Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 18. szám · / · Babits Mihály: Kártyavár
A járásbíró végigszenvedett mindent. Mindig ép elmulasztá a menekülésre alkalmas pillanatot, s aztán nem is illet volna legalább némi érdeklődést nem mutatni. A polgármester végre is igen kedves volt hozzá. Ó, valóságos kultúrember ez! Mikor elváltak, még meghívta a Karcsa Ferus hangversenyére, a híres csodagyermek ma este Újvároson játszik (a városháza dísztermében, egy kitűnő író is kijön Pestről! "kultúra füzértánc nélkül" jegyezte meg a polgármester) ó valóságos kultúrember ez! Partos meg is ígérte, hogy ott lesz, ilyen ígéretek elvégre úgysem kötelezők. De amint a hídnál a polgármester, mégegyszer kifejezve örömét, hogy Újváros intelligenciája ilyen rokonszenves taggal gyarapodott, vidéki nagyúr módjára beült a négyeshintóba, a kocsis megigazította pokrócát s Szabó János városházi szolga is elhelyezkedett hátul, megint csak egy gondolata volt, menekülni! - egyedül lenni! - nyugodtan meggondolni mindent! - s el innen! - jaj! - itt már villamos jár, a sziget felől össze van drótozva a felső vezeték hálóival, - amilyet Pesten még csak külső sivárabb részeken láthatott - s ami Újváros főbb utcáit végigvonta, - jaj! Itt már kezdődik ama külvárosi sivárság! A sors fonta hálóba ezt az örömtelen várost, - visz Pestig ez a villamos? - köszönöm a szíves...
- Hát nem maradsz kinn a hangversenyre?
- Sajnos - nem lehet - dolgom van -
- Dehát a telep helyét csak megnézzük, hiszen kölyökidő van, vacsorára beérsz.
- Bocsáss meg kérlek, - köszönöm a szívességedet, - nemsokára becsukják az üzleteket, - majd holnap -
- Bevásárlásokat akarsz tenni?
- Nem, - azaz hogy - tudod, ha az ember költözködik - holnap vasárnap, - át akarom húzatni a bútorokat, - kárpitost keresek, - egyenesen hozzá küldeném... hogy mire átköltözünk kész legyen...
- No hallod! - ha itt fogsz lakni! - csak nem akarod Pestre küldetni a bútorokat? Pesti kárpitoshoz? Itt sokkal olcsóbb is... Újváros főfészke az ilyen iparosoknak... ismerek egy nagyon derék kárpitost... és tudod, keresztény... egy fiatal kollégámnak az apja... Csak nem dobsz ki pénzt a drága pesti iparosra... s még hozzá külön fizetni a szállítást Pestről...
A szegény járásbíró kényszerült belátni, hogy régi konskolárissának igaza van és - mivel csak ürügy volt neki az egész - mint a tettenkapott, nem tudván felelni, néma megadással követte a tanítót vissza a Hunyady úton, az Ampenszán kárpitos felé. Az izzadság csípte hóna alatt, keze idegesen forgatta a bőrtáskát. Már bábbá vált, védtelen engedte lelkére zúdulni az újvárosi hangok, szagok, színek bolond zuhatagát. Csak néha jajdult föl belsejében, s szinte babonásan rezzent át, hogy egy nyolcszögletes szürke bádogbódén, fehér meszelt alapon pisze mázolt halálfejet pillantott meg, két keresztbetett csonttal. Alatta óvó betűket olvasott: Kinyitni életveszélyes, s azontúl lépten-nyomon újra észrevette a fenyegető bódét a pisze halálfeje. És az embercsontvázakra gondolt, melyeket nemrég találtak a csatornázás alkalmával, közel a földszínéhez.
De nemsokára még gyászosabb irányt vett tűnődése. A bútorok áthúzatását még tulajdonképpen nagyon meg kellett volna gondolni, rengeteg nagy kiadás lesz ez és Partos most ijedve s rossz lelkiismerettel találgatta, mit szól majd hozzá a felesége. Az okos, kissé rideg asszony egyéb híján szinte lázas szenvedélyig vitte a spórolást s férjének egyetlen önálló kiadását sem hagyta erős kritika nélkül, még ha maga is magában hasznosnak és szükségesnek ismerte is el. Ez pedig - amibe ő most ügyetlenségében meggondolás nélkül így beugrott - alapjában mégis lukszusköltség - igaz, hogy neki régi vágya volt, de... végre a bútorok még megtették volna egy darabig a régi huzattal...
- Jankának sohasem volt érzéke a dolgok szépsége iránt - gondolta magában Partos. - Ha úgyis hurcolkodunk, kölcsönt is veszünk fel, miért ne essünk túl mindjárt ezen is? Kijut belőle és egy füst alatt megy. Majd meglátom az árát, ha nagyon sok lesz, nem muszáj belemenni. Elvégre érdeklődni csak szabad... az nem kötelez semmire...
Még egész világos volt, de már a légben fakadoztak a kis izzó lámpák s távolabb, a városház felé, egy éles töröttüvegű ívlámpa is szembevakított.
- Látod, evvel is jócskán zsebelt a polgármester - fecsegett Kovács Endre. - A villanyvilágítással. Meg hagyta magát vesztegetni a Társaságtól. A Társaság ma is négyszázezer koronával adós a városnak, senkinek sincs eszében követelni. Ha megvolna még a lapom... mert tudod nekem lapom is volt... Milyen hatást tett rád a polgármester?
- Én... én nem tudom... kedves embernek látszik...
- Ó... nagyon kedves... evvel tud mindenkit elkábítani. Meglátod milyen karriert csinál még ez az ember... főispán lesz... kivált, ha ma a kormányra szavazott... Node akkor lesz itt egy kis kellemetlensége... Tudod, az újvárosi polgárság mind függetlenségi. Lelkes függetlenségi egytől-egyig. Még Hersei is csak függetlenségi programmal mert itt fellépni képviselőnek... az öreg Hirschfeld fia... pedig az apja ugyancsak erős oszlopa a kormánynak... No, kíváncsi vagyok a Madár János szavazatára... ez az ember nagy diplomata. Az gyanús, hogy a Kerbolt nem volt vele... te nem ismered Kerboltot, az elnöki tanácsost, ez is egy olyan állás, tudod, amit a polgármester kreált a bizalmasának... Tudod, itt minden panama. Ez a Kerbolt mindig vele szokott járni... elválhatatlanok... de Kerbolt lelkes ellenzéki... s most nem volt vele... Tudod, itt minden politika...
Nagy rút udvarba fordultak be, szurtos kis lány zöld pléhkocsiban tologatott egy ordító csecsemőt s a melléképület mellett piszkos deszkán hevert a fabakon, ég tudja mióta egy horpadt, poros, szomorú pincskalap. Hátul, a fészerben, régi, meztelen és nyúzott kanapék gyászos kacérsággal mutogatták belső darócukat s némelyiknek fölmetszett hasábul törött rugók és szakállas kócok lógva meredeztek.
- Itthon van a papa, Treszka lányom? - kérdezte nagy hangon a tanító. - Mondd fiam, hogy kuncsaftot hoztam - tette hozzá. - Kuncsaftot hoztam Ampenszán bácsi! - kiáltotta. - Úgy ám! Nem felejtjük az öreg Ampenszánt, ha díszítőmunka kell a barátainknak!
- Isten hozta az urakat - tipegett elé a sovány Ampenszán, kissé bizalmatlanul. - Tessék beljebb fáradni. Mivel szolgálhat csekély személyiségem?
- Most beszéltem a polgármesterrel, Ampenszán bácsi - újságolta a tanító, mialatt Partos iparkodott a szűk ablak közelébe jutni, melynek legalább egy külön kis táblája nyitva volt, mert a szobában az avult ruhaneműek, zsúfolt mesteremberlakások tompa illata fojtott, - de nem sok örömet lelt ott sem, nagy szekerek zörögtek az utcán, az ablakdeszka egyszinten volt a kocsiúttal, a járdát köztük egy kikövezett mélyedés képezte, hol emberemlékezettől mindenféle szemét rakásra gyűlt. - Hallja Ampenszán bácsi! Most beszéltem a polgármesterrel. Tudja már hogyan szavazott? Tessék? Én sem tudom, de kutya van a kertben, én azt mondom, valami nem teszik nekem... Tudja, a szigeten voltunk - folytatta büszkén - megtekintettük a vízműveket - a polgármesterrel... és nem volt vele Kerbolt, ez jelent valamit! - akármi legyek, ha nem jelent valamit.
- A nagyságos polgármester úr nem fog az ellenzék ellen szavazni - mondta Ampenszán, - mert ez, kérem alássan, hogy így fejezzem ki véleményemet, nem is lenne előnyös ránézve, ha szabad így mondanom.
- Ugyan-ugyan, édes Ampenszán bácsi! Mit tehetnénk mi, szegény független polgárok? Főispán lesz, majd meglátja, főispán lesz! Ránk se fog nézni többet!
- Meglátjuk, meglátjuk - felelt a kárpitos. - Ampenszán bácsi tudja amit tud kérem. Nemcsak a polgármesterségről van itt szó tisztelt urak, olyan igaz, ahogy Istent hiszem.
A járásbíró az angyalos szenteltvíztartóra nézett, a szentelt barkára az ajtó mellett, a hímzett háziáldásra, és egy nagy Krisztusra az ágy fölött, töviskoszorús lángoló piros szíve kívülről volt ráfestve ruhájára. Két festett kezet is látott a falon, egymást fogták erősen, és alattuk furcsa verset olvasott: "Barátságunk köteléke - Legyen tartós és erős - Sírig tartó kivitelben - Legyen mindenikünk." - Kinn egy gyár tutult, munkáscsapatok, apró fekete táskákkal lepték el az utcát.
- De ne vessék meg szerény helyiségemet, tisztelt urak - törölgette közben a székeket Ampenszán. - És ha szabadna kérdenem, mi járatban vannak a tisztelt urak?
- Bútoráthúzás, Ampenszán bácsi, egy egész bútorzat áthúzása - recsegett a tanító. - Ne mondja hogy nem vagyok jó ember, jó kuncsaftot hoztam! Itt nem kell féltenie a pénzét, királyi járásbíró a barátom, érti? - biztos fizető...
- Á, nagyon örvendek, van szerencsém, Ampenszán kárpitos vagyok -, adta meg a módját egyszerre Ampenszán bácsi, - azaz hogy -, tette hozzá zavartan, a tanítóra sandítva -, Ampenszán temető igazgató... tegnap óta, kérem... mert kérem, hiába, vén csont... tetszik tudni, rosszul is ment az üzlet... fölhagyok már, kérem alássan, az iparral, és a nyugodalmasabb hivatalnoki pályát választottam... holnap ki is hurcolkodunk a temetőbe... Treszka te, mit bőgeted már azt a porontyot?
- Nem kell ezt bőgetni, bőg ez magától is -, döcögött vissza Treszka az udvarról és Ampenszán háborítatlanul folytatta:
- Tetszik tudni, mondom a polgármester úrnak: "Nagyságos polgármester úr" - mondom, - mert tetszik tudni régen ismert engem - "egy kis hivatal szükségeltetnék" - mondom -, mert tetszik tudni nem olyan egyszerű mesterség az a kárpitosság, minthogy mondják, hogy "Kárpitos! Mi az, kárpitos? - az semmi! - azt a gyerek is tudja!" - nem úgy van az kérem! Mert ízlés kell ahhoz, már csak az anyag megválasztása is kérem -, nem tudja azt akárki! Ha nem is olyan mutatós munka, kérem, mint aki a gyalut vonja egész nap, vagy a vasesztergát aki forgatja, tessék elhinni, azért munka is kell ahhoz, mert ott van kérem mindjárt a különböző szövetek vágása, a szabás kérem, ott van a szögek elhelyezése kérem, a matracok tapecírozása, hát mondom kérem, "Nagyságos polgármester úr, az én vén csontjaim ezt nem bírják tovább, nagyságos úr, aztán tetszik tudni élni is kell valamiből, az üzlet mindig rosszabb, a segédek kérem egyre csalják-lopják az embert - a mai világban kérem, mind olyan fölvilágosodott, hát" - mondom kérem -, "nagyságos úr -" "Ampenszán barátom" - mondja a polgármester, mert így szólít kérem -, "Ampenszán barátom, legyen nyugodt, gondoskodni fogok az ügyéről, maga ezt meg is várhatja tőlem" - mert igaz is kérem, mert mi, független iparosok, tettük őt polgármesterré kérem, vagyis abban az időben még bíróvá kérem, és tisztán hazafias kötelességérzetből, tetszik tudni, és nem mondhatom, hogy áldozatok nélkül, kérem alásan, mert a szegény iparosnak az ideje nem potya...
- Úgy ám Ampenszán bácsi, megvárhatja, meg bizony - kapott mohón beszédbe a tanító -, ki spriccerezett annyit a házáért, mint Ampenszán bácsi, ki szónokolt egész estéket a Vnukban? Azt érzi a mestersége is, elhiheti nekem, nem sokat nézett utána, gyónja meg, úgy ahogy van...
- Hát bizony mi tagadás benne, az alkotmányos költségek szép pénzt megettek bizony, mert tetszik tudni, az ember tartozik a társadalomnak és a kötelességérzet megnyugtató tudata élteti a honfi szíveket, kérem, mert kérem az ember előbb polgár és azután kérem, kárpitos, mondjuk kérem, vagy járásbíró - no nem igaz, kérem? Ha szabadna így kifejeznem véleményemet kérem...
A szegény járásbíró ezalatt tűkön ült. A szoba fojtott levegője, az Ampenszán végérhetetlen fecsegése mely mint valami monoton mintás durva gyári szövet tompán kárpitozta a kétes csöndet, a fülébe ragadt városzaja s mind az átgázolt sok tarka sivárság, a kényszerült ragadtatás tehetetlen érzete, s tervei, az előtte álló változások, s merész beugrásainak ijedt tudata, mindez valami rezignált kábasággá olvadt benne össze... Szeretett volna éket verni a beszélgetésbe... hiszen ha Ampenszán most temetőigazgató... ki tudja? ... halvány remény pislogott fel benne... talán el se vállalja a munkát... de nem tudott kérdezni... de nem tudta siettetni a dolgot... mélán ült megint az idegen környezetben, nézte a csodálatos, valóban kárpitos lakásába illő függönyt a vakajtó előtt, s az asztal tetején keresztbefektetett nyers kanapévázat melyen az ár és kis kalapács hevert a szöges-skatulyával, ki tudja mikor abbahagyott munka emlékei... Az utcáról különös, rohadt esti szag ülepedett. Egy autó, már égő szemekkel, pöfögött el mint egy jelentés. S benn az a két kellemetlen ember szinte elfeledkezve róla keseredetten hápogott tovább, s szidta a polgármestert.
- Hát hiszen kérem ha elhanyagoltam a mesterségemet, az is tetszik tudni, ő végett volt, és ha juttat nekem valamicskét, az csak jogos fizetség, no nem igaz kérem? Hogy tetszik...? Richtig... renumeráció...
- Legyen nyugodt Ampenszán bácsi! Ha magát jutalmazza, Ampenszán bácsi, mindenki csak örülhet, hogy derék iparost ér a kitüntetés... nem úgy mint az a sok ingyenélő a városházán...
- Mert igaz is kérem, én nem hagyom magam megvesztegetni, Ampenszán nem hagyja magát megvesztegetni! A független polgárság kérem nem hagyja magát megvesztegetni! Azért mondtam kérem az imént is, ha a nagyságos polgármester úr kérem bátorkodik kérem ha szabad így kifejezni véleményemet, az ellenzék ellen szavazni kérem, a hazafias kötelességérzet tudata...
- Arany szavak, Ampenszán bácsi, arany szavak, de hiába nem árt annak semmi, édes Ampenszán bácsi, nincs igazság a földön, én mondom magának! Látja vegyük csak az én esetemet, milyen rég kiszemelt igazgató voltam, ugye maga tudja, - és közbe jön ez az ember és kineveznek igazgatónak egy kicsodát? - egy senkit, aki csak félve van itt a városban...
- Én csak egyszerű iparos vagyok kérem... azaz hogy... egyszerű temetőigazgató... de kérem... tessék csak elhinni... Ampenszán bácsi tudja amit tud...
- Ugyan már Ampenszán bácsi! Nem árt annak semmi! Főispán lesz, meglátja, főispán lesz...
A szoba nagyon sötétedett, egy utcai izzólámpa, hosszú póznájáról éppen besütött az ablakon, ott kinn recsegő taliga ment, az udvaron bőgött a gyerek, a konyhában a búcsúzó kárpitossegéd szedte össze cók-mókját s kuplét énekelt hozzá míg Ampenszánné asszonyság szigorú szemekkel őrködött rajta, hogy mit tesz a ládába, a nyúzott kanapéváz rejtelmes kínpadnak látszott a sötétben. A járásbíró, bot, kalap a kezében, állva, türelmetlen, hallgatta a beszélgetést.
- Hát maga még életében a temetőbe költözik, Ampenszán bácsi? - tréfált a tanító.
- Miért ne kérem szépen? Jó csöndes hely az.
Az egyetlen csöndes hely ebben a városban.