Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám · / · Figyelő
A köztársaság gondolata és intézménye nem most jutott csődbe, ez a csőd most csak kíméletlenebb megvilágítást kapott a világháború vakító reflektora alatt. Európa reprezentatív köztársasága, Franciaország, katonai és faji katasztrófa elé jutott egy ambiciózus ügyvéd, M. Poincaré diktátorságával, és ha egy szerencsétlen nemzet pusztulásán nevetni tudnánk, véres szatírát írhatnánk a köztársaság gondolatáról, amely abba az eredménybe torkollik, hogy egy tehetséges ügyvéd ambícióját egy még tehetségesebb orfeumi csillag, akinek vágyai a Champs Elysée felé szárnyaltak és azontúl az orosz cári palota és a Westminster felé, milyen regénytémának való ügyességgel és sikerrel tudta fölfokozni, és a tehetséges ügyvéd, mikor a versaillesi elnökválasztáson megkapta a szavazatok többségét, hogyan szédül az orosz és angol imperializmus vakbuzgó szolgálatába, hogyan ragadja és ragadhatja az autokratikus és monarchikus elv örvényébe (mert a forradalmi citoyenok fölfogása szerint végzetes örvényről van szó) a kritika, a szabadság, a népuralom jegyében megalakult köztársaságot néhány hízelgő pohárköszöntő, fejedelmi kézszorítás és titokban kötött diplomáciai megegyezés obligója miatt. Hogy ezért érdemes volt-e a trónt fölcserélni az elnöki székkel, a dinasztiát, a szenátorokkal és képviselőkkel, azon Franciaország elgondolkozhat, és - a royalista kísérletek mutatják - keserűen el is gondolkozik. A másik reprezentatív köztársaság, amelynek dicséretét sűrűen hallottuk: Amerika, a Wilson Amerikája, amelynek csillagos lobogóját meg-meglibbenti már a világháború szele, és az amerikai nép most, a nagy döntés árnyékában riadtan eszmél arra, hogy az egész népuralom fikció, egy láthatatlan kéz nyomja meg Amerikában is a háború villamosgombját, egy kéz, amelyet titkos diplomáciai egyezségek és a trösztök irányítanak, a trösztök, Amerika koronázatlan fejedelmei, akik a korona mellőzésével minden eskü, minden tradíció, minden dinasztikus vagy nemzeti érdek obligója alul megszabadultak, hogy egyszerűen és lelkiismeretlenül csak a maguk érdekeit szolgálják, ha kell, a nép hekatombáival, háborúval, amelyhez egy agyonkorrumpált államban akármikor hozzájuthatnak. Amerika eddigi szereplése elég véres szatíra ahhoz, hogy ne kelljen külön szatírát írni, de egy külön dokumentumát ennek a félszeg, szomorú szerepnek, a köztársasági gondolat csődjének, ideszögezhetjük, a New York American egyik legutóbbi számában egy megható könyörgést olvasunk, könyörgést Woodrow Wilsonhoz, hogy ne vigye háborúba Amerika népét a nép meghallgatása nélkül. Secret Diplomacy Should Be Abolished: El kellene törölni a titkos diplomáciát, ez a címe a könyörgő vezércikknek. Textusa G. Bernard Shaw könyvének az a része, amely a titkos diplomácia eltörlését sürgeti, aztán így folytatódik:
- Shawnak ezek az őszinte és erős szavai pontosan fedik a mi amerikai esetünket. Anglia háborúban van, rettenetes háborúban. Azért, mert egyetlen férfiú megkötött egy titkos szerződést, amely soha meg nem köttetett volna, ha Anglia népe csak egy betűt is tudott volna belőle. És Amerikát háborúba taszíthatja egyetlen férfiú titkos diplomáciai utasításokkal és jegyzékekkel, amelyekből az amerikai nép egy betűt meg nem tud mindaddig, amíg át nem adták és meg nem csinálták halálos művüket. Egyetlen férfiúnak - Woodrow Wilsonnak - hatalmában van, hogy kezéhez kapja az összes adatokat, esküvel tett vallomásokat, és eldöntse, vajon mi száz millió többi amerikaiak belekerüljünk-e egy pusztító kétségbeesett háborúba, vagy sem. Mellékes, hogy milyen jó ember Woodrow Wilson, milyen hazafi, milyen magas intelligenciájú, ez a hatalom sokkal rettenetesebb, sokkal végzetesebb, hogysem az ő kezére vagy a földkerekség akármelyik individuumának kezére bízhassák.
Semmi ok sincs arra, - ha csak nem régi szokás -, hogy az amerikai népet ne tájékoztassák a külügyi tárgyalások minden fázisáról. Semmi ok sincs arra, hogy mindegyikünk meg ne tudja, milyen bizonyítékai vannak egy ügynek, milyen tények vannak evidenciában. Semmi ok sincs arra, hogy az elnök ne vonja bizalmába az egész nemzetet. Minden ok meg van arra, hogy ez legyen a kurzus. Minden ok meg van arra, hogy az amerikai nép maga határozza meg, akar-e háborúba menni, vagy sem. A népnek kell megfizetnie a számlát. A népnek kell harcolnia, belőle telnek ki a sebesültek és bénák, ő tölti meg az öblös sírokat, amelyekbe a harcmező halottait borzalmasan gyömöszölik.
A New York American vastag betűs cikke kifejti, hogy a világ nem hisz többé a királyok isteni jogaiban, mint valamikor, amikor az isteni jogokkal fölruházott fejedelmek titkos diplomáciája intézte el a népek sorsát és a népek parancsszóra mentek vágóhídra, aztán így fejeződik be:
- Legyünk túl mindezen. Hadd tudja meg az amerikai nép, mi történik az államhivatalban. Hadd tudjon meg a nép minden tényt a Lusitaniára vonatkozóan, amely a külügyi hivatalnak birtokában van. Hadd ismerje az összes bizonyítékokat, bizalmas értesítéseket, állításokat és ellenállításokat. Hadd konzultáljon az amerikai nép az ő elnökével és hadd határozza meg, vajon van-e ok Németország kemény számonkérésére vagy sem. Ha bármely sajnálatos végzet folytán megtörténik, hogy hadat kellene viselnünk Németországgal vagy akármelyik hatalommal, hadd legyen a háború az amerikai nép egységes ténye, olyan háború amelyet a nép jogos, igazságos háborúnak ítélt. Akkor aztán tiszta kézzel és bátor szívvel fog harcolni, ahogy egy népnek harcolnia kell, vígan, vitézül, halálig.
Let the American people know... igen, de ha Wilson nem teszi meg ezt a szívességet az amerikai népnek, mi lesz akkor?
Az lesz, ami Franciaországban lett, a köztársaságban egészen és pontosan ugyanaz, mint odafönn az autokrata cár országában. A titkos diplomácia Amerikában ugyanaz, mint Londonban és Pétervárott, azzal a még szomorúbb különbséggel, hogy ott egy intelligens népet nulláz ki, amely intelligenciájában fölismerte a titkos diplomácia jogtalanságát és gyilkos anakronizmusát, mint e szelíd hangú kérelmezés bizonyítja, de tenni ellene mit tud tenni? Veszem a kevésbé elutasító föltevést, ha Wilson csakugyan közöl egyetsmást az amerikai néppel, de csak egyetsmást, éppen azt az egyetsmást, amely a maga elhatározását igazolja, és ehhez elég, hogy csak egy, csak egyetlenegy fontos aktát eltitkoljon, elhazudjon, elferdítsen, egy finom terrorral, egy nagyszerűen megcsinált szuggesztív művelettel belecsalja a népet a népszavazás tőrébe és a háborúnak megadja a kollektív elhatározás látszatát, mikor és hogyan fogja megtudni a "szabad és intelligens" American people ezt a kegyes csalást és hogyan védekezik ellene? Secret diplomacy is the guilty cause of all the hideous slaughter and devastation whichisnow making Europe a hell of human misery - mondja az amerikai újság, de mivel védi meg magát Amerika népe attól, hogy holnap - ha Wilson irányítóinak úgy tetszik - Amerika is az emberi nyomorúság poklává változzék? Íme, a nemeshangú könyörgés egyúttal vallomás, dokumentum, éppen a könyörgésével, az utalásával, dokumentum arról, hogy a csillagos köztársaság épp úgy a secret diplomacy prédája, mint a lenézett, ó-divatú monarchiák, de hát akkor mi nyereség van a forma megváltoztatásán?
Vallási analógia jut eszünkbe, a protestantizmus, amelynek joggal vetik szemére éppen a nemesi származását, a kritika gondolatában való fogantatást, valahányszor merev dogmatizmussal kirekeszti azt a melegszívű Jathouját, aki nemcsak Rómával, hanem a presbitériummal is szembe mer helyezkedni a maga belső igazsága jogán. A köztársaságot az államforma protestantizmusának neveznénk, mert a kritika és a fölszabadulás jegyében fogantatott, a Marseillaise - éppen a Rouget de l'Isle-ünnep aktualitásával erősítve - rémlik fülünkbe, és egyszerre ezt a gyónást, ezt a szelíd könyörgést kell hallanunk, nem égi hatalmakhoz, hanem a nép, a démosz választottjához, a cári autokrácia véglete után az emberevő trösztök, a szavazatevő és gerincgörbítő bossok állnak elénk, a Tammany Hall és a civil ruhás, szemüveges President, aki holnap megnyomhatja a Háború villamosgombját és százmillió amerikainak a békéje levegőberöpülhet, a President, aki úgy játszhat az aktákkal és a békével, mint macska az egérrel, az egerek Presidentje, aki ha holnap macskának bizonyul, késő az ijedelem és védelmetlen az egér - és akkor nem is kell, hogy mindez megtörténjék, de a köztársaság ébengubájáról egészen üdvös gondolataink támadhatnak a puszta lehetőség mérlegelésénél, szomorúan kell a citoyenok tüzes szavaira és barikádjaira gondolnunk, amelyek egy könyörgő vezércikké halkulnak és Fehér Házzá finomodnak, melyben a nép férfia dönthet a nép sorsáról, ahogy neki tetszik.