Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám · / · Hatvany Jajos: Harcoló betűk
Honnét került a fejedelmek, katonák, diplomaták, az egyház és sajtó, eladott lelkű, szájú és tollú bérenceinek minden szolgálatrakész háborús optimizmusa, igazi tudósok és igazi költők írásaiba? Mi kapcsolja a fegyveres nyers erő képviselőit e szellemhez? Mi teszi érthetővé, hogy a legelvontabb tudományokkal foglalkozók és a leglégiesebb álmodozók, ha csak egy szerencsétlen átmeneti időszakra is, testvérüknek higgyék a katonát? Bizonyáéra, mert a tudós és művész, sohasem mond le és nem is mondhat le arról a konokul ápolt és őrzött illúzióról, hogy a háború után egyetlen egy nagy nemzetnek sikerül talán majd a többi nemzetekkel, nemcsak materiális anyagi hatalmát, azonban szellemi megnyilatkozásainak különleges formáit is elfogadtatni, és a fegyverek rémes és véres, mai leszámolásában, végül a világnak egységes kultúrája alakul ki. A megtévedt, humánus, szép elmék háborús lelkesedése tehát mindenekelőtt a megvalósítható világkultúra balga és örök ábrándjából meríti erejét s azonkívül pedig még abból a hazafias reménységből, hogy a német, angol, francia, orosz, sőt az olasz is, új német, angol, francia, orosz illetve olasz világrend képével hitegethetik magukat. Ilyen erős kísértések után érthetővé válik és talán megbocsáthatóvá, hogy az írók és művészek ellenállás nélkül hódolnak be a harcias közhangulatnak. Annál is inkább, mert az ellenállás elfeledtetést, agyonhallgatást és népszerűtlenséget jelentene, amit a tudomány és költészet hiú ideglényei nem bírnak ki egy egész háborús éven át. Mégis bízni lehet benne, hogy a fegyvernek és gondolatnak, ez a pillanatnyi egyesülése, csak ideiglenes jelenség s hogy a ma még látszólag összeforrt, két poláris életelvet, a sima felszín alatt rejlő, soha ki nem egyenlíthető ellentétek, belülről fogják mihamarább kettérepeszteni. A forradás már látszik s aki annak tisztán látható nyomán, megfigyelő szemmel és óvatosan halad előre, az ma is bízvást kimondhatja, hogy a várva-várt kettéválás, milyen okoknál fogva és mely körülmények közt fog szükségképpen bekövetkezni.
Azok a vezérlő elméink, akik a békés világkultúra tényleges megvalósulását már a háború utáni időkre várják, sokban hasonlítanak egy olyan furcsa matematikushoz, akinek vágya volna szabad szemmel látni a mértani pontot. Pedig vannak fikciók, amelyek csak mint fikciók bírnak értékkel s melyeknek valóra váltására nem is szabad gondolni. Az elképzelt mértani ponttól függ a praktikus mértani tudomány, és az örökbékéjű, tiszta kultúrának, soha meg nem valósítható fogalmától függenek összes kulturális törekvéseink eszményi és gyakorlati értékei. Mindenekelőtt tehát tisztázni kellene a sokat emlegetett és olyan kevéssé gyakorolt kultúra körül felmerült zavarokat és félrevetve a fajok torzsalkodásában született kicsinyes, szűk és elfogultan nemzeti meghatározásokat, a művelődés fogalmát, ismét csak a régi, széles és emberi alapjaira kell fektetnünk.
Ehhez pedig nem szükséges semmi filozófiai elmélyedés, csak épp vissza kell emlékezni, arra a nem is olyan régi, gyászosan lélekemelő napra, amikor a Titanic elsüllyedt és az emberiség ugyanazt a felháborodást érezte, keleten és nyugaton, északon és délen, szerbek és magyarok, németek és franciák, oroszok és poroszok közt. A nemzetiségi kérdés ki volt kapcsolva, az osztályharc szünetelt - és az embernek csak egyetlenegy, nagy ellensége volt, az emberi kéz remekét szétroncsoló, buta jéghegy. Talán nem tévedünk, ha az emberiségnek a jéghegy ellen érzett, tragikus köziszonyában újmutatást vélünk látni, mely az emberi művelődés fogalmának kívánt meghatározása felé vezet.
A kultúra nem lehet egyéb, mint az ember törekvése, hogy a vizet, mely nem azért folyik, hogy a szomjamat oltsa és a tüzet, mely nem azért lobog, hogy a fázó tagjaimat melegítse és a búzát, mely nem azért nő, hogy az éhségemet csillapítsa, szóval, hogy ezt az egész világnak csúfolt kis földtekét, mely nem azért forog, hogy nekem forogjon, eszemmel, kezemmel, leleményemmel és izmaimmal, végül igenis a magam emberi kénye szerint forgassam. Világos tehát, hogy a kultúra sohasem volt és sohasem lesz, egyetlen egy nagy nemzet munkája, hanem vállvetve vitt közös munka, a föld meghódításának örök és megható folyamata, melyből minden népfaj a maga módján (- és ez a nemzeti kultúrák feladata -) kiveszi a maga részét. Semmi sem természetesebb, minthogy ami a föld ilyenszerű antropocentrikus berendezésének útjában áll, tehát az árvíz, mely a mezőket elborítja, a tűzvész, amely a házamat hamvasztja, a jég, amely a vetést veri, a járvány, mely az embert öli és minden ami vakon tör, zúz, rombol, pusztít, csakis ellensége lehet az emberi kultúrának. És a háborús ember, aki nem vállalja a természeti erők és ellenséges elemek leigázásának kulturális feladatát, hanem hiába vesztegeti erőit a népfajok egymás ellen irányult küzdelmeiben, aki tudatosan és tervszerűen töri és zúzza, rombolja és pusztítja amit a másik ember alkotott? Vajon van nagyobb és veszedelmesebb kultúraellenesség? Lehet-e a háborús emberről - bármely népfajhoz tartozzék is - mint kultúrlényről beszélni? Szabad-e háborús ember diadalától kultúrát remélni? És van-e általában kulturális létjogosultsága a nemzetek és fajok átkos versenyének?
Tudom, hogy van egy hamarkész tanítás, mely a fajok és nemzetek versengését igyekszik belekényszeríteni a legalkalmasabbak kiválasztásának elméletébe. Nem minden emberi fajta, képes egyformán az elemek leigázásának nagy munkájában résztvenni, szóval kultúrát teremteni. A fehérbőrű spanyol, aki a rézbőrű azték nemzetséget kipusztította, tulajdonképpen kultúrmunkát végzett, amidőn Amerikát egy művelődésre képtelen népfajtól megszabadította és a civilizált Európa gyarmatosai számára tette lakhatóvá. Ez az elmélet nagyon tetszetős, csupán egy baja van, hogy mi kultúrás fehérek találtuk ki, anélkül, hogy a fölnégyelt, fölspékelt, fölnyársalt, leszurkált, kultúráltan azték nemzetséget alkalmunk lett volna az elmélet helyessége vagy helytelensége felől megkérdezni. Mert különben félős, hogy a derék, rézbőrű egyének fölhívták volna figyelmünket, a diadalmas spanyolokra, akiknek világmegváltó rendeltetése, úgylátszik kimerült a rézbőrűek irmagostul való kipusztításában. Ki tudja, hogy a kiölt azték nép nem játszott volna-e nagyobb és üdvösebb szerepet a világművelődés történetében, mint a siralmasan visszafejlett, öldöklő spanyol?
De a tényekkel nincs vitatkozás. És a scepsis ingerlő, mi lett volna ha? - és, ki tudja? - kérdéseit, a pusztító csatáktól zajos történelem és a mai halálhörgésektől jajos jelen, kérlelhetetlen példáival szemben vissza kell magunkba fojtani. Nevetséges, tilos, vétkes, sőt embertelen dolog volna, általános szempontokhoz ragaszkodni, örök békeutópiákról álmodozni, a művelődés papírforma definíciójába kapaszkodni, amikor háborús veszély szállta meg a világot és fenyegeti otthonunkat.
A tudós és művész, épp olyan ember, sőt emberibb ember, mint az emberek legtöbbje és semmisem állja útját, hogy bele ne sodródjék abba az emberek okozta, emberek csinálta, nagyon is emberi nyomorúságba, ami a háború. Azonban más dolog, a mai, tegnapi, holnapi, mindenkori emberi viszonylatok tökéletlenségének tragikus tudatában, mégis a nemzetem, fajom, népem - és ne féljünk a szótól - hazám javáért remegni, sőt annak javáért kétségbeesetten küzdeni, mint a háborúban győzedelmes nemzettől a világ üdvét, békéjét, kultúráját várni és ezért az abszolút háború lényegét és szellemét, az örökkévalóság színe előtt dicsőíteni. Ezt csak a jelen ügyeit intéző és korlátolt szempontok szerint igazodó államférfi és a csaták terepét igazgató, ugyancsak a korlátolt működésre szorult hadvezér teheti jó lelkiismerettel, de az író és gondolkodó könnyelmű árulást követ el, az idők és lelkek végtelenét szolgáló művészi mesterségen, ha valamelyik háborús párt kedvéért, a háború panegyristájává aljasul. Ami persze nem annyit jelent, hogy a másik végletbe esve, nevetséges, mert kivihetetlen és reménytelen pacifista ábrándokkal kacérkodjék, hanem csupán annyit, hogy a művész, mint minden gondolkodó és érző lény, hordja magában a háború szemérmét és emberi mivoltának teljes nyomorúságát, sohasem fájlalja oly nyilalló fájdalommal, mint háborús válság idején, amikor az időnként szükségszerűen kiújuló háborús krízisek megalázó belátása tölti el. Mert akár a szerencse és erőszak diadalmaskodik a háborúban, akár pedig folytonosan új és új művelődésképes fajták vetődnek a felszínre, melyek életrevalóságuk bebizonyítására, a tömegmészárlás legbrutálisabb módjaira szorulnak, - és az avuló és megújuló világrend közé mindig az általános rendetlenség és fejetlenség egy-egy korszaka ékelődik, - szóval akár a legsilányabb véletlent, akár pedig a titkosan lappangó, törvény kérlelhetetlen érvényesülését sejtsem az események mögött, velejében egész mindegy, mind a két lehetőség egyaránt csüggesztő. Amíg csak a kétségbeejtően bizonytalan lehetőségeken kívül, egyetlen egy kétségbeejtő bizonyosságunk is van, abban a mindinkább kínzóbbá való és szinte már végleg leverő tudatban, hogy a hosszú, és majdnem negyvenéves közép-európai béke túlbecsültette velünk úgynevezett emberi méltóságunkat. Már-már egy szép illúzió ejtett meg, hogy a magunk utáni kultúrát, nyílegyenes, haladó, eredményes és értékes folyamatnak lássuk. Ma nincsen okunk többé, ilyen büszke illúziókra - és a robbanó gránátok rája világító fényében, ezentúl, mint ezelőtt is, oktalan és tehetetlen, hiába küszködő gyönge kétlábúnak mutatkozik az ember, aki a földet egy-egy pontján, csak azért iparkodik megművelni, hogy amit verejtékes munkával megművelt, azt megint véres munkával, feltúrja és elvadítsa. Ha már együtt van valahol az évszázadok munkájának kincses anyaga, jön a földindulás, fölfordulás, népvándorlás, háborúság és a kincses anyag széthull, nyomtalanul elvész, elfújja a szél, nem törődik vele senki. India, Egyiptom, Görögország, Róma, Spanyolország, Itália, Franciaország voltak a mi meg-megszakadó, lemerülő, újra fölszínre bukó, pillanatonként, szinte nyugodni és virulni látszó, azután ismét megtévedő, félretolódó, teljesen felbomló művelődésünk kálvária útjának vérző stációi. Most Németország jelenik meg s már látni a mesgyét, mely évszázadok után, ismét visszavezet Oroszországon keresztül Ázsiába. Miért indultunk el onnét? Miért térünk vissza? Miért fáradtunk? Mit akartunk? Miért éltünk? Miért öltünk? És miért haltunk?
És főleg miért hajszolnak minket csatába, akik ezt a meddő és véres körforgást látó szemmel látják? Miért lelkesednek a háborúért a krónikások, bölcsek és látnokok, akiknek mindenkinél jobban kellene tudniuk, hogy a háború csak a nemzetek gyilkos és hiábavaló, őrváltási parádéja, nem pedig a világ megváltása valamelyik győzedelmes nemzet által? Milyen megszégyenüléssel állhatnak, a mai kor rövidlátó történészei, a keserű és nagyszerű Jacob Burckhardt előtt, aki a politika és művészet emlékeiben átbúvárolt élet után, kiábrándultan hirdette tanítványainak, minden földi tudás utolsó leszűrt igazságaképp: "...főleg pedig nem kell hinni, valami magasabb világtervben. Ez a vigasz elvetendő. Mert mindig felháborító botrány és végzetes példa volt, hogy az erőszak valahol sikerre vitt. És a sikeres erőszak műveletének, csupán csak az az egy tanúsága lehet, hogy kár volna ezt a mi egész földi létünket többre becsülni, mint amennyit megér."