Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 16. szám · / · Hatvany Jajos: Harcoló betűk
Kék, fehér, vörös, piros, zöld, barna, fekete, sárga füzetek és könyvek adják tudtodra, hogy a háború rettenetes ultima ratio, melyhez az államok csak végső kétségbeesésben fordulnak. És ezeket a sokszínű, tarka-barka, össze-vissza mentegetődzéseket, kormányok és kormányzók, hadvezérek, miniszterek és diplomaták, kis urak és nagy urak, de mindenesetre olyan urak, küldik szét a világba, akik háborúra születtek, háborút tanultak, háborúban hisznek, háborúkat visznek, szóval, akik a háborút csinálják, vezetik és intézik, akiknek mestersége, dicsősége, élete és halála, a haditudomány, katonásdi, harc és háború.
Soha még hivatalos okirat és röpirat, beszéd vagy kiáltvány, nem hirdette a háborút, a népek örömének, a művelődés diadalának, az emberiség rendeltetésének és megváltó hivatásának. Különös - és az ember alig mer hinni, a betűre rémült, látó két szemének - hogy a hasznos, üdvös, sőt mindenképpen boldogító háború eszeveszett tévtanának hirdetésére, nem a militarisztikus eszme koronás fönnkeltje, nem a beszédes, heves, hódító fejedelem vállalkozott, hanem igenis csöndesen gondolkozó bölcsek, elmélázó poéták, elvonultan kutató tudósok vetemültek, akiknek nem volt mindaddig nyugovásuk, amíg legalább egy kis röpiratnyi háborús füzetben, halomra nem dönthették, békés munkásságban telt életük minden eredményét.
Bergson, aki a román fajok harcában a germánnal, a differenciált egyéniség és szellem viaskodását látja, a differenciálatlanul fegyelmezett és gépiesen mozgó német tömegember ellen, tiszteli a háborút, a franciák mai háborúját, mint az a kiválasztott és mindig elöljáró francia nép újabb küzdelmét, mely a nagy forradalom idején az emberiség jogait, most pedig az egyéniség jogait vívja ki, saját vére árán, az egész világ számára. Így a francia - azonban a német határon Bergsonnal szemben Wundt őrködik és a népek összehasonlító filozófiájának történetéből igyekszik a németek elsőbbségét bebizonyítani. Alighogy ez sikerült neki - még pedig nem minden önkényesség nélkül - fogja magát a felhevült, öreg professzor és addig rendszerez és osztályoz, követel, következtet és követelődzik, míg kapzsi és önös angolok, laposan racionalista és szárazon logikus franciák ellenében, az ideáltól átihlett és egész lényével a szentséges szent államközösség nagyszerű egységébe beleolvadt német ember számára juttathatja, nemcsak a fegyveres, hanem az erkölcsi és szellemi győzelmet. Úgy látszik azonban, hogy a csatornán túl nem félnek a német tanártól és Chesterton, mint az angolok szószólója, fölényes, higgadt gúnnyal ír a német álerkölcsről, melynek szerinte épp olyan kevés köze van az angol gentleman tiszta erkölcsi fogalmához, mit a német úgynevezett, culturnak, az angolok valódi bensőséges és polgárosult műveltségéhez. Viszont, hogy a kavarodás minél nagyobb legyen, akad egy angol az angolok között, aki felcsapott német, sőt pángermán írónak és prófétának, Wagner barátja és tanítványa, Chamberlain, aki engesztelhetetlen haraggal emlékszik meg a szenteskedő angolok közt töltött gyermekéveire, és a világ képét frissen tükröző német nyelvet hasonlítván össze az angol keverékbeszéddel, az élettől duzzadó német nyelv jogán véli a német fegyverek sikerét megjósolhatni. Aki pedig még ebben az új nyelvészet-hadászati érvelésben is kételkedni merészkednék, annak a torkára forrasztja Chamberlain a kételyt, amint biztos biztatást merít magából a szóból, hogy: Erfolg, mely németül a sikert jelenti. Az er és folgen, a célt és a feléje törtetést, oly szerencsésen érzékeltető összetételében, már benne van a siker ígérete, ha összevetjük (- illetve ha Chesterton veti össze -) az angol Successel, evvel a sápadt és értelmetlen, vak és süket, szinte matematikai jegyével a fogalomnak, amelyet csak a latinul tudó képes elemeire bontva ősi eredetére visszavezetni. Az ember és kortárs szívszorongató elszégyenüléssel esik gondolkodóba, az előttünk ádázul romboló és tomboló küzdelem értéke felől, ha elgondolja, hogy Chamberlain füzete 150 000 példányban terjedt el, tehát egy rosszhiszemű s amellett mániákus főnek, hevenyészett, lelketlen írása és mindenképpen megdönthető, frivol és fölszínes elmélkedései, legalább is másfél millió aktív vagy passzív, szenvedő, küzdő és önfeláldozó embernek adnak, további szenvedésekre, küzdelmekre és önfeláldozásra biztatást. Pedig nem is Chamberlain méri legolcsóbban az időszerű gondolatot, hanem veszedelmes versenytársa akadt Werner Sombartban, a szocializmus híres történetírójában, aki a világ összes problémáinak megoldását a katonásan fegyelmezett államtól várja. A túlnépesedés kérdése? Hősi halálra menetelő csapataink (- Sombart szerint! -) fényesen megoldták, nem lévén radikálisabb szer a túlnépesedés ellen, mint a gépfegyver. A nemzetközi forgalom súlyos problémái? Micsoda tévedés volt hinni, hogy a vasút és hajó, az emberek kényelmére valók. Mert, ugyan kérem mit is ér az emberek kényelme? És ki bánja, ahogy az amerikai gabona vagy posztó, valamivel gyorsabban vagy lassabban jut-e el az európai rendeltetése helyére? A modern forgalmi eszközök világra szóló fontossága csak a háborúban vált nyilvánvalóvá, amikor a vasút Hindenburgot és német seregeit, pár nappal előbb röpítette a határra, mint Oroszországban a vasúttalan muszkák nehezen mozgó seregét. Ami pedig a testvériséget, egyenlőséget, szabadságot, a revolúció jelszavait illeti, csak a bourgeoisie lapos és dicstelen kényelemszeretetéről tettek tanúságot, míg a háború és a velejáró általános hadkötelezettség, felszínre nem hozta, valódi, lappangó, mélyebb értelmüket. Amit pedig angol kultúrának mondanak, ezt a kufárok képére teremtett spenceri kufárfilozófiát vagy öntelt hivalgó kalmárkérkedést, itt az ideje, mondja Sombart, a tudós ember szerénységével és bölcs igazságérzetével, hogy a mély gondolatú és érzésű germán, bombákkal, tűzzel és vassal kiirtsa a világból.
Simmel, Lamprecht, Oswald, Joel, Meyer Eduard, Haeckel, akiket nem akarok (nem is nagyon érdemes) a tömegidegességtől elragadott, sekély gondolataik útvesztőiben követni, mind-mind csak azon vannak, hogy a logika élére állításával, a történelem szándékos meghamisításával a dialektika játékos fondorlataival igyekezzenek a mai nap, lesújtóan átkos és gyászos valóságát, nemcsak természetesnek és szükségesnek, hanem jónak, szépnek, boldogítónak és áldásosnak feltüntetni. Mindezeknek a ferde gondolkodóknak ferdítő iskolájában nőtt fel az a szociológus, aki a háború és individualizmus, az egyéni sokféleség és a katonás, rendszeres Reglement szakadékos ellentéteinek kiegyenlítését tűzte ki célul. Nem igaz, hogy a németek háborúja tömegembereket kíván (mint Bergson és a franciák hiszik), mert világos, hogyha az egyén magát az államért feláldozza, akkor minél csiszoltabb, finomabb emberi lénynek, életes és halálos, teljes odaadása, bizonyára értékesebb lesz, mint valami tanulatlan, faragatlan, jött-ment fickóé, aki csak amúgy huszárosan veti magát bele a csatatűzbe. Ez az a pont, ahol már nincs tovább, - és a háború filozófiája önnön karikatúrájába torzul, mert a szétloccsantásra termett agyvelőt, a szétrepesztésre rendelt koponyát, először megtölti minden földi és égi tudománnyal, csak hogy az áldozat füstje legyen a háború Molochjának, minél illatosabb és kedvesebb.
Sajnos, hogy a tudomány cvikkeres és kopasz férfiai mellé, fürtös hajú költők, írók és művészek, a béke munkájának díszes betetőzői is szegődtek. D'Annunzio... ő, a toll mesterségére szégyent hozott, - a példa fáj, róla hallgatunk. Anatole Franceban sem lehet tisztelni az elkeseredést, mely a paradoxonok és fanyar kételyek bölcséből, a scepsis Voltaire-on és Renan-on nevelt epigonjából, bárgyú közhelyeket és lelkes vezércikkeket vált ki. Mert Anatole France, akinek eddig valósággal pokoli passziója volt, hogy az elmúlt idők eszméinek, vallásainak és ideáljainak harca mögül kipattantsa azoknak titkos rugóit, az érdeket, erőszakot, éhséget és érzékiséget, mert Anatole France, aki a történelemből démonian fölényes mosollyal szokta volt kiolvasni minden idők, fajok és nemzetek kíméletlenül cinikus "aki bírja - marja" erkölcsét, mert ugyanez az Anatole France, most olyan tehetetlenül és otrombán esik bele a német militarizmus ellen való küzdelem útszéli frázisába, hogy meg akarja tiltani életükért és vagyonukért remegő honfitársainak még a béke gondolatát is. Pedig ha Anatole France tanult volna Anatole France műveiből, akkor tudhatná jól, hogy száz év előtt, de sőt a közelmúltban, a német-francia háború kitörésekor, amikor Anatole France már felnőtt ember és kész író volt, a nagy és egységes, a császári Franciaország képviselte a militarisztikus eszmét, a zilált és részekre szakadt Németországgal szemben. Világos tehát, hogy a mai meggyöngült, letört köztársasági Franciaország éppen nem a militarizmus ellen, hanem igenis saját régi, diadalmas militarizmusa újabb felelevenítéséért folytat ereje fogytáig, ina szakadtáig, utolsó csepp véréig elkeseredett harcot. Kár, hogy ennek az igazságnak nyílt bevallására még az emberi lélek tudományának nagymestere, Anatole France sem vállalkozott s hogy nem hajolhatunk meg előtte, mint előítéleteken felülemelkedett lojális ellenség előtt. Igaz, hogy Anatole Francenak nem igen volt személyes érintkezése a német szomszéddal s hogy görögökön, rómaiakon, olaszokon nevelkedett eklekticismusából hiányzik a germán elem. Ez az amit Verhaerenről és Maeterlinckról nem lehet elmondani. Az előbbit német fordítók és kritikusok vitték bele Európa köztudatába, az utóbbi pedig a német romantikusok későn szülött tanítványa. Még Antwerpen elfoglalása, Belgium pusztulása sem elég ok és magyarázat, hogy íróemberek, akiknek az eljövendő megértés útjait kellene egyengetni, nemcsak a nemzetek diplomáciai, hanem az emberek személy szerint való érintkezésének is útját állják. Verhaeren, aki még csak tavaly fogadta Berlin hódolatát és hetekig időzött német írók és művészek közt, most cikket írt, melyben megtagad mindennemű közösséget egykori német barátjaival. Maeterlinck még Verhaerenen is túltesz, nemcsak a saját német ismerőseitől fordul el, hanem meg akarja tiltani az entente népeinek, hogy a győzelem után (mert a győzelmet egész bizonyosra veszi) még valaha emberi érintkezésbe lépjenek ellenfeleikkel s a központi hatalmakat olyan világbojkottal akarja sújtani, mely a háború vonaglásait átremegtetné a békén és megfertőzné a nyugalomra vágyó öt földrész népeit. S mialatt bimbózó fák alatt, a tiszta egű francia tavaszban, német legények és francia leányok szépen megalázkodnak minden nemzeti törvényeknél magasabb parancsnak hódolva, azalatt a vér és kéj és halál látomásainak költője, Maurice Barrés drákói hivatalos intézkedést kíván, mely a német-francia ölelésben fogant csecsemőt halálra ítéli.
A német barbároknak semmi okuk elkeseredésre, mégis a háború csodálatos változásokat idézett elő egynémely költő temperamentumában. Az ideges, elvonult, gondos, szorgalmas, házias, tanult, higgadt, mérséklet, főfájós és gyomorbajos Thomas Mann, egyszerre csak militarista vallomással lepi meg a világot. Azután pedig (évek óta írt fantasztikus regényét félbehagyva) Nagy Frigyesnek jellemzésébe kezd, hogy Nagy Frigyesen és a hét éves háborún keresztül a porosz világuralmi vágyak legforróbb és legzöngelmesebb dicsőítését írja meg. Azonban hiába forr és zeng Thomas Mann írása, nem szabad tűrni, hogy csak egy pillanatig is magával ragadjon és mindenáron ellen muszáj állni, meleg áramú rábeszélése sodrának, mert a cikket embertelen, emberirtó, neveletlen és kiállhatatlan porosz gőg tölti el, mely a becsmérlő szót csak úgy röpíti, nemcsak a franciák és angolok, hanem a nem porosz németfajták, a szászok, bajorok és osztrákok felé is. Ilyenkor sül ki, hogy a goethei forma, melyet Thomas Mannak olyan gyakran sikerült ellesnie, milyen távol van a goethei lényegtől s hogy aki epigonnak született, az legfeljebb csak egy jól megírt, azazhogy stilizált novelláig vagy esszéig juthat el, ha még olyan nagyképűen igyekszik is, majd Goethe, majd Dickens, majd Macaulay álarcába rejtezve, magát mint a kor reprezentáns alakját és mint mestert beállítani, akihez a lövészárkokban sínylő emberiség lelki vigaszért fordul.
Thomas Mannál csak Dehmel szerepe antipatikusabb, aki deres fővel, fiatal Körnert játszik és több hanggal, mint haraggal kardot fog, (hol a Goethe aki elítélje?) s kinek álhősiességét most ugyanaz az érdemrend jutalmazza, mint Lissauer úr álköltészetét, aki megírta a legalacsonyabb faji gyűlölet énekét, az emberiség legteljesebb önmegfeledkezési évének kainjegy-dallamát, a sörcsarnokok marseillesé-jét, melyről századok után is arcba szökő szégyenpírral fognak emlékezni a németek. Herrmann Bahr, a vidám világpolgár és a sötétnézésű, melankolikus Jacob Wassermann particularisticusan osztrák nemzeti vallomást tesznek, és még a fiatalon kihűlt, Hofmannsthalban is úgy felpezsdíti a háború a rég petyhüdt aestheta vért, hogy a magyar államfélről, de sőt a világ üdvéről kissé megfeledkezve, a Károlyok és Lipótok nagy Ausztriáját vágyja vissza, azt a szerencsétlen korszakot, melyben a királyhű magyar nép elkeseredett kuruccá lett s amelyben az osztrák uralom a világ zsarnoki elnyomását és rendszeres butítását jelentette.
Nem lehet lelkes meghatottság nélkül, a diadalmak útján haladó, hősi katonáinkra gondolni, de csak utálattal elegy megvetés, harag és méltatlankodás fogja el az embert, ha a háborúról elmélkedő írókat olvassa. Mert a leglelkesebb katonának is, csak eszköze lehet a háború, hogy az áldott és áhítozott békét kivívja, ellenben a háborús gondolkodók valósággal hadat üzennek a békének, hogy a béke rovására dicsérjék a háborút. A német irodalom félhivatalos szemléjében, a Neue Rundschauban, a fentemlített Jacob Wassermann, egyszerűen kijelenti, hogy a békés emberek, a család szűk körének, vagyonuk apró érdekeinek, köznapi örömeiknek, élvezeteiknek és fényűzési vágyuknak lévén kiszolgáltatva, a teljes erkölcsi halál felé haladtak. Sőt a biztos elbutulás felé is, mert a személyi biztonság védelme, a szükségletek gondtalan kielégítése, a közlekedési lehetőségek gyorsasága és könnyítése, valósággal eltompították az emberi elmét. Viszont a sajtószabadság, mely módokat nyújtott, hogy ezek az eltompult elmék a nyilvánosság előtt fejtsék ki nézeteiket, csak az individualizmus túltengésére és a nagy közösségek megtörésére vezetett. "A jószágához kötött ember, csupán rabszolga. Kényelme és minden egyéb, amit önzésében élete boldogságának tart, csupa rabszolgaság." Egy háború kellett hozzá, hogy fölébredjen ismét a vállalkozási kedv, a kalandvágy és hogy a minden külső támasztéktól megfosztott ember, saját leleményére szorulva, benső lelki gazdagságának teljességére eszméljen. Ez a regényíró úr véleménye a háborúról. Mit bánja ő, a halálhörgést, a gennyedő sebeket, a kipusztított mezőket, leégett falvakat, ha csak minél több emberi adatot gyűjthet és akármilyen emberi szenvedések árán, kielégítheti perverz kíváncsiságát, az emberi lelkek és testek, minél különösebb, újabb és váratlanabb mutatványaiban?
Azután vannak még nagy számmal briliáns, bár felületes újságírói elmék - (különösen nálunk Magyarországon) akiknek háborús filozófiájuk csupán egy vállvonogatás. "Mindig így volt, mindig így lesz" mondják és lelkiismereti furdalás nélkül írogatják egyremásra az ő kis, csinos háborús riportjaikat, az öldöklés tarka krónikáját, az embermészárlás lelkesítő adomáit. Mert ez most így kell a népnek - mert ha már, a mi tudtunk és megkérdezésünk nélkül kitört a háború, akkor az író kötelessége, tartani a lelket a katonákban és az anyákban - mert most a tetszetős hazugság, valósággal emberséges és hazafiúi feladat és többet ér minden igazságnál - és mert kifogás van elég, hogy a szellemi gázbombavető önmaga előtt és a világ előtt igazolja magát, a sajtó szent és sérthetetlen hivatásán naponként elkövetett vétségeiért.
Sehol semmi vigasz. Nincs remény. Nem hangzik el egy megváltó tanítás, de csak egy okos szó, pusztán egy emberi hang sem. Aki pedig kétségbe van esve, hogy egy hosszú háborús év óta, milyen antipatikus és idegenszerű nevek és tettek tolakodnak bele, kénytelen-kelletlen, még a legellenszegülőbb agyba is, akit már fárasztanak minden utcasarki kirakatban és hírlapban, azok az ellenséges, nemtelen ábrázatú, nagy, buldogszerű, indus bálványképű Petárok, Nikolajevicsok, Nikiták, Putnik vajdák, Joffre-ok és Cadornák, akiknek kifejezéstelen vonásaiban hiába keresnél emberhez szóló, emberi érzést, aki undorral fordul el kifent bajszaiktól, fölpántlikázott és arany tallérokkal kirakott széles melleiktől, aki el akarja feledni azokat a zavarosban halászó, kalandor államférfiakat, akik a politika szálait tévetegül bogozzák és az intrika hurkáét a világ fuldokló nyaka körül mind szorosabbra fonják, aki nem akar tudni a megelégedett pislogású Poincarékról, szemüveges, vaksi Greyekről, démonian gonosz Iswolskyakról, spekuláns Churchillokról, eladott Venizelosokról, megvásárolható Salandrákról, annak a háborútól kimerültnek, idegesnek, félőrültnek, azaz hogy az ideges, kimerült, félőrült világban, még mindig józannak és ébernek, - nem tanácsolom, hogy a tett emberein kétségbeesve, a gondolat emberei felé forduljon. Mert a tegnap még kutató szemek, ma már vérben forognak és mert a tegnap még szépet látó szemek, ma már csúf gyilkos, véres és aljas víziókban gyötrődnek, - mert ez a világ vitustánca, a testek rohadása, a lelkek satnyulása, a halál igazsága és az élet hazugsága, mert ez a kérdés, amire nincs felelet, mert ez a nyugtalanság, amire nincs megnyugvás, ez a ragály, amely elől nincs menekvés, mert ez a nemzetek győzelme, a fajok diadalma, az emberiség bukása, a tett, a hit, a remény, a munka és az eszmék nyomorúságos és siralmas csődje és tönkje, mert ez a nagyesztendő - hozsánna - melyet annyi évek és nemzedékek után, épp nekünk adatott megérnünk.