Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám
Ott ült a fűzfabokor alatt, a fű egy kicsit lucskos volt, de jól esett benne feküdni. Az egész teste el volt ernyedve s egyre-másra ásított a fáradtságtól. Már reggel óta hevernek itt s a fűzfalomb közül látni lehet a hegyet maguk fölött, túl a patakon a magas hegyet, amely tele van orosz haddal. Ágyújuk van a pimaszoknak s gépfegyvereik mint a szemét, még se tudnak belőni. Nem is törődött már velük, kinyitotta a kis barna pénztárcáját s a pénzét számolta: 3 kor. 78 fill. az egész... A hadnagy öt koronát kért tőle a múltkor s úgy tesz, mintha elfelejtette volna. Iszonyú dühös érte s épp erről jutott eszébe, hogy hova az isten csudájába lett az a rengeteg pénz, amit hazulról most egy hónapja elhozott, hiszen a kerek világon semmit sem vett, semmije sincs s úgy él mint a kutya.
Hazulról
írta fel plajbásszal a noteszébe. Hogy örült neki, hogy mégis van ennyi pénze, persze a felszerelés kétszáznegyven koronába került az apjának, még százhúsz koronát kapott utolsó előtti este, százat az apjától, húszat az anyától titokban, de ebből hatvankét korona elment a búcsúestélyen, a Palermóban, hol, nem maradt csak valami ötven hatvan korona, de másnap megint kapott a bátyjától a vonatnál, úgyhogy na, be lehet írni, hogy száz, nem, kilencven koronája volt az induláskor.
Legenye Mihályiban megtudták, hogy a papírpénz nem ér semmit... Nem még előbb kezdődött, a vonatban a főhadnagyék kártyáztak. "Gyere játszani." Nem tudok "Majd megtanítunk". Mit játszotok főhadnagy úr? "Ramslit".
Savanyú arccal ült le kártyázni (civilben igen óvatos, komoly és jó fiú volt, eszébe se jutott volna kártyázni!) tizenöt perc alatt elvesztett hét koronát. Akkor felállt.
"Én nem játszom tovább". Miért? "Fáj a fejem".
Kártya 7. -
A tiszti menázsiba befizetett tíz koronát, hogy a vonaton a tisztekkel étkezhessen, ezt akkor megengedték az önkénteseknek. Az legalább jó volt, de mihelyt kivagonírozták őket, megszűnt, azóta csak a maga kenyerén él, igazán csak a kenyéren, mert otthon az anya elkényeztette, kiképzés alatt is haza járt kosztolni, aludni... Milyen kitűnő cseresznyés rétes volt Miskolcon a vonatban...
Menázsi
Legenye Mihályiban megtudták, hogy a papírpénz nem ér semmit a Felden. No megrohanták a boltokat és váltani. Persze, nem ingyen, vettek amit csak lehetett, dohányt, rumot, cukrot, pipát, cigarettát (sose dohányozott civilben) vett öngyújtót és sok komisz gyufát s ivott minden kocsmában annyi sört, míg csak vissza nem adtak a húsz koronásából, míg végre minden papírján túladott, volt egy fél kiló ezüst, nikkel és bronz pénze s teljesen be volt rúgva (civilben soha nem ivott).
Egyremásra L. M. 25. -
Az összes váltott pénz elment az első fizetéskor, mert az volt az elv, hogy a legénységnek ki kell fizetni a lénungot, hogy jó hangulatban legyen, akkor már megint csak papírban maradt meg ami megmaradt. A nagy lumpolás éjszakáján viszont, mikor az önkéntesek felköszöntőt kaptak a századparancsnoktól, elfogyott az összes konyak, rum, cukor, szarvaspástétom, sajt, likőr és minden kimondható enni s inni való... De az egy jó éjszaka volt... Másnap jött a nagy menetelés, az borzalmas volt, tizenhat óra egy huzamban...
A feje fölött egy kis madár szállt meg az ágon s igen élénken elkezdett csicseregni. A kis önkéntes káplár felnézett rá s még a jegyezgetést is abba hagyta. Addig csavargatta a fejét, míg meg nem látta a szürke kis madarat. Egy túlvékony vesszőn lengett és egyre ficsergett a távoli ágyúdörgés közben.
- Könnyű neked, te nem adtál kölcsön öt koronát, a hadnagynak, - mondta s elmosolyodott.
Aztán elfelejtette a madarat s újra belemerült a jegyezgetésbe.
- Három lúdtojás
Milyen szemtelenek ezek a parasztok. Az volt az első, még olyat nem látott. Mikor három tojásért egy kis fekete vén parasztasszony egy forintot mert kérni. Először csak tátva maradt a szája. Mennyit?... Forintot?... Azt hitte ingyen fogja megtraktálni vele, a szegény katonát... Legalább otthon az anya, meg a húga egész nap hósapkát kötöttek s cigarettát töltöttek a katonáknak... Hallatlan, két korona három lúdtojásért, azt is zsír nélkül kellett megenni, úgy főzette meg Cseszkóval a csajkában, el is főzte a buzgó asztalos, mindháromnak szétfőtt a héja s belement a víz. De azért jó volt. Hanem ha nem került volna két koronába, még jobb lett volna.
Már mosolygott a hajmeresztő dolgon, mert eszébe jutott a következő nap, mikor két tojást, két tyúktojást kapott három koronáért s egy liter tejet egy korona húszért. A tejet ideadták volna egy fél kenyérért is, de sajnálta, inkább hat hatost adott érte, azt nem lehet megenni...
Bólogatott és savanyúan plajbászolta fel:
Két tyúktojás 3. -
Egy lit. tej 1.20
A másik önkéntes csapott rajta s ő gyorsan eltüntette az írást, hű, de szégyellte volna magát, ha rajtakapják a számoláson, ez nem illik katonához (civilben mindig leszámolt és költségvetést csinált).
- Képzeld, - kiáltotta a nagy piros fiú ijedten, komikusan, - kiküldtek drótvágó patrujba!
- Gratulálok, - kacagott fel rá a kis káplár.
De a másik nem igen nevetett s gyorsan és kapkodva és összevissza kezdte beszélni, hogy sorshúzás volt, hogy mind benne volt az önkéntes a főhadnagy sapkájában és őt húzták ki és valószínűleg nappali sturmjuk lesz, most két órakor.
Erre ő is elkomolyodott, megvakarta a fejbúbját, a makacs, kemény, sörtés haját s fanyar képet vágott, ahogy ilyenkor kell.
- Nappali sturm? Azt kifogtuk.
S még hozzátette, hogy a dolog felől való komoly és alapos érdeklődéséről bizonyságot tegyen:
- És biztos?
- No ná...
S a piros nagy fiú még pirosabb volt, mint máskor, s törülgette a nyakát valami kis selyem kendővel, ami már csupa rongy volt.
- Drótvágó patrujba menni barátom, már ennél komiszabb nincs... a fene egye meg, hogy nekem van ilyen szerencsém mindenbe...
Avval tovább ment, a kis káplár úgy nevetett rajta, s a nevetésében ott volt egy kis öröm, hogy nem őt húzták ki mégsem a főhadnagy sapkájából...
Egy félcsajka krumpli 3. -
jegyezte aztán tovább nagy lelki nyugalommal a noteszbe, a többi alá. Ez volt a legfájdalmasabb, igen sajnálta, akkor is, most is, a legnagyobb akkora volt, mint egy dió.
Hirtelen a nevét hallotta, a cigány szaladt érte:
- Önkéntes úr, önkéntes úr!
- No, mi kell?
- Önkéntes urat keresik...
- Kicsoda, - morgott, - egy percre nem bújhat el az ember már keresik.
- A hadnagy úr.
- Pukkadjon meg, - morogta rá s felforrt benne az öt korona, - inkább azt adná meg, amit elcsalt tőlem, - fortyogta tovább magában s feltápászkodott. Mégis csak szemtelenség, hogy egy hadnagy, akinek most dupla fizetése van s minden hónapban háromszáz koronát küld haza... feldculág... egy önkéntestől elcsal öt koronát... ha soká tart a háború milliomos lesz, de öt koronát, azt nincs szíve megfizetni...
Iszonyú dühös volt, ahogy visszafelé caflatott a vizes réten. Meg kellett állni, mert előtte nem is elég messze, srapnel csapott le s bevárta, míg eltisztul a piszok.
- Önkéntes urat a hadnagy úr keresi, - mondta Cseszkó, a kövér asztalossegéd, aki mindig itt settenkedik körülötte s állandóan fütyörészve szívekedik, öröm ránézni, olyan vidám, mintha a gyalupad mellett fütyölgetne, altiszt akar lenni.
- Mérges? - kérdezte tőle.
- Dehogy önkéntes úr, inkább jókedve van.
- Jókedve? - mondta magában az önkéntes kissé megnyugodva,
- talán meg akarja adni az öt koronámat.
Mindjárt frissebben lépett valamivel. A legények hosszú, hosszú vonalban ott hevertek a patak mellett. Dúdoltak, vagy veszekedtek, mert éppen lénung fizetés van, ő is azért számol, de a fizetést most lerázta a nyakáról, kínlódjon vele a fráter, az úgyis zsidó. Váltson ha tud, sok helyen késsel darabolták a papírpénzt, hol lehet váltani rajvonalban?... Elnevette magát, a télen, még mielőtt bevonult volna, egyszer ingyen lakott jól egy belvárosi cukrászdában, nem tudtak visszaadni a húsz koronásból s nem váltottak nekik se... No, majd megadja a háború után... csak olyan szamár ne lett volna, hogy önkéntes iskola helyett a csatatérre jelentkezett. Mi haszna van ebből, sose lesz belőle zászlós...
A hadnagy a főhadnaggyal beszélgetett. Az összes kommandánsok együtt voltak a telefon körül s tanácskoztak. Ő csak megállt jelentkezési távolságban s várt. A hadnagy látta s nem szólt, erre iszonyú dühös lett, fogta magát levetette magát a földre, nem tagja ő a haditanácsnak, se nem puccerja a hadnagynak, hogy itt álljon, mint egy oszlop, míg csak észre nem kegyeskedik venni.
- Önkéntes.
- Tessék...
Legyetek jelen mind... mindjárt meglesz a Befehl.
A hadnagy megfordult lógó hosszú lábain, ő azt morogta, hogy "nagyon örvendek". Ezért citálták elő. S ment összeállítani a svarmját. "Csak legalább a te öt koronádat is feljegyeztem volna, hogy el volna intézve", morogta magában.
Csakugyan hamarosan avizálták a parancs kiadást, még enni se volt idejük nagyobbrészének.
Általános rohamot kaptak az oroszok állásai ellen.
Pár perc alatt már a patak partján voltak s lefelé a völgyben, az összes ezredek megmozdultak. Hosszú és félelmetes mozgás, mint egy csodálatos kígyónak a vonaglása támadás előtt.
Mindenki felnézett a fűzfa bokrok közül a hegyre, ahonnan szakadatlan ágyúdörgés hallatszott, hogy a föld reszketett bele, de legalább ezen a szakaszon egy találatuk sem volt. A széles mélyülő füzes miatt nem tudták a perspektívát kiszámítani s a terepet belőni, vagy hosszú, vagy rövid volt minden lövésük.
Hát ezt a hegyet kell megsturmolni. Még a legbutább legénynek is hideglelés futott keresztül a testén. A hegy 680 méter magas volt, erdővel tele. Dehát a parancs, parancs, egyetlen ember sem bírálta a parancsot, csak a hegyet.
Egy óra tájban indultak ki a füzesből.
Az önkéntes káplár a svarmja élén állt, még teljes volt a pesti szakasza, csak az egy szegény Segesvárit lőtték ki közülük, kettő megbetegedett, egy megsebesült s vissza ment, de ezt pótolták. Ötvenhatan voltak a cúgban s az ő svarmja tizenhat ember. A hadnagy ott volt közöttük, beállva a vonalba a hosszú lábaival, szürke közönséges bakaruhában, lehajtott gallérvédővel, stutznival a vállán, kardja nem volt, csak egy görcsös botja, de azzal nagyon finoman tudott verekedni a szakaszban. Szép fiú a rongyos, csak vékony. Hogy tud ez csörtetni otthon a korzón... s hogy zsebre tud vágni öt koronát... Most majd megmutathatja, hogy még mit tud... Még egy ilyen rohamuk nem volt, mióta kinn vannak a harctéren... Ah, éppen ma egy hónapja, hogy kijöttek a kaszárnyából... Vagy tegnap?... ugyan micsoda nap is van ma...
- Sprung forverc!
Kiugrottak a patak medréből, tizenöt-húsz lépést előre, akkor lehasalni s mint a vakondok, vagy a kaparó kutya, gyorsan dekkungot ástak a fejüknek s eldugták bele az orrukat a földbe a gödörbe.
Az önkéntes, ahogy készen volt az ásással, amit épp olyan ijedten végzett, mint a többi, felfigyelt. A cigány vagy tíz lépést elmaradt máris, szégyellte a hadnagy előtt s ráordított.
- Cigány, sprung tíz lépést előre az anyád...
A cigány felugrott s mellé szaladt, ott vájta a földet, elhagyva a helyét.
A füzesből amit csak most hagytak el, kiáltás hallatszott.
- Hadnagy úr, hadnagy úr! Rögtön vissza a telefonhoz, az ezredes úr okvetlen parancsolja...
A hadnagy ott feküdt valami harminc lépésre, felnézett, összenézett az önkéntessel, mintha szemmel lőnének egymásra.
- Önkéntes káplár, - rikoltotta - vedd át a kommandót! Vidd fel a rajt a dombra!
- Igenis! - kiáltotta az önkéntes és elfordította a fejét. Fájt neki, hogy még ezt is meg kellett érnie.
- Csak vigyed az öt koronámat, - morogta s könny gyűlt a szemébe. Aztán egyszerre az egész szakaszra kiterjesztette a figyelmét s látta, hogy a hadnagy sora a leggörbébb.
- Avizáld, hogy sprungolunk, sort behozni!
Mikor a hadnagy a füzesbe ért, srapnel csapott le a sarkába... Még ezt bevárta s megkönnyebbülve sóhajtott fel: "Szerencsés fickó, elvitte az irháját!"
- Sprung forverc! - rikoltotta aztán.
Az imént még mint svarmfürer ő ugrott először el, most mint szakaszparancsnoknak utolsónak kellett maradnia. Mégis ez egy kicsit tetszett neki, egy hajszállal talán kedvezőbb így, ha igaz, vajon hogy lehet, hogy a hadnagyot visszarendelték...
Mikor a második ugrás után körülnézett, megásta a dekkungját, még minden emberét megismerte. Ott feküdtek a nagyon szelíden emelkedő domb oldalán. Eddig minthogy csak svarmvezető volt, körül se nézett, most meglepetve látta a terepvizsgálat után, hogy a hadnagy jól mondta, csakugyan a domb tetejére fog jutni az ő szakaszuk. A domb valami hatvan-hetven méter magas lehetett, de semmi fedezéket nem adott, mert alig egy csenevész bokrot látott rajta s fölötte a hatszáz méteres hegy egész tisztán látszott, arról az egész dombot belőhetik.
- No itt meleg nap lesz, - szólott s nézte, elrendelje e már a harmadik sprungot.
A golyók csakúgy sepertek körülöttük, egy a szeme előtt csapott le s belesodort valami homokot a képébe, a szemébe is, mert mindjárt éles szúrást érzett, nem tudott pislogni. Könny gyűlt a szeméből s lefelé csorgott az izzadt arcára.
- Elvitte az öt koronámat, - mondta - s neki semmi baja sem lesz, - én meg itt maradok... Sprung forverc!
Három órakor már fenn voltak a domb tetején, ezt még megnézte a karjára erősített órán, aztán, hogy elvetette magát, az órát egy kőhöz csapta s az eltört.
Ennél még talán nagyobb rémülete volt, hogy amint lenézett a domb másik oldalára, látta, hogy az teljesen meredek, napsütötte, még fű is alig van rajta Pontos céltábla, még dekkolni, még fejfedezéket ásni sem lehet.
Kiütött a hátán a veríték. Itt ittmarad mind.
Fekve maradt s a szíve szorult. A domb tetejéről gyönyörűen lehetett látni jobbra balra, különösen balra, a völgységen végig. Egy csodálatos szép völgy volt előtte, a közepén a patak tiszta csillogó vize kanyargott, bizonyára rák is volt benne... Füzes végig a patak mentén, kivált a tulsó oldalon, a patak elég tisztán látszott végig, nagy fekete kövek s fehér kavicsok hevertek a partján... Ha megárad bizonyosan betölti az egész sima völgyet... Mellettük csillogott a XX. azontúl a XXXX. ezred, azontúl más ezredek, amelyeknek még a számát sem tudta, sose volt vele semmi érintkezésük. Csak az a központi kommandó volt közös mindannyiuk közt, amely délután egy órakor előre indította egyszerre az egész sereget...
Feküdt negyedóráig, félóráig, nem mert mozdulni... Halálba vigye az embereit? Minden talpalatot belőttek már, tizedszer, huszadszor, századszor csap egy-egy golyó ugyanarra a helyre s a köveknek nincs nyugvásuk, egyik gránát erre vágja őket, a másik amarra...
- Káplár úr, - kiáltott át hozzá a rettentő lármában András - iszonyú éhes vagyok káplár úr...
- Nem szabad enni. Szerencsétlen, ha megmozdulsz, meglőnek...
- Nem bánom önkéntes úr, de nagyon éhes vagyok.
Az önkéntes csak nézte, nézte, félve, hogy balról hogy sprungolnak előre... A balszárny már egészen az erdő alá kanyarodott. Ők meg itt vissza maradnak, ennek a vége főbelövés lesz így is úgy is... Az isten verje meg, hogy annak a hadnagynak vissza kellett mennie... Ugye, hogy nem jön utánuk... Persze hogy nem, nem őrült meg, hogy egy ember végig csinálja ezt az ugrást a pataktól idáig...
Visszanézett arra az útra, amit elhagytak. Megrémült. A zöld fűben fekvő alakot látott, egy, kettő, három, négy, öt... hat... hét... Úristen ő nem is vette észre, hogy a szakasza ennyit vesztett...
Félt, hogy ha erősebb mozdulatot csinál, külön kihívja az oroszok figyelmét s direkt célzást kap... Csak óvatosan, a válla mögött lesett lefelé s látta, hogy az alakok élnek, mozognak, sebesültek s visszafelé igyekeznek csúszni a patak mögötti füzesbe.
- Szanitéc - ordította hirtelen valaki mellette jobbról, hogy odanézett csak annyit látott, hogy egy test gyorsan gurul le a sima domb oldalon, mint egy legurított tőke... aztán odalent a szám megint nagyobb, ahogy olvasni kezdte már kilencet olvasott meg... Mind itt kapták a golyót, itt fent feküdve a domb oldalán... Hiszen felülről úgy leszedhetnek, mint a verebet... amelyik ott ül hosszú rajvonalban a faágon s olyan bolond, hogy a többi nem repül fel, ha egyet lelőnek közülük... De megint egy ordítás, megint egy test legurul... Még szinte nevetett is rajta, most a cigány gurult le, lám senki sem tanítja meg őket s milyen ügyesen csinálják... Ledobja a rüsztungot, mindent és zsupsz lefelé... úgy gurul, mint a hordó... Talán meg sem sebesült a cigány...
Most Andrást látta meg, aki jobbról mellette, ott feküdvén az állásában, kenyeret evett s a bicskájával egy pikszumflájst bontogatott. Előbb haragudott, de aztán hagyta, nem szólt. Legfeljebb lelövik, mint a többit, miért menjen éhesen a másvilágra... Ő maga is éhséget érzett, ahogy a jóízű falatozót látta, de azt a pikszumot még most sem tudta volna megenni... azt nagyon utálta... Mindig tésztaimádó volt mióta él, már gyerekkorába mindig az volt a verse: Palacsinta - Pali kincsa... tudta kihozni...
Balról a zsidó feküdt mellette, a nyomdász, intelligens fiú, jóakaratú, belátó... átkiáltott hozzá:
- Müller, gyerünk tovább sprungolni...
A fakó, szeplős fiú ijedten nézett rá.
- Ne menjünk káplár úr, meghalunk.
Erre elhallgatott. Csikorgatta a fogát... Hogy a fene egye meg a hadnagyot ahol van... Ha itt lenne, akkor már ő régen végzett volna. Mert akkor neki mint svarmführernek elől kellene ugrani s már megkapta volna a golyóját... így meg várni, várni s a felelősséget... Ej, előre... ha én mennék, menjen más is...
- Müller sprungolni fogunk!
- Ne küldjön előre káplár úr, nyolc lépésre fejlövést kapok!
Az önkéntes megdöbbent, de valami tőle független erő legyőzte. Meglátta, hogy a balszárny most érte be az erdőt...
- Avizáld tovább, hogy a következő utánad sprungoljon!
S Müller fulladt, rettentő hangon ordította tovább:
- Kundrát utánam sprungolsz, avizáld tovább...
Kundrát, a fűszeres segéd nem avizálta, kimeredt szemmel nézett maga alá, ahová le kell ugrania, a biztos halálba, nézte a zöld füvet, látta, hogy hol fog elesni.
- Sprung forverc! - ordította rekedten és borzasztó hangon idegenen, rettentve maga magától az önkéntes.
Müller felugrott, előre szaladt hat-nyolc lépést, akkor felkapta a kezét a levegőbe... Fejlövést kapott.
- Szanitéc... - vonyította félelmetesen...
- A szanitécek lent voltak a patak túlsó partján, a rekettyés mögött, persze nem jöhettek előre... Mégis mind azt sikoltotta, ahogy megsebesült...
Az önkéntes vért, odanézett Kundrátra... A vastag baka ott feküdt, meglapulva s szaporán pislogott, mint a halálra ítélt kutya, kinézett és rést keresett a kemény és irgalmatlan sorsban.
- Sprung forverc! - harsogta az önkéntes káplár, mint a sors tárogatója...
A kövér ember kigombolt blúzával, hátán lógó kenyérzsákjával felrepült, mint egy nehézkes madár s előre rohant. Elhagyta Müllert, tovább szaladt, felbukott s ő is azt hörögte vérrel tajtékozva, hogy:
- Szanitéc...
Az önkéntes homlokáról ömlött a víz bele az arcába, a szeme körül folyt le, mint piszkos tavaszi csörgés a domb oldalon.
Nézte, nézte a két elesettet, akik ott feküdtek és kereste a vért rajtuk, ami belülről jön... Puff... Müller újabb golyót kapott. Puff, megint újabbat... Kundrát is... S lassan, mint valami tömlő, a két katonaruha megtelt golyóval. Tizet lőttek beléjük, százat lőttek körülöttük s ettől tarthatatlanná lett maga a domb, mert meg volt a biztos, belőtt célpont, csak azt kellett javítani...
Körülnézett, számolni kezdte, már csak huszonhárman voltak az ötvenhatból...
- Nem, már főbe nem lőnek, - mondta magában, legfeljebb megrónak ezredparancsban... és ezeket visszaviszem.
Még egy félórát habozott, vagy mennyit maga sem tudta, mert az időnek egészen külön mértéke volt itt a szemükben... Jobbra nézett, András ott feküst, készen, a hátán volt a zsákja s a fegyver a kezében, nyugodtan nézett, a magyar paraszt isteni nyugalmával, sem félelem, sem aggodalom, sem lelki gyötrődés nem volt az arcán... Komoly volt és óvatos, nyugodt és szinte méltóságos. A fegyver ott volt a kezében, nem lőtt vele, mint a többi sem... Céltalan lett volna... nem láttak ellenséget, az orosz mind erdőben volt fenn a hegyoldalon...
- András, visszamegyünk, avizáld, hogy visszamegyünk.
- Vissza? - kiáltott András. Úgy kellett egymásnak kiabálni, mintha mérföldekre lettek volna egymástól.
- Vissza a patak mögé...
- Ne tegye azt káplár úr... nem látja, hogy mi van ott?
A hegyre mutatott. A balszárny már egészen fenn volt a hegyen. Az önkéntes megértette és az arca égett a szégyentől... Rápirított a paraszt... Míg ezek itt őket lövik, már hátba kapnak támadást, már oldalozzák őket a mieink...
Megértette, hogy pozíciójuknak íme egy passzív állásban lehet fontossága... Megsejtette, hogy az embereknek egy tömege, egy rétege a szenvedésével, a halálával lehet megmentője a tömegeknek, az emberiség nagy sorsának.
Könny csillant a szemébe, most nem a porszem fájásától, mert azonnal lemondott az életéről, a jövőjéről, a saját akaratáról s engedett ennek a parasztbakának, aki csodálatoskép nemcsak öntudatlan, de látó, értő s talán filozófiával végző mártírja a létnek.
Megint vesztett néhány embert.
Aztán ahogy visszanézett, egyszerre csak azt látta, hogy újabb rajvonal jön mögöttük. Éppenúgy sprungolnak, mint ők az előbb, délben... De gyorsabban, szédítő gyorsan érik be őket s már befekszenek mellettük a svarmba...
S ott fekszenek késő estig, míg csak nem alkonyodik, míg a sereg balszárnya, mint egy aratógépnek a kaszája, végig nem vágja a hegyoldalt...
S ők most már csak fekszenek, fekszenek, már nem is félnek, beszélgetnek... Az önkéntes, meg a hadnagy egymás mellett. A hadnagynak látcsöve van, kölcsön adja s a kis káplár boldogan, szinte ujjongó örömmel nézi, hogy hajtanak előre jobbfelé a mieink.
Aztán egyszerre csak gyérül az ellenség tüze s ők fellélegzenek...
- Szép azért ez a munka, - mondta az önkéntes a hadnagynak, s bólogatott komolyan, öregen, helybenhagyva, - s gránát csapott le a domboldalon előttük, olyan irtóztató széllel és mennydörgéssel, amihez fogható egy sem volt eddig.
- No, salve lesz? - mondta újra az önkéntes, mutatni akarta, hogy valódi hős...
- Dehogy lesz, - kiáltotta András, azzal felült és a pipája után nézett.
- Feküdj le, - ordított rá az önkéntes, - nézd hadnagy úr...
De a hadnagy is felemelkedett, sőt felállt s a látcsövén mosolyogva nézte a hegyoldalt...
A gránát az utolsó búcsú volt, kész a győzelem, az orosz visszavonult a hegyen túlra, az ágyúi itt maradtak...
- Hát akkor utánuk, - kiáltotta a kis káplár, mikor megértette.
- Nem, nekünk itt kell bevárni a következő parancsot, - mondta a hadnagy. Olyan elegáns volt a karcsú lábain, jó erős extra bakancsában, amely keskeny volt és magas.
- Itt maradunk testvér, - s megveregette az önkéntes káplár fejét.
Ez nagyon megsértődött ezen, gyerekkel kell így bánni, nem egy hőssel.
Idegesen elfordult s összeszorította a fogát és azt sziszegte magában.
- Inkább adnád meg az öt koronámat.
Csúnyát káromkodott hozzá. (Civilben sohasem szokott káromkodni.)