Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám · / · Figyelő
A haladó tudomány megfosztott bennünket bizonyos illúzióktól. Még a költészettől is elvett néhányat. Úgy értem ezt, hogy a mai költő már nem írhat úgy, mint például a középkori históriaíró, aki a tudatlanságon, ezen a puha és jó kispárnán aludt. Az ő hősei sohasem haltak meg vérmérgezésben és vakbélgyulladásban, (holott ezek a nyavalyák éppen úgy pusztítottak a középkorban is, mint ma), csak szerelemben és lázban s ő maga teljes joggal írhatta, hogy a nyavalyatörősöket az ördög csikarja és a hold nyirkos betegséget okoz. Ma már még az őrült költőnek sem szabad ilyen tudatlannak lennie. Hiszen azóta felfedezték e betegségek okait. Hasonlóan vagyunk a háborúval. Régente metafizikai, emberen túl való jelenségnek tartották. Azt mondták, a föld vajúdik. Azt gondolták, az ég tűzvészt eresztett az emberekre. Azt írták, a népeknek láza van. Ma lemérjük a lázat. Tudjuk mi okozza. Látjuk - górcsövön át - a háború arany baktériumát (az angol sovereign). A társadalomtudomány és a lélektan - ez a két siheder, nagy jövőre hivatott tudomány - megmagyarázza a tömegek tragikumát, az el nem intézett gazdasági problémák alapján s a tömegek élettagadását, egyszerűen, lélektani alapon. Valaha érezték a háborút. Ma ismerjük a háborút. A mai költő pedig szükségszerűen tudomást vesz ezekről az igazságokról, - hogy freudi műszóval éljek - a mai költő "ki van analizálva."
Innen érthetjük, hogy ennek a háborúnak, amely méreteiben és jelentőségében minden eddigit felülmúl, sehol a földtekén egyetlen hadviselő népben sem akadt a régi értelemben vett költője. Németországban ebben a tekintetben is erőfeszítések mutatkoznak. A legelsők lépnek sorompóba. De mindnyájuk számára csak reminiscencia az, ami előttük történik. Állandóan a régi háború van szemük előtt - sőt a régi háborús költészet - s nem merik meglátni, nyílt szemmel, ezt a háborút. Valamit utánoznak... a történelmet. Valamit túl akarnak kiabálni... a saját hangjukat. Valahogy felállnak, mielőtt dalolnának... színészek. Hangjuk tétovázó, vagy magas, vagy alacsony, a színvonal pedig mindig alacsony.
Mi maradt a költő számára? Az az élet, amelyen végiggereblyézett a háború, a szenvedés. Szász Menyhért ennek az írója. Körner könyvének a címe: Lant és kard. Az övéé: Ének néma mankókról. Milyen szakadék a két cím között. Húsz vers sorakozik itt, amely a bátor, erkölcsös, tiszta hangjával kedves a szívnek és az agynak. Egy új csatadalt olvasok a lovakról, a szegény-szegény lovakról, amelyek együtt halnak meg a szegény-szegény emberekkel, testvériesen. Ez a művészet egyszerű, szókimondó, kész. Eszközeit illetően pedig játékos, csiszolt, sokszor a pointe-ig hegyesedő. Forrón folynak itt a színes patakok a szabad versek tekervényesen-szeszélyes medrében, míg egy ponton kirobbannak, lángoló szökőkutakká, fantasztikus ernyőkké bokrosodnak. Semmi nyoma a vergődésnek. A költőnek nincsenek titkai. Szász Menyhért versei a szó legszűkebb értelmében modernek, az új művészet minden eredményével, a felszabadult forma minden könnyűségével és kellemével. A jelentőst is úgy beleágyazza a formába, hogy nem tüntet, a maga erejével hat, szépséggel beszél. Szép szavai pedig gyakran igazi mélységet takarnak. Ezeket nagyon szeretem:
...A nap tüze megnyúlt fejük sütötte,
Mint egy cipót...
...és úgy lógott fejük le
Mint árva gomb...
...Nők... nők... haragszom rájuk,
Mert ahogy mennek,
Ahogy viszik a boájuk
Furcsa: - egy állat a karjukon.
Csöndes sorok, de nekünk a háborút jelentik. Érezzük, hogy bennük a mai idők szelleme mozog, hogy ezt akárcsak egy évvel ezelőtt is nem vehettük észre, nem írhattuk le, hogy Szász Menyhért költő és könyve becsületesen tükrözi a mai háborút, a mai embert.