Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Mint valamennyi hadviselő országban, nálunk is vannak, akik panaszkodnak. Az egyik, aki a főváros szomszédságában lakik, ezt mondja:
- A betegemnek tejet akartam szerezni. Beszaladgáltam minden tejkereskedést és minden tejgazdaságot, de hiába volt a szaladgálás, a könyörgés, még a protekció-kérés és a helybeli hatalmasságok segítségül hívása, tejet sehonnan sem kaptam. Ekkor az orvoshoz fordultam. Ez azt felelte: "Hja, a tejet én csak preskribálhatom, de megszerezni nem tudom. Tegnap magam jártam utána, hogy tejet kerítsek egy beteg kisgyereknek, de - bár megmondtam, hogy a gyerek meghal, ha nem juthat tejhez és azt is, ahogy előre kifizetem a tej árát, akármennyi időre - tej helyett csak ilyen válaszokat kaptam: Nekünk sincs... azoknak se tudunk adni, akiknek már megígértük... és így tovább..." Hát most már úgy segítek magamon, hogy beutazgatok Pestre, sűrített tejért, mert ide még ezt se küldenék ki... De kérdem: bele lehet-e nyugodni abba, hogy nem juthat hozzá a tejhez sok olyan, akinek az orvos rendeli, amíg vannak, még többen, igen sokan, szerencsésebbek, akik semminek se látják hiányát s akik a tejfölöslegüket a macskáiknak adják?! A helybeli cukrász nagyszerű tejszínhabos kávét vagy kitűnő tejet ad, illő árért, de csak annak, aki nála fogyasztja el, annak nem, aki el akarja vinni, a nagybeteg pedig nem mehet el a cukrászhoz... a haldokló kisgyerek sem. Nincs senki, akinek ehhez valami köze volna? Mindez csak magánügy?
A másik vidéki így panaszkodik:
- Jeget kerestem a betegem számára. A gyógyszertárban nálunk nem lehet jeget kapni, előbb a fűszereshez, aztán a mészároshoz, végül a cukrászhoz kellett fordulnom. A fűszeresnek nincs, a mészárosnak van, de csak annyi, amennyi okvetetlenül szükséges hozzá, hogy meg ne romoljon a hús, a cukrász nem ad, ami van, az kell a fagylalthoz. De miért kell lennie fagylaltnak, cukorsüteménynek és cukrásznak akkor, amikor az se kaphat jeget, akinek ez orvosságul szükséges?
Egy harmadik, aki szintén a főváros közelében lakik:
- A telet meg a tavaszt Budapesten töltöttem és bár hallottam, hogy a vidéken majdnem mindenhol szép, fehér kenyeret esznek, sok százezredmagammal panasz nélkül nyeldestem le azt a kukoricából készített szörnyűséget, amely örökre eljegyzett Karlsbaddal. De most már Budapesten is jó kenyeret esznek, csak nálunk maradt meg a mi mindennapi kenyerünk keserves megpróbáltatásnak. Hiába kérdezgetem: "Miért feledkezett meg rólunk a mi saját külön, nagytekintetű földi gondviselésünk?" - csak ilyen feleleteket kapok: "A liszt még nem érkezett meg! Majd, majd! Hja, háború van!"
A negyedik azon siránkozik, hogy a cukor először is miért vonult ki a forgalomból a láthatatlanságba és aztán miért drágult meg, mikor Magyarországban olyan nagy tömegbe gyűlt össze, hogy egy-két-három világháborúnak oda se néz, mert amikor már minden elfogyott, belőle még mindig jut is, marad is?! Az ötödik azt kérdezgeti, hogy az a hús, amelyet kivisznek, miért sokkal olcsóbb, mint az, amelyik idebent marad?! - a hatodik azon kesereg, hogy a tojással űzött kis tréfáknak miért nem vet véget valamelyes, kedélytelenül komoly intézkedés?! - a hetedik... de ki győzné felsorolni, emlékezetből, hogy mi mindent neheztelnek azok a panaszos levelek, amelyek mostanában elárasztják a szerkesztőségeket?!
Minél több a segítséget kérő, annál nagyobb bennünk a hajlandóság arra, hogy a panaszkodókat ilyen, tagadhatatlan igazságokkal fizessük ki:
- Hja, háború van! Amikor katonáink a lövőárkokban életüket áldozzák a hazáért vagy koplalnak és szenvednek, ha a harctéri helyzet úgy kívánja, mi is elviselhetjük azokat a kisebb bajokat, amelyek a háború következményei. Persze, persze... ezekből a kisebb bajokból nem egyformán jut ki mindenkinek... vannak köztünk szerencsésebbek és vannak malőrösebbek... Hja, a háború nem egyformán sújt mindenkit! - erről nem lehet tenni.
De mindnyájan érezzük, hogy amikor így sopánkodunk, akkor vagy a felületes gondolkodás szól belőlünk, vagy az, hogy valójában nem sokat törődünk a másik ember bajával.
Mert, mindenekelőtt, nemcsak azokról a páholyban ülőkről van szó, akiket a harctéren küzdő katonákhoz nem fűz egyéb annak tudatánál, hogy ezek a hazát védelmezik, tehát őket is. Hanem szó van azokról is, akiknek a hozzátartozóik - az apjuk, a férjük, a testvéreik vagy a fiaik - ott küzdenek a harctéren, akiknek már az is szenvedést okoz, ami a harctéren történik, akiknek tehát ezek a kisebb bajok már a második megpróbáltatást jelentik.
Másodszor, igaz, hogy a háború nem egyformán sújt mindenkit és hogy, például sokkal több megpróbáltatást mér az országhatár közelében lakóra, mint arra, akinek, véletlenül, védettebb helyen van az otthona... De, ha a háborúnak vannak kikerülhetetlen igazságtalanságai, amelyekről nem lehet tenni és amelyek mindössze azt a kötelezettséget róják ránk, hogy valamelyes kárpótlás nyújtásával igyekezzünk enyhíteni a legjobban sújtottak szenvedéseit, csak annál inkább rajta kell lennünk, hogy a háborúnak ne legyenek még olyan igazságtalanságai is, amelyekről már, igenis, lehet tenni.
Harmadszor és ez a fődolog, a felpanaszolt kisebb bajok bizonyára a háború következményei, abban az értelemben, hogy háború nélkül ilyen állapotok nem szakadhattak volna ránk, de hogy ezek a bajok a háborúnak szükségszerű következményei volnának, azt már nem lehet mondani... amint nem mondja az sem, aki a népszerű "Hja, háború van!" kiáltással szereti elintézni mindazt, ami nehéz vagy kellemetlen.
Ha csak annak a hiányát lehetne érezni, amit a harctérre vittek, ha az itthon lévők nagy tömegének azért kellene nélkülözniük, koplalniuk vagy akár éhezniük, hogy az értük küzdő katonák a harctéren ne nélkülözzenek, koplaljanak vagy éhezzenek, senki se panaszkodna.
Csakhogy nem arról van szó, amit a harctérre vittek. Amihez csak nagynehezen, méregdrágán vagy egyáltalán nem lehet hozzájutni, az megvan itthon bőségesen, az élelemmel és más szükségessel különbözőképpen üzérkedők különböző nevű kamráiban. Vagy ha a szükségesből egyelőre kevés áll rendelkezésre, ebben megbotránkoztatóan nagy szerepet játszik az, hogy a szükségesből igen nagy mennyiség vált használhatatlanná, azért, mert a rendkívül nagy nyereség vágya addig tartotta rejtekben, amíg meg nem romlott vagy el nem rothadt. A felpanaszolt állapotok nem magának a háborúnak, hanem egyenesen annak következményei, hogy a haszonszerzés szomjúsága a "konjunktúrák"-at az elképzelhető legnagyobb mértékben akarta kiaknázni a maga hasznára s a nyereségvágynak eddig még nem látott, egyszerre ijesztővé vált féktelenségével azok, akikre ez a feladat várt, nem tudtak megbirkózni.
Bizonyos, hogy nem a jóakaraton múlt a dolog, hanem azon, hogy ez a "nagy idő", mely a polgári munka térségeinek minden egyes nevezetesebb posztján is kiválóan erős egyéniségeket követelt, előkelő állásokban talált sok - különben igen jóravaló - embert, akik mintatisztviselők voltak addig, amíg csak sablonos dolgokat kellett elvégezni, de mikor arra került a sor, hogy egy kis tehetséget is dokumentáljanak - találékonyságot, ötletességet, gyors és biztos ítéletű iniciatívát, nagy energiát, vezető képességet - azonnal revelálták, hogy nagyon hasonlítanak ahhoz a bizonyos aggastyánhoz, aki a háztetőn ül és nem tud segíteni magán.
Vajon okulni fognak-e ebből a tapasztalatból a polgári életnek azok a vezérei, akiknek a háború kitörése óta úgyis bőven van mit tanulniuk? A régi példák azt gyaníttatják, hogy a háborút, akármilyen sokáig tart, a béke idején hamar el fogja felejteni a világ és a sokféle hivatalos pályán, ahol a még ismeretlen és ismeretlen nevű fiatalemberek egész serege versenyez az érvényesülésért hasonlóképpen ismeretlen, de már régóta ismert nevű fiatalokkal, a tehetségeket még sokáig le fogják galoppozni azok, akik először mint fórtencerek tűntek ki vagy legelső sikereiket a teniszpályán aratták.