Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
Évek, évek, hogy be vagytok néha zsúfolva egy estébe és egy kis szobába! Nem kísértetes kocsma volt-e ez? Eleven emberek kísértetei lestek a fülledt melegben, vártak egy varázsszavat: Újváros holt múltja, mint eleven átok leste a jövőt, a furcsa varázsszavat, "Hogyan szavazott a polgármester?"
- Nagy-Tatár tudni fogja. Ezek az újságírók mindent tudnak.
Hallgattak, nem volt már mit mondani. Csak az öreg Vnuk kompániájából hallatszottak a kártyaszavak. Késő volt. Vnuk is már vacsorázva, bevonult ide, belső termébe, meghitt társaival. Az ócska óra recsegve ütött, mint egy köhögés. Kudora is köhögött, vörösen. Mindenki panaszaira gondolt, élete sérelmeire, kedves hazugságaira, melyekkel hibáit erénnyé festegette. A múltak lassan megtöltötték a szobát. Ampenszán előtt felesége állt, a kardos asszony, ingben és sötét alsószoknyában, a pénzről beszélt, a züllő üzletről, az időlopásról, a mihaszna spriccerezésről, s a kárpitosban félve rebegtek várospolgári kötelességei. "Hát te azért a Madárért tönkrejuttatod magad? - kérdezte sokszor az asszony. - Ó bizony, Madárért! - A gazdag Gruber pék, vejének, a híres festőnek pezsgős vacsoráira gondolt és az új adóra. - Kovács tanító megint a Csobán előtt állt, dr. Gyéresi Csobán Ákos minisztériumba berendelt tanfelügyelő előtt, aki ásított, nyújtózott szürke zsakettjében, leereszkedően bizalmas volt, fáradtságot szenvelgett, fontoskodva kérdezte, melyik részét választaná az iskolának, mert az újvárosi iskola nagy már, lehetetlenül nagy már, és a kegyelmes úr az ő indítványára ketté akarja választani, Kovács van kiszemelve új igazgatónak. Ó! Csak ne lett volna olyan becsületes ember! Itt minden panama! Valóban nőtt, nőtt az iskola, a kis csibészek majd fölvették Újváros utcáit, a szaporodó osztályokat bérházakban helyezték el, és ki építette a bérházakat? A régi igazgató, a református pap, és maga Pósa tanfelügyelő építették, valóságos konzorcium-képen és aztán bérbeadták önmaguknak, az államnak. Itt minden panama. Csak ne lett volna olyan becsületes ember és ne beszélt volna nyilvánosan erről - de egész életében az volt a baja, hogy nem tudta befogni a száját.
A vén Gambrinus-plakát mosolygott a falon. A kerek asztalnál még mindig a polgármesterről folyt a szó.
- Mit beszélnek? - dörmögött az öreg Gruber, a fogvájóval vérig dögönyözve avult ínyhúsát. - Maguk tették őt polgármesterré! A spriccerpárt tette őt naggyá, annyi szent!
Előkelőségében magát nem is számította már a spriccerpárthoz.
- Gondolhattuk mi, kérem? - kérdezte Ampenszán. Ah, igen, gondolhatták? Ki volt hevesebb ostorozója a panamáknak, mint épp Madár János? A tanító megint életének amaz izgalmas napjaira gondolt. Panama! Panama! Hogy jött a Vnukba a hírrel, hogy, nagy az ijedtség, az iskola igazgatói irodájában késő éjekig világos ablak mellett folyt a munka, szedik rendbe az elmulasztott könyveket, számadásokat, nagy bajok lesznek itt. A tanfelügyelő is ott egész este, pedig máskor ugyan ritkán toppan haza Pestről az utolsó villamos előtt (úgyis híján az utolsó villamost, Pósa szekere), éjfélig pesti kávéházakban ül, holott gyökeres újvárosi lenne, idevaló születés, háztulajdonos, sőt az őstelepes Turtel-taubnak a dédunokája. Beszélte Madár, hogy váltókat is hordoz a városban, pénzt akar teremteni, ki tudja milyen hiányok pótlására! És ó! Milyen mézes-mázos volt ez a Pósa, milyen nyomorultul mézes-mázos, mikor magához hívta őt és rá akarta szedni kétségbeesett hazugságaival! Itt minden panama! "Kedves barátom", mondta, "nézze, a katolikusok fölzúdultak, hogy a második igazgató is református legyen, - nézze, lépjen vissza, kérem, a község békéjének érdekében" ... Ilyen naiv embernek nézte őt, és ilyen naiv is volt, hiába, mindjárt Kerczre gondolt, a keresztény szocialista káplánra, akiről az volt az anekdota hogy a párzó kutyákat botjával választja szét az utcán. Madár az nem volt naiv, az mindjárt tudta, miről van szó, kik ezek, "Menj el Ketykóhoz" - Ketykó volt a plébános - "menj el Ketykóhoz", mondta. Mindig átlát a szitán, azért is vitte olyan sokra, hogy diplomata.
Az öreg Kárász fölkelt és kicsoszogott a vendéglőből, de a Nagy-Tatár, akit vártak a hírrel, még mindig csak nem jött. Nagy hallgatásba merültek megint. Kudora egyszer csak elkékülve lefordult a székről.
- Mi az? Az istenért!
- Hogyan? Mi volt az? Semmi, semmi, - dörzsölte Kudora a homlokát, és egy kis vártatva már megint úgy ült ott és ivott, mintha semmi sem történt volna.
Ampenszán az üzletről beszélt, még most sem tudja abbahagyni, ragaszkodnak a régi iparosokhoz, ma is kapott egy új nagy rendelést, melyet becsületből el kellett fogadni. Kovács arra a reggelre gondolt, amikor Ketykónál volt. Várnia kellett, még ágyban találta, ezért nem aludt ő egész éjjel, ezért volt fönn már ötkor, hogy el ne aludjon! Emlékszik milyen idegesen nézte az óráját, ha nyolcig meg nem fogja a tanfelügyelőt, meg nem kapja többet, ha egyszer fölült a pesti villamosra, ütheti bottal a nyomát. A kis molett gazdaasszonnyal, aki az időjárásról beszélt, szeretett volna gorombáskodni. Hogy alhatnak a papok ilyen soká? Nem kell neki misézni? Ó! Milyen türelmetlen nézett ki az ablakon, a nagy új templomra, mely tarka sablonfestésű ablakaival s féltornyával csonkán meredt a poros téren, a bazárok előtt! Ennek az egyik tornyát is ellopták. Ki tudja, nem a pap zsebében van-e? Újvárosi templom ez, sorsjátékkal szerezték rá a pénzt. Ah! És hogy jött végre Ketykó Máté, messziről nevetve, szeretetreméltóan, s hogy akadozott ő, hebegett, hogy vonta szét a pap ámulva vidám szemeit, mintha most is hallaná a hangját:
- Hát kedves Kovács úr nem katolikus? Én bizony azt hittem. Hiszen mindig a templomban látom a gyerekekkel...
Ampenszán fecsegett, az óra ismét ütve recsegett: "Botrány - panama", mintha ezt recsegné. Már az öreg Pacóka is hazakészülődött, a spriccerpárt még mindig együtt ült, várta a bűvös hírt, "Hogyan szavazott a polgármester?" Kovács azonban mindjobban múltjába mélyedt. Milyen izgatott reggel volt az. Pósát már nem találta... szaladt a kávéházba, levelet írni neki... postára... expressz ajálva... vonta volna vissza a lemondását... de Madár hozza ám a Budapestit, a tanügyi rovatban megkékceruzázva a neve, nagy dicséretekkel, önfeláldozása a felekezeti béke érdekében! Ah, mintha ma volna! Fut a minisztériumba, a protektora szabadságon, Csobánnál előszobáz vagy kétórahosszat, végre hidegen kitessékeli, ó hogyha rágondol! Most már világos előtte a dolog, ez a fecsegő ember is orrot kapott elhamarkodott intézkedéséért, ezt az orrot adta neki tovább...
A várakozások, szaladgálások, izgalmak keserű emléke egészen eltöltötte. Melege volt, fölhajtott még egy spriccert. Érezte, hogy vörös foltok gyulladnak az arcán. Madár Jánosra gondolt. Milyen kedves volt mindig ez az ember, hogy tudott bizalmat önteni bele, milyen tekintélye volt előtte, elvégre ő is minisztériumban dolgozott! S hogy adta az előkelőt! Egy szóval sem mondta, hogy nincs befolyása, olyan arcot vágott, mint az a kép a falon, ha balról nézed, Széchenyi, ha szembe, Kossuth, ha jobbról, Deák. Szép fiú volt és imponáló, Mariska is az üvegkalitkából sokszor lesett rá titkon, míg a rugós ceruzát nyomkodva szórakozottan hallgatta ki kis öccse leckéjét. Mindig jól öltözött ez a Madár János. Miért is ereszkedett le ide közibük? Kisgyerek kora óta járt ide, még az apja hozta, a rakoncai bíró, ha olykor a vásárról betért. Az is olyan ügyes ember volt, az öreg Madár, igazi parasztész, szép szál magyar különben, Pesten is ismerték, egyszer Blahénával táncolta a csárdást a rakoncai csárdában. Úgy tudta a fiát bejuttatni a minisztériumba. S a fiatal miniszteri hivatalnok nem restellt esténként tanítókkal, mesteremberekkel spriccerezni! Kovács majd szétfeszült a belső méregtől. Most világosan látott. Ez az ember épp azért szerette a társaságukat, mert alacsony volt, mert itt ő volt az első, legkülönb, a minisztériumban biztosan utolsó volt. Ez az ember uralkodni született, parancsolásra, tekintélyre. Ah! Micsoda alacsony eszközök voltak ők neki! Az elkeseredésüket, a lelkük mérgét használta emelőnek... mint az övét is... aztán kijátszotta...
"Botrány - panama" - köhögött tovább az öreg óra változatlan. A kártyaasztalnál veszekedés támadt. A füstöt vágni lehetett. Kudora nyílt szemmel aludt, bután, mint az ópiumszívók barlangjukban. Az öreg Gruber pék megint a köztisztasági járulékról beszélt.
- A város maga csinálja a piszkot a mindenféle ásásokkal, építkezésekkel. Köztisztaság! Mi az? Nem kell az senkinek Újvárosban! A munkásság írásos tiltakozást nyújtott be. Az a zsidó, Svarc Jenő, kérte kérem a tiltakozás felolvasását. Azt mondja Madár, "Ehhez nem járulhatok hozzá", azt mondja "ilyen tiltakozással meg lehetne akasztani a tárgyalások rendes menetét".
- Ez kérem szépen, mi ez kérem szépen, ez állásfoglalás az obstrukció ellen, nincs igazam kérem? - politizált Ampenszán.
- Igazi Napóleon - dörmögte a tanító.
- Mégis a munkássággal, tessék elhinni, az úgynevezett munkássággal nem lehet másképp bánni - szólt a sovány Christian bádogos a Keresztény Iparoskör főembere. - Tessék elhinni, mi iparosok tudjuk. Mi az a munkásság? Egy pár szájas zsidó...
Mind egyszerre beszéltek, munkaadók, elkeseredve a segédek éretlen szocializmusán. Azt az egyet meg kell adni a polgármesternek, az ilyen elemekkel keményen elbánik. Kovácsnak megint régi jutott eszébe, a spriccerpárt őskora, az első nagy elkeseredések. Újváros amerikai stilban nőtt hirtelen, nagy házak gombamód bújtak ki a földből, kétes forrású nagy vagyonok kezdték éreztetni hatalmukat. Iszonyú gyárak dugták föl kéményeiket szinte egyik napról a másikra, s viszont a munkások lapokat alapítottak s nagy szervezetekbe tömörültek. A munkabérek rohamosan drágultak s a munka kevesebb lett. Az iparosság a két nagy malomkő között ijedve érzi a város kormányát is kisiklani kezéből.
- Újváros egy zsidó klikk markába került - mondták akkor a Vnukban. Hányszor ismétli Ampenszán ugyanazt a szónoklatot - még ma is fülébe csöng:
- Mert úgy van az kérem, tisztelt urak! Mert valamint a folyóvizekben látjuk kérem, hogy a nagy halak megeszik a kis halakat...
- Igen, mert a kis halak hagyják magukat - ütött az asztalra ilyenkor Tóth István, magyarruhás régi gombkötő, azóta rég meghalt. - Én kérem jól tudom, suhanclegény koromban, mikor Újvárosba kerültem, ez volt az iparosok paradicsoma, szabad ipar volt itt kérem, szabad kereskedelem, céhek formálását, privilégiumok szerzését nem tűrte a gróf, föl is virágoztunk akkor szépen - de ez a mai iparosgeneráció nemér hajítófát...
- Szabad ipar! Szabad kereskedelem! Mesebeszéd! - kiáltott Christian. - Ez volt a baj éppen. Ha ez nincs, sohase híznak így föl a zsidók.
Valóságos darázsfészek volt ez akkor. Volt ok zúgolódni. A nagy halnak mind nagyobbra híztak. Az öreg Hirschfeld, bőrgyáros, megbuktatta Kerboltot, a város legjellemesebb, legkiválóbb bíráját. Az iparosok befolyása végkép letűnt. Csak Madár János mondta már, hogy nagy erő van bennük. A városházán botrányos dolgok folytak. Váczi szolgabírák ha bejöttek kártyázni Újvárosba, és reggelre elfogyott a pénzük, csak átüzentek Jolszky főjegyzőnek, akinek kulcsa volt a városkasszához, rögtön küldött nekik ötszáz pengőt. Minden összejátszott. Mikor az ifjú Madár először fellépett bírónak, Babay főszolgabíró lemondatta minisztériumbeli hivataláról, és a lemondás elfogadását nem kézbesítette, csak egy órával a választás után. Így nem is jelölhették. Kovácsnak eszébe jutott a saját ügye is. Milyen rég elhatározták az iskolák kilakoltatását a Pósa-konzorcium bérházaiból! Az államtitkár nagy haragra gerjedt Pósa ellen, mikor Kovács leleplezte a visszalépési komédiát. Azt mondják, a mézes-mázos Pósa térdenállva könyörgött előtte, hogy ne mondja föl a bérleteket, esküdözött, hogy azok a legalkalmasabb házak, egyenesen iskolai célokra építették. Evvel szólta el magát, elárulta a panamát. De mit ártott neki? Az új épületeket bevették a költségvetésbe, a Ház megszavazta a pénzt, le is volt téve, a község képviselőtestülete, gyermekeikkel érdekelt apák, megajánlották a telkeket, de a tanfelügyelő ki tudta vinni a városházán, hogy átadásukat halogassák. Itt minden panama! Az iskolák maradtak a régi bérházakban. Újvárosi kultúra!
Kilenc óra rég elmúlt. A söntésből részeg munkások éneke hallatszott. A kártyázók felugrálva, állva kiabáltak. Ampenszán megszűnt fecsegni és álmosan hunyorgott. Nagy-Tatár valóban jöhetett volna már. Jöhetett volna mint egykor jött, borostás állával, dühös szemeivel, hangos szavával, a sajtó szent hangosságával, harcot hozva és reményt. Kovács még jól emlékezett első megjelenésére, evvel az emberrel csodálatos hamar megértették egymást. "Te, Bandi" mondta az újságíró, "adj nekem lapra kétszáz pengőt, hogy néhány szám biztosítva legyen, kikaparom nektek a telkeket!" Belement, nem olyan ember ő, hogy bele ne menjen. De mit ért az egész? Úgy látszott, mintha sikerülne, a véletlen is kedvezni látszott, az események egymásra tolultak, Jolszky főjegyző öngyilkos lett, a város sikkasztások napfényre kerültek. Babay, a főbíró, most már maga forszírozta ki a Madár János bíróvá választását. Mit ért az egész? Itt van! Madár János csak olyan panamista, mint az elődei: Hirschfelddel is összefért és most eladja magát a kormánynak. Az iskolák is megkapták a telkeket, föl is épültek azóta, de ő, Kovács Endre máig sem igazgató. Madár János, akkor már befolyásos ember, maga is ellene tett lépéseket, persze ilyen spricceres alak nem méltó az előmenetelre, mintha Madár maga is nem ült volna a Vnukban évekig! Vagy talán az volt baj, hogy a neve rajta volt a Nagy-Tatár lapján, mint tulajdonosé? Vagy éppen azért nem lehetett igazgató, mert a tanfelügyelő ellensége és Madár azért szólt ellene, hogy kibékítse Pósát a telkek átadásáért, kitellik tőle, nagy diplomata.
Ah, nagy zaj, új jövevények, beszéd, nevetés, hangos bemutatkozások, "Nagy-Tatár Vilmos nyugalmazott katonatiszt" - "Szervusz Bandi" - Itt van Nagy-Tatár! Ott voltál a megyegyűlésen? Mi hír? Mi hír?
- Ellen. A polgármester az obstrukció ellen szavazott.
- Eladta magát a kormánynak! Főispán lesz!
- Merte? Merészelte?
- Kifordítjuk a polgármesteri székből! Lemondatjuk! Sohasem lesz többet polgármester!
- Kérem, nemcsak a polgármesterségről van itt szó, kérem! Ampenszán bácsi tudja, amit tud kérem!
- Adjanak az urak nekem lapra ötszáz koronát...
- Nagy erő van az iparosságban kérem, csak maga sem ismeri az erejét kérem...
- Mi az? Kudora bácsi!
- Ah! Ja! Semmi, semmi...
Kudora már másodszor esett le a székről, arca kék volt mint a pulyka pötyögője, szemeik véresen forogtak.
- Kérem - magyarázta hangosan Nagy-Tatár - még több újságot is tudok: Hersei országgyűlési képviselőnk, az öreg Hirschfeld fia kijelentette, hogy ezentúl ő is foglalkozik városi politikával és élére áll Újváros független polgárainak...
- Kovács keserűen legyintett kezével:
- Mit ér? Főispán lesz.
(Folyt. köv.)