Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám · / · Figyelő
Halottak bántanak, egy furcsa klientéla üldöz, nem értem, hogyan akadtak rám, hiszen nincs kiírva a házam falára, hogy a halottak advokátusa vagyok. A házam nem az enyém, talán ebben van megírva az egész sorsom, egész állapotom. Talán azért vagyok mindenkié, mert nekem semmim sincs. Mindenki azé, ami az övé, azt hallottam, de akkor meg mindenkié volnék és ez meglehet, mert tárgyaim nincsenek, csak embereim vannak, ez egészen különös és törvénytelen birtoklás, valóban miért enyém mindenki, akinek az arca, a sorsa szemem tükrére feszül, mért vonulnak be az idegeimbe arcok, sóhajtások, mozdulatok, mért fordulok szolgálatkészen emberi hangok és történtek felé, mért irritálnak emberek, mért ülök be a szobájukba és a lelkükbe messziről, mért olyan természetes, hogy az ember nekem stúdium és mit babrálok mások mosolyával és sírásra görbült szájával? Mindezt nem tudom és nem is foglalkoztam a dologgal még komolyabban, ami bizonyára vétkes mulasztás, mert sok titokzatosat és talán hízelgőt is fölfedezhetnék, ördögbe is, néha érezni kellene a birtoklás büszkeségét és ki kellene teregetni a játékaimat a többi gyerekek elé, hogy nekem ilyen van, nekem bolondjaim és szenteim és aljasaim vannak, tegnap a sétámon megint szereztem egy embert, nézze csak, milyen bájos és milyen ritkaság, látja, ezt már Balzacnál sem kapni... Az embereimmel most sok furcsaság történik, a legtöbb egyszerűen elbújt előlem a föld alá, csak úgy lebukott egy árokba, zsákok és hullák mögé, onnan kilövöldözött néhányat, aztán odalenn maradt, vagy fölugrott, nekiszaladt a világnak és egyszerre fölbukott és nem állt többé szóba a világgal, intett a kezével, hogy maradjon, neki nem kell többé. Elszoktak mellőlem az emberek, talán pörösködnöm kellene értük valakivel, mert ha nem hozzák őket vissza zsandárok, akkor maholnap nem lesznek embereim és végre is talán csak van törvény a világon. Attól félek, hogy van és csak azért nem kezdek ki vele, mert még nem tudtam egészen megtanulni, különben is jönnek - mondom - jönnek most hozzám új emberek, egészen halott emberek és ezek akkor sem oldanak kereket, ha kergetem őket. Nem tudom, kivel tévesztenek össze, hogy mind az én szobámra kopogtatnak, valami nagyurat kereshetnek, maholnap ki kell írnom a házam falára, hogy halottakat nem fogadok, de mit kezdjek azokkal, akik már itt ülnek és a szemembe bámulnak?
A legszebb pedig az, hogy a javarészük művészember, egészen züllött és rendezetlen művész, akik az ő kellemetlen naivitásukban és tájékozatlanságukban egyszerre tőlem kérnek tanácsot, véleményt, egyszerűen ilyeneket mondanak nekem:
- Hát ez mi volt, mondja uram, mi volt ez?
És szét van lőve a szájuk, föld és vér van a foguk közt, de beszélnek és az ember nézzen rájuk és feleljen. Vagy azt mondják:
- Ez is lehet, mondja uram, ez is lehet?
És ki van a fél agyvelejük, arany legyek sétálnak rajta, az ember nézze ezt és feleljen. Vagy ilyet kérdeznek:
- Nem méltóztatik ismerni a kultúra és a művészet összefüggését, valami jó könyvet erről a kérdésről?
És a szórakozott festő nem tud beszámolni a két szeméről, az ördög tudja hol hagyta őket. Az ember nézze ezt a két kellemetlen lyukat és feleljen. Nem, hát ilyesmit igazán ne követeljenek az embertől és ne zaklassák a csöndjében. Még hogyha lehetne valami hasznukat venni, de mit akarnak, csak nem írhatok tele egy regényt halottakkal és nem rakhatom tele anatómiai förtelmekkel, ördögbe is, a szépség kánonát csak nem lehet így megcsúfolni, ilyet tehetnek katonák és diplomaták, de szépírók csak a szépet nézzék a köldökükön, ne az aranylegyeket a nyúlt agyvelőn. Ha volna mód megszabadulni önöktől, halott urak, igazán hálás lennék, mert mégsem ülhetek önök közt egész éjszakákat, hogy aztán elhanyagoljam a tehetségeimet, végre is az embernek a tehetsége a barátai kezében van és ha el nem megyek érte, hát ők egyszerűen másnak adják. Egyszer és mindenkorra szabadjon elmondanom önöknek, hogy semmi injúria önökkel nem történt, önök egyszerűen csak a kötelességüket teljesítették, természetesen az
Was wünschen Sie noch mehr? Elhiszem, hogy terveik voltak, de legyenek nyugodtak, a kapitalistának is tervei voltak és a diplomatának is voltak tervei és nem minden terv érdekli a világot, csak ami reális, aminek jövője van a trezorban, látják, hogy mozog a világ a - trezor felé, hogy alakulnak át a dolgok bankjeggyé és parte-cédulává, és nem szabad elvenni a világtól a szép szabadságot, a vakszerencse isteni jogát, nem lehet kényszert és numerus clausust alkalmazni a halálra, szép madarak, a röpülés kockázatait meg kell fizetni, a többit talán beszélnék meg a jó Istennel. De én, uraim, mit tudok én, hogy engem fölkeresnek, zaklatnak, mit vétettem én? Még ha egy pohár borral megkínálhatnám önöket, még ha tudnék valami okosat mondani. Távozzanak kérem, hadd írjam ki, hogy halottakat nem fogadok többé.