Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 15. szám
(Szabó Dezsőnek.)
Mondom bizony, ma fáradt és nagyon szomorú vagyok
s időm sincs cifra szóra köszörülni nyelvem
s közben, mint dús falat vacogni vén kukták fogát,
vagy ringy-rongy könyveken vakultan üvölteni karban:
Ó szerelem! Ó drága bolondgomba! Ó művészet!
Én, ki szerény kenyeresek elé szent kurjantásnak jöttem
és feleselő dacnak és pogány fáklyának a sötét uton,
mondom bizony, ma fáradt vagyok és pihenni szeretnék
csöndben és tisztán, mint bő ágyán a savóvérű agg,
s rút grimasszal legyinteni: minden csak humbug, semmi, semmi,
mert az én fürge, táncra kivánkozó lábaim
nagyon sokszor vesztek már tomporig a sárba
és sokkal több bokros gondolatomat, érő vetésemet
vetélte már gyommá a rendre vizsla csősz,
hogysem őszinte szívvel sírni és nevetni, nevetni és sírni is tudnék
tervek bukásán vagy teljesedésén.
De mindezt, ó ne hidd, hogy holmi sárga máju irigység,
vagy épen a vak impotencia mondatja el velem,
ne hidd, mert én már láttam sok szép dolgát a világnak:
buja, zöld haju földeket, vidám sokgyerekű falut,
szeszélyes városokat, mint farsangi hangszereket
vad, emberevő gyárak s bús börtön-kolosszusok között,
altató múzeumokat, megbomolt tengert, vasvázu hidakat,
fürdő asszonyokat, robotos gépeket, napon bogárzó ménest
s még sok eleven más erőt, amit dalolni érdemes.
Ó, de a férfit, a kozmosz zengő szimbolumát,
hiu szemmel hiába keresem ma helyén:
ő most bősz vadak odván vérre lesi mását
s miatta üresek az utcák és miatta száraz a pincék garatja,
a boltok szine is miatta telve száz fekete rongygyal
és az én nagy szomoruságom is miatta van - és... és magamért,
kinek most jámborul henyélni rendeltetett
és úgy rendeltetett, hogy törjön össze magában minden tükröt.