen leheljétek rám gyermek napjaim, mint az éjjeli város a beivott napot. Ó egyetlenül szent város, csipkerózsás csodálatos erdő. Régi napok bozótja mélyén ott alszik egy gyermek, őstisztaságú egyszerű lélek. Mellette szalagos hajú gyermek-lányok. Nem tudtak megvénülni és nem tudtak meghalni, úgy odaöleltem őket akkori napjaimhoz. Csak az él örökre belőlünk, amit elpazaroltunk magunkból.
Fel tudom-e sírni a leszegzett szemeket? Ó szívem, elszakadó napok rángó horgonya, elrohant múlás fájó örökkévalóságba. Miért sírsz mindig haza ezzé a gyermekké?
Szegény "szívet" kiástam Szigvertból és a Kartauziból. Régi metszetek, holdvilág, sírhalmon könnyes ifjú, hektikus varrólányok rangja, szív, kopott, siránkozó szív, te vagy az egyetlen igazság.
Voltam modern, rafinált, komplikált, individualista, celebrális, intellektuel, übermensch s mi a frászkarika. Minden betű hőse, minden hősiesség balekja. Most levegőd érint meg, szent város, és egyszerű, banális, jóindulatú szív vagyok. Olyan, mint az édesanyám frissen mosott fehér köténye. És minden, ami e szíven kívül történt, meddő fájdalom, hazug cél, őrült akarat volt.
Kolozsvár, Kolozsvár. Ím szüretelő kedvvel szakadok beléd, messze tévedt napok boldog rongyszedője. Köveken, bokrokon találok egy napot, órát, egy fájdalmat, drága gyapját az elveszett báránynak. És a talált drágaságokból úgy építgetem össze magam, mint egy hóbabát.
A temető. Itt nincsen vonal az élet és a halál között. Merész dombhátat púpoznak a sírok s odamosolyog a város minden szeme. Mintha magasra tartott zöld kötényében ringatná a város halottait. Mintha ez a csodálatos temető volna ennek a csodálatos városnak az értelme, legfelsőbb megvalósulása. Mintha abban a csendes álmodó városban csak azért álmodnának életet az emberek, hogy itt, visszasodródva a földbe, beleébredjenek a mindenéletbe. A vén műkertész, a halál, fogja az öreg bagós hástátit, a pityókos hídelveit, a káromkodó szénutcait s mély szemű virágokat, titkos szövegű tündérkertet csinál belőlük.
Ez a temető hosszú történelem, hősök s fájdalmak mélyült horizontja. Süppedt vas-sírok mélyén Szent Dávid tiltott zsoltára zúg. Örök diákok, bolygó mindennapi hősök, a betű és az Ige halálos szeretői jöttek ide, visszafizetni kölcsönvett testüket. Előbb bejárták a világot, éheztek minden nyelven, tanultak minden lelken s rajongtak minden rajongással. Azután visszajöttek még többet éhezni, még jobban fájni, még erősebben rajongani. És hozzáépíteni omlott testüket a jövő Erdély földjéhez.
Ott van a kis templom, egyszerű, tiszta, mint egy evangéliumi parabola. Mellette van egy kő, közönséges nagy utcai kő. Ez Erdély nagy tűzköve és millió tapló-lélek égett fel szikráitól. Rab-szellemek Dózsa Györgye, Dávid Ferenc, lelkeket görgető lázadó gigász. Milyen beteg voltam azoktól a betűktől, melyeket beteg kezed börtönöd falaira írt.
A református kollégium. Tűnt királyságom, gyermek jobbágyaim. Szelíd, gondviselés-képű bácsi-tanárok. Vasárnap a templom frissessége s a zsoltárok nagy tisztítása. S az öreg káromkodó szolga, aki úgy hasonlított a valláskönyvünk haragvó Jehovájához. Mint a szép híves patakra...
És ott van a Holdvilág utca. Kis házak során szakad a mezőbe, mint egy megtört kérdés. Itt azok laknak, akik esténként nyolcra szalonnát és ötre gabonapálinkát vesznek. Egy három nagyobb ablakú ház magaslik ki. Itt lakik az öregasszony, Jókai javíthatatlan jó gyermeke. Tiezennégy gyermeke volt, nehéz kálvária volt élete s most hetvenöt éves. Az "Ellenzék" van aggott kezében, politizál s könyv nélkül tudja Victor Hugót. Szidja az "aljas" Bécset, de nem tud haragudni Tiszára. Húsételre csak nagy ritkán jut neki, de két beteg él a konyháján s mindennap vásárol friss lapokat. Ha öreg nénikék jönnek hozzá, vezércikkeket olvas fel nekik s beszédeket tart a fia "iránya" ellen, aki a vörös csillag felé tévedett. Nagyon hiszi az Istent, de nem imádkozik hozzá. Összeveszett vele és sokkal büszkébb, mintsem ő kezdje a békülést. És az sem kezdi. És nagy okos szemeiben mindig több lesz az árnyék. Mindjobban fájnak azok, akik nem jönnek. - Ó, hol találom meg az én régi gyermek-zokogásom? Ó, meg nem fizethető egyetlen nagy adósság!
Csendes utcák, naiv, büszke, koldus emberek. Beszédjükben csak hangsúlyos szótagok vannak, mintha egy pör utolsó dobpörgése volna. Gyors gesztusok, vad képzelések, cifra nyomorúság, lehetetlen józanság. És múlt, múlt, múlt, mely befolyt minden zugot, mint a havasok idelehelt köde.
A Sétatér. Két hosszú utat óriási fák őriznek, a mamutkorszak itt hagyott fa-titánjai. Mikor erre szakad a gyalui szél, felharsognak és ennél a harsogásnál újra lehetséges az eposz. De mikor csendben vannak és lágy nap szűri lombjukat, fiatal lányok járnak alattuk. Csak azért jönnek ide, mert szépek és fiatalok.
Erdély összegyűlt visszhangja vagy, fájdalmas szép város. És tékozló fiad újra megtalált könnyel búcsúzik tőled. Ő elment a világba s hazája lett minden hely, ahol szép van, ahol gondolkoznak, ahol jót akarnak. Honfitársa mindenki, aki tud szánakozni. De ha Téged megvágnak, Erdély, még szeretne élni, megint erdélyi lenni, csak erdélyi, odafutni hozzád, hogy egy sebed ő is betapassza még fiatal testével, megvert gondolatával, tévedt fájdalmas egész életével.
Az élő ember maga csak húr a maga életén. A nagyöblű hegedű, a messzi rezonálás, holott előzői. Ó Erdély, fojtott zengésű óriás hegedű, hány millió szakadt húr fájdalma van beléd gyűlve. Lehet-e másé a hegedű, mint azé, akié a fájdalom és a dal?