Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám

Szabó Dezső: Búcsúzások

Mindent elvesztett és akkor nagyon-nagyon gazdag lett. Úgy jött rá ez a gazdagság, mint nagy szárazságok bő zápora. Eddig azt mondta, én én vagyok. És égett, mint a gyűlő fakadék, és mindenfelé sötét falakba zúzódott homloka. Énje cilicium, ereje sajgó kietlenség volt. Most szelíden alázatosan mondta a szent banalitást, ember vagyok. S ez az égbolt határtalan elpihenése volt.

Cél nem termett többé benne, de együtt fájt minden akarattal. A jóság nem gondolat, nem érzés volt nála. Olyan volt a jóság benne, mint az örökhullás a hulló világokban, a világ fájt s ő jó volt.

S mikor meggazdagodott minden emberrel, minden mozgással, minden fájdalommal, mikor szent vendégfogadás mámorával szorította testéhez az ötsebű világot, elébe álltak mondván: Menj meghalni!

- Miért kellene meghalnom? - kérdezte. - Nézzétek, hogyan élek mindenben és mindenkiben. Bennem lesz ember-muzsikává ez a nagy süket rezgés, jóság az én vágyam és szánakozás az akaratom. Miért lopnátok engem ki annyi életből?

- El kell menned meghalni. Ne nyomd le lépteid nehéz kérdésekkel. Csak a könnyű halál terem a jövőnek. Az elítélt vonakodása súlyos adósság a túlélők vállán. El kell menned meghalni.

Akkor ő meghajolt, mintha anyja kezére hajolt volna és így szólt: - Megyek. - Azután felnyitotta szemeit, benézte a világot, az egész világot és nem volt többé külön ő és külön a világ. Egy hosszú sírás, egy végtelenbe hulló vágyakozás volt az egész külső-belső együttség. Az élet utolsó éneke a halál felé.

Majd magára nézett. Amint látta magában nyüzsögni, áramlani, tűnni, jelenni a világot, akaratok záporát, fájdalmak örök levését, a tenger élet tenger szeretetté lett benne. Lelke Ulisszesz vak óriása lett, kiült érzékei odújába s végig simogatta az átmenő dolgokat. Minden jelen lett visszamélyült életében s minden megélt ott sütkérezett körötte. Búcsúzni kezdett:

 

1. Búcsú Kolozsvártól.

2. Búcsú a Szomszédok Jánosától

3. Búcsú a nőtől

4. Búcsú az érzékeimtől.

5. Búcsú a sorsomtól