Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 17. szám · / · Ambrus Zoltán: A fületlen ember
Vagy két héttel később Taylor urat, amint sétájáról jövet déltájban benézett az irodájába, Kate kisasszony azzal fogadta, hogy, éppen most volt itt egy inas, aki azt üzeni, hogy Taylor úr, mihelyt megérkezik, rögtön siessen Lord Godolphin kincstartó úr ő kegyelmességéhez.
Taylor urat nyomban kirázta a hideg. Percekre elvesztette a lélegzetét és még azután is csak dadogni tudott:
- Lord Godolphin... ő kegyelmes... Lord Godolphin kincstartó úr... legkegyelmesebb... Lord God...
De végre magához tért ebből a válságból, tanácsot kért Kate-től, hogy magára kapkodhatja-e még a díszruháját, aztán beájult egy kocsiba, öt percig egyáltalán nem gondolkozott és mikor a kocsi megállapodott Lord Godolphin palotája előtt, rárogyott a portásra - aki kisegítette - és már a kapuban elkezdett hajlongani.
Hogyan tudott feltántorogni az emeletre, későbben maga se értette. Életének ezekre a legnevezetesebb perceire utóbb egy cseppet se emlékezett és maga is elismerte, hogy akkor nem volt magánál.
De végre ott állt a szentek szentjében s a térde reszketett, mi pillantása félénken kereste Lord Godolphint, akit elhomályosodott szemével nem látott, csak ott sejtett a közelben, mint Mózes az Urat a csipkebokorban. Jobbra-balra hajlongott, hogy akármerre rejtőzik a kincstartó, tiszteletnyilvánítása el ne tévessze az irányt, és a nagyobb biztonság céljából szüntelenül mozgott, mint a szélmalom.
A podagrás nagyúr hangja egy óriási karosszék mögül hatolt el a rogyadozó inú kiadóhoz. Először egy rövid nyögés, aztán pár szó, melyet a nagyúr a macskanyávogáshoz hasonló, siránkozó hangon ejtett ki és végül egy második nyögés, hosszabb és keservesebb, mint az első.
- Panasz van önre, Taylor.
Taylor előbb elsápadt, aztán elzöldült és végül elkékült. A torka olyan száraz volt, hogy alig tudta kiszorítani ijedelmének és ámulatának a megnyilatkozását:
- Panasz? Rám, kegyelmes uram? Legkegyelmesebb herceg, én... én... én...
- Igen, Taylor. Megjelent nálam egy öreg nő hat gyerekkel és térdre borult előttem, mind a hat gyerek és az öreg nő is. Ha még fiatal és csinos volna! A fiatal és csinos nő, amikor térdepel és sír, zokog, ez kedves, ezt szeretem. De egy öreg nő, aki a földön kúszik! Jaj, jaj! és hat gyerekkel, akik ahelyett, hogy bukfenceznének, előttem térdepelnek! Jaj, jaj, jaj! Ez nem nekem való... én már beteg, öreg ember vagyok... ez nem nekem való látvány, nem, nem, nem! Az én szívem ettől beteg lesz... ilyet többet ne csináljon, Taylor!
- De legkegyelmesebb herceg! ... én... igazán nem értem... esküszöm, hogy ártatlan vagyok!
- Nem, Taylor, ön bűnös, nagyon bűnös. Ez az öreg nő azért rimánkodott, hogy a férjét, bizonyos De Foet, helyezzem vissza vámházi számtisztnek. Már hogy tehessem ezt? Hiszen ezt az embert, valamikor régen, azért csapták el, mert följelentésekkel zaklatta a kormányt és minden áron be akarta bizonyítani, hogy a vámháznál sok tolvaj van. Egy ilyen szamár! ...hat gyerek apja és nem tud békén maradni!... Mintha nem tudná mindenki, hogy a vámháznál tolvajok is vannak!... Hát hol lopjanak, ha a vámháznál nem lopnak?! És azért csapjon el a kormány nem tudom hány tolvajt, hogy utóbb ezek helyett mások lophassanak?! Akkor jobban szeretem a régi tolvajt, mert ez már teleszívta magát, ennek már kevesebbre van szüksége, mint az új tolvajnak, a friss erőnek. Hát hogyan tűrhette volna meg a kormány ezt az izgága frátert, ezt a bizonyos De Foet, aki mindig botrányt csinált?! És most én helyezzem vissza, számtisztnek vagy akárminek! De hiszen az egész vámház fellázadna! Mondtam a nőnek, hogy már hogyan kívánhat ilyen képtelenséget? Ekkor elpanaszolta, hogy nagy nyomorúságban vannak, mert ez a bizonyos De Foe valami regényt írt és ön ezt nem akarja kiadni. Hát már hogyan tehet nekem ilyet, Taylor? Bántottam én önt valaha? Egy öreg nő, aki a kezét tördeli, jaj, jaj! ...és itt sír, a tulajdon szobámban, nekem, szegény beteg embernek!... Pedig látnom kellett, hogy a nő igazat mond, mert a gyerekek is koncertben sírtak. Taylor, Taylor!... ez nem helyes, ezt én nem vártam öntől!
- Legkegyelmesebb herceg!... ezerszer kérek bocsánatot, ez félreértés, borzasztó félreértés! Én csak azt mondtam ennek a De Foenak, hogy nem olvasom el a regényét... de hogy nem adom ki, azt egy szóval se mondtam! Már hogyne adnám ki azt a regényt, amelyik iránt a legkegyelmesebb herceg érdeklődik?! Ellenkezőleg, úgy gondoltam, hogy egészen fölösleges elolvasnom! ...kiadom olvasatlanul is, vakon! ...és már csak azért sem olvasom el, hogy annál hamarabb kiadhassam. Mert szeretném én látni azt a regényt, amelyik nálam nem jelenik meg, ha egyszer a legkegyelmesebb herceg erről a regényről személyesen kegyeskedett megemlékezni előttem!
- Ez már más, Taylor, mert azt igazán helyteleníteném, ha az öreg nő másodszor is megjelennék nálam. Különben reméltem, hogy valami félreértés lesz a dologban, mert tudom, hogy ön mindig pártolta az irodalmat és kivált azokat az írókat, akik inkább vannak helyükön a tollforgatás terén, mint a vámházban. És arról, hogy ön épp olyan őszinte barátja az irodalomnak, mint a vámháznak, alkalom adtán nem fogok megfeledkezni.