Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek

Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
A gólyalábú herceg

Nikolájevics Miklós nagyherceg - eddig az orosz seregek generalisszimusza, de most már csak helytartó a Kaukázusban, - úgy látszik, hadvezérnek született. Hadvezér volt az apja is, aki az 1877-iki orosz-török háborúban, mint az orosz seregek generalisszimusza, először tette emlegetetté a Nikolájevics Miklós nevet és nem lehetetlen, hogy a hadvezér, a politikus, a finánc-zseni, a zsurnaliszta, az orvos, a zenész meg a sakkjátékos gyakrabban örökíti át sarjadékaira a tehetségét, mint más emberfia. Annyi bizonyos, hogy a Kaukázus új helytartóját soha sem számították azok közé, akik pozíciójukat csak a rangjuknak köszönhetik. A katonai iskolából első eminensként került ki, kora fiatalságában az volt a híre, hogy ambiciózus, rendkívül komoly, sokat tanuló fiatalember, aki lelkesedik a hivatásáért, csakis ennek akar élni s nemcsak hogy testtel-lélekkel katona, hanem egyszersmind minden katonai erénynek a megtestesülése, huszonegy éves korában már kitüntetéseket szerezhetett és ettől fogva mindig úgy szerepelt, mint akire a katonai pályán kivételes jövő vár, mint aki a rangjabeliek közül a legtehetségesebb katona. Hogy nemcsak kedvet, hanem kiváló tehetséget is vitt magával a katonai pályára, nyilvánvaló már abból is, hogy Oroszországban vagy tíz év óta, amióta a világháború ördögét mind gyakrabban festegettük a falra, soha se volt kétség afelől, ki lesz "a jövő háborújá"-ban az orosz seregek fővezére, nemcsak az udvar, az egész katonaság és az egész nép úgy találta, hogy erre a szerepre csak Nikolájevics Miklós lehet hivatott. De azt, hogy ez a nagyherceg rendkívül tehetséges katona, még pedig olyan, akiben megvannak a kiváló hadvezér képességei is, nem tagadták soha még az ellenségei sem - pedig, ha valaki, hát ezek értenek a dologhoz.

Csakhogy Nikolájevics Miklós nem csupán a hadvezéri hivatottságot kapta örökségbe apjától, hanem a végzetszerű malőrt is. Apjának hadviselését nem kísérte szerencse, sem a harctéren, sem a harctéren kívül. Kiderült róla, hogy ő kapta a legnagyobb osztalékot azokból a hadsereg-szállítási panamákból, amelyeknek nem csekély részük volt abban, hogy a hadviselése nem lehetett szerencsésebb. Oroszországban egy kis korrupciótól még nem rémülnek meg az emberek és a legújabb időkig olyan hagyományos tétel volt, hogy, "nincsen hadseregszállítás kisebb vagy nagyobb panama nélkül", mint ahogyan nálunk mondogatták valaha, hogy: "nyomtató lónak nem lehet bekötni a száját" - de akkor véletlenül a panamáknak akkora vadkanja röfögött elő a megbolygatott rejtekből, hogy az első Nikolájevics Miklóst (természetesen a nagyhercegi rangot megillető kíméletes formában, de mégis csak) száműzni kellett a Kaukázusba. És ez a kis baleset egyelőre jégre tette azt a nagy katonai értéket is, amelyet a második Nikolájevics Miklósban akkortájt már sokan sejtettek.

Arranézve, aki hadvezérnek született, képzelhető-e nagyobb malőr, mint, békében öregedni meg?! Mit ér a stratéga-zseni háború nélkül? Az ilyen besavanyodott Napóleon úgy nem találja meg elemét, mint a hal a szárazon és míg helyét keresgéli az életben, olyan ügyetlen és szánalmas, mint az elfogott albatrosz a hajó fedélzetén. Szegény "prince des nuées, exilé sur le sol"! ... "ses ailes de géant l'empęchent de marcher."

A második Nikolájevics Miklós fiatalsága abban az időben telt el, amikor Európában olyan szélcsend volt, amilyen még soha, és amikor már-már úgy látszott, hogy világrengető, nagy háborúk nem is lehetnek többé. Legszebb éveit meg kellett rontania annak a gondolatnak, hogy, minél több esztendő röppen el, annál kevesebb kilátása van rá, hogy a benne rejtőző érték valaha még érvényesülhet. E tekintetben sorsa rokon volt a VII. Edvardéval, akinek az előkelő magánzó szerepében kellett megöregednie, folyton attól rettegve, hogy az az ambiciózus uralkodó, akit magában hord, de vénségéig rejtegetni kénytelen, soha se törhet ki belőle. Lecsöppenve ambíciójának egéből, a fiatal orosz albatrosz se tud járni. A lehető legügyetlenebbül kezdi az életet, mésalliance-ot akar kötni és Taskendbe kell száműzni, hogy elszakíthassák választottjától. Később, elbúsulva azon, hogy se ambíciójában, se szerelmében nem volt szerencsés, az élvezetek hajszolásában keres kárpótlást és Párizsban bukkan ki az elfelejtettségből, a vigasztalódást kereső száműzött királyok és az élnivágyó nagyhercegek találkozóhelyén. Itt a "Citrom herceg"-ek sokaságában is hamarosan feltűnik epikureizmusának falánkságával és azzal, hogy nem tudja vagy nem is akarja fékezni a temperamentumát, hogy folyton duhajkodik, a szónak teli értelmében. Éli világát, vezére a hivatásos vivőröknek és szultánja a legszebb horizontale-oknak, főszereplő abban a társaságban, amelyben minden úrnak és minden hölgynek megvan a maga általánosan ismert álneve és amelynek a mulatságairól mindennap tud egy-két érdekességet a Gil Blas. Sokat beszélnek róla. Hogy cinizmus dolgában túltesz Lipót, belga királyon és a mértéktelenségben minden más orosz nagyhercegen. Hogy fenékig ürítgeti az élvezetek poharát, hogy mindent meg akar kóstolni, hogy pártfogója annak a szatanizmusnak, mely a hóbortot a mulatozással köti össze, stb. Akármit csinál, komikus figurának találják, "a gólyalábú herceg"-nek nevezik el, és ha a színpadon megjelenik az az őrült orosz, aki minduntalan elsüti a revolverét, az egész közönségnek ő jut eszébe, Nikolájevics Miklós.

Ki hitte volna akkor Párizsban, hogy ez a hosszúlábú, komikus mumus, akin kacagnak, amint a pisztolyát durrogtatja, valaha egy új Dsingisz-Khánná fog felmagasodni?! ... és hogy ez a gólyalábú lesz egykor Franciaország bálványa, szerelme, reménysége?!

Nikolájevics Miklós nagyherceg, I. Miklós cár unokája, már ötven esztendős volt, amikor megismerkedett Anasztáziával, a montenegrói király leányával, aki ekkor Romanovszkij herceg felesége volt. Az ismeretségből barátság és ebből házasság lett, mert a szent szinódus szétválasztotta a Romanovszkij-házaspárt, hogy az elvált asszony feleségül mehessen az ötvenegy esztendős nagyherceghez. Nem lehetetlen, hogy a montenegrói udvarból világgá röppent három kis Lady Machbeth-nek ez a legidősebbje volt az, aki megértette Nikolájevics Miklóssal, hogy, "Ha hadvezérnek születtél, akkor meg kell csinálnod a háborút!"... Anasztázia nem titkolta el, mire vágyakozik, amikor férjével megjelent az 1913-iki francia hadgyakorlaton, csókot intett Metz felé és kijelentette, hogy Elszász-Lotharingiának ismét franciává kell lennie... Annyi bizonyos, hogy Nikolájevics Miklós a késői házassága után ismét átalakult, miután hosszú ideig már csak vivőr volt, visszaváltozott azzá az akaratemberré, akinek huszonegy esztendős korában mutatkozott be, az ambíció, amellyel mintha már örökre leszámolt volna, újra kitört belőle és hozzálátott, hogy megcsinálja a háborúját... ami nem is lehetett nagyon nehéz... "a jövő háborúja" már ott derengett a látóhatáron... segítőtársnak se látta hiányát.

Mindenesetre nagy része van benne, hogy ez a háború kitört, vagy legalább is abban, hogy a "jövő háborúja" most tört ki. És rá gondolva, számtalan egyszerű léleknek újra meg újra tanakodnia kell ezen a kérdésen:

- Mi bírhat rá egy civilizált embert, hogy szántszándékkal idézzen elő ilyen szörnyű vérontást? Valami rettenetes szadizmus, a Nérók betegsége? Vagy, ha nem talál gyönyörűséget a vérengzésben, csak az, hogy nagyobb a rideglelkűsége, mint a mienk? Egyszerű atavisztikus jelenség nála, hogy úgy nem törődik a sok kiontott vérrel, mint a szakácsné a csirke életével? Vagy cézári gőggel párosult piramidális önzés? Miután már mindent kiélvezett és semmi másban nem tud gyönyörűséget találni, ki akarja elégíteni az ambícióját, a hatalomra és dicsőségre vágyódását, érvényesíteni akarja az egyéniségét, nagy cselekedetekre akarja váltani a benne buzgó erőt és tehetséget, bármi áron, a cselekedeteivel együtt járó vérontást sajnos kényszerűségek tekintve, amelynek gondolatába bele kell törődni, mint abba, hogy az egyesek minden boldogulása, kényelme, gazdagsága sok más ember nélkülözésébe, szenvedésébe, robotjába, nyomorúságába kerül? Ez a világ csak sakkmező neki és az emberek csak sakkfigurák?

Bizonyára tudta, hogy milliók és milliók így tanakodnak róla és nem törődött ezzel. Nagy sikerei voltak, kiélvezhette, hogy egyre növekvő hatalma féltékennyé tette a cárt, hogy katonái rettegtek tőle és bálványozták, hogy az egész világ leste keze mozdulatát és szeme hunyorítását. Az orosz foglyok egybehangzó vallomása kétségtelenné teszi, hogy óriási népszerűsége volt, még azok is csodálattal és rajongással beszélnek róla, akiket gépfegyverekkel kergettetett előre, kivált a közkatonák bálványozták, mint Napóleont, talán, mert pofozta a tábornokait, mint Napóleonról is mondják, hogy hirtelenkezű volt.

A bukása annál inkább meglepő, mert hiszen még nincsen félesztendeje, hogy a cártól gyémántos díszkardot kapott, ezzel a dedikációval: "Galícia felszabadítójának". Igaz, hogy azóta Galíciát vissza kellett adni és ha a sok orosz vár megannyi fájós fog volt, amelynek kihullása után a páciens csak jobban van, akkor a páciens most már majdnem teljesen fogatlan, de nem lehet elhinni és talán nem is mondja senki, hogy azt a roppant vereséget, mely Oroszországot május óta érte, ki lehetett volna kerülni, ha nem Nikolájevics Miklós, hanem valaki más az orosz generalisszimusz. Mi buktatta el? - még nem tudhatjuk. Alighanem az, hogy már kezdett nagyon nyakára nőni a cárnak és ez nem szalaszthatta el a kitűnő alkalmat, amikor minden nagyobb baj nélkül szabadulhatott meg az egyre kellemetlenebb rokontól. De érdekes, hogy azt, aki tegnap még bálvány volt, ma már kikezdheti a gyanúsítgatás is. Vannak, akik azt mondják, hogy a volt hadügyminiszter felesége szabott áron adta el a katonai szolgálattól való fölmentést, magát a hadügyminisztert is megvesztegették és a generalisszimus a hadügyminiszternek nagyon elnéző pártfogója volt. Rövid dicsőség után Nikolájevics Miklós már arra felé tart, ahol az apja egyszerre csak letűnt a süllyesztőbe.

Vajon most, amikor már látnia kell, hogy, mindennek vége, soha se elégítheti ki az ambícióját - ugyanúgy gondolkozik-e erről a háborúról, mint régebben? Vajon nem jelenik-e meg álmában az a sok százezer, aki ma is élne, ha ő nem követ el mindent, hogy kierőszakolhassa a háborúját, ezt a véres sakkpartit, az egyetlen dolgot, amely megviselt idegeinek még gyönyörűséget adhatott? Aligha. Nikolájevics Miklós, bizonyosak lehetünk benne, nyugodtan alszik, mint az igazak. Elalvás előtt arra gondol, hogy ő Oroszország nagyságán és a jövő nemzedékek boldogságán munkálkodott... elhiteti magával mindazt a sok hazug oktalanságot, amelyeket az újságíróival egy esztendő óta olyan gyakran hirdettetett világgá... az ember mindent el tud hitetni magával, amit csak akar.