Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 14. szám · / · Figyelő · / · Földi Mihály: Tudomány és hangulat

Erdély Jenő: Néhány háborús könyvről

Mikor e sorokat írom, legényem buzgón csomagol, hosszú pihenés után ismét megyünk a háborúba. Bár azóta folyton fegyverben állunk, mégis olyan ez a mostani készülődés, mintha másodszor mennénk és ez a második készülődés már az első háború tapasztalatainak gazdaságával történik, érzésekben és szándékokban.

Ami az érzéseket illeti, azok alapjukban nem változtak. Csak azért nem használom a "lelkesedés" szót, mert tartalmatlanságával gyakran visszaéltek, de ugyanaz a düh és pofoni-vágyás tölt el, amelynek hangulatával tavaly nyáron elindultunk büntetni. Csak ez a mostani düh sokkal tárgyilagosabb, hogy úgy mondjam, iskolázottabb és úgyszólván egészen határozott céljai vannak. Ez a határozottság tavaly hiányzott, csak a lendület volt meg. A különbség az, ami egy érintetlen hajadon és egy tapasztalt férfiú szerelmi sóvárgása között tárgyilagosság dolgában van.

Istenem, nagyon, de nagyon sokra tanított meg a háború és igen sok fogalmat változtatott meg. Robbanó aknák és földmozsarak alkalmazása (mint a lövészárkok ellenmérge), kézi és repülőbombák használata, a tenger vízének nemcsak közlekedési eszközök, hanem fedezéknek való kihasználása (tengeralattjárók) nagyjelentőségű tényezői lettek a hadviselésnek. Mindenki harcol minden ellen és ma már a német főhadiszállás jelentései nem védekeznek szemérmesen, amiért egy drága műemléket bombázni kellett. Mindent szabad pusztítani, ami drága az ellenségnek és főleg szabad, ha a drágaságot az ellenség háborúban katonai célokra használja fel, békében pedig abból a drága műemlékből él. Óh, mennyire szeretnék bombavető léghajós lenni!

Ha egy év előtt gondolkoztam volna így, legalább is különösnek tartották volna s azt mondják, ez is olyan bolond, mint a futurista Marinetti! De ma Ma már megváltoztak az értékek és a felfogások, amit fentebb leírtam, mindenki természetesnek fogja találni. (S mégis meghat, mikor eszembe jut, amit írtam naplómba tavaly szeptember elején, "Parancs jött, hogy a segély- és kötözőhelyek ne használják a vöröskeresztes zászlót, mert az ellenség azt különösen szereti cél gyanánt használni. Íme, ez az első lépés a végzetes lejtőn, melynek alján romokban fog heverni mindaz, amit a civilizáció a nemzetek közt egyezmények alakjában meg akart védeni"). A segélyhely vöröskeresztes zászlajától a Lusitaniáig nem is olyan nagy az út és még sokkal különb állomásai lesznek, azt hiszem, az új háborúban.

Ó, ez a háború nagyszabású, irtózatos színjáték, tébolyodottak írták és akik játsszák, akik nézik, lassanként maguk is elbódulnak és dülledt szemekkel járják az öncsonkító dervisek üvöltő, pokoli táncát. Most már látszik, hogy erről a borzalmas tragédiáról nem lehet kutyafuttában méltó recenziót írni, mert mikor az ember beszalad a redakcióból a színházba, megnéz egy-két jelenetet, aztán ismét elfut és megkölti a kritikát, ehhez a háborúhoz bátortalan kezdő Tolsztoj és Zola, a nagy megőrülések két hidegkezű operatőrje s mi ennek a nagy káosznak harsány és dübörgő csattogásához az a néhány magyar könyv, amelyet az utóbbi napokban olvastam és amelyek apró tudósításokat tartalmaznak a háború első hónapjairól. Most csomagolom és küldöm haza a könyveket. Mert elolvasván, nem férnének szűkre szabott málhakosaramban. Baráti szeretettel nézek rájuk, sok bennük az igazi igyekezet, jót és értékeset csinálni, hogy érdekesek legyenek, de fáj látni a nagy, már bántó naivságot, a csaknem tökéletes járatlanságot a háborúzás sakktudományában, a reménytelen tapogatózást egy másfél méter földodúban, mikor az egész világ ég, dörög és üvölt. Hát jó, igaz, egy újságtudósításban, vagy mondjuk, minden újságtudósításban nem lehet meg a Debacle rémülete s Hadzsi-Murat halálának hidegsége, de én úgy érzem és hiszem, hogy valami mégis hiányzik ezekből a könyv alakú újságcikkekből, magának a háborúnak a mozgása, az élete az, amit nem érhet és nem érezhet valaki, aki automobilon vagy kocsin kirándul egy tüzérségi állásba, vagy egy útkaparóházból néz sebesült szállító oszlopokat. Amit kétkedve hittem azelőtt, most ezerszer vallom, csak a tapasztalat adhat igaz hangot a tudásnak.

Lehet, hogy ezek a kis könyvek azért ingatják meg a magyar újságírás páratlanságában vetett közhitnek reám eső részét, mert a háború első hónapjaiból valók, vagy mert talán a külföldiek jobban tudnak hazudni. Ma már sokkal szebb és sokkal érdekesebb magyar újságtudósításokat lehet olvasni, bár kezd bántóan érvényesülni a csoport rendszer, mint egykor (boldog kamaszkorom!) a rendőri riporterek kartelljeiben. De lehet, hogy nemsokára, a most következő érlelődés forró hónapjaiban kialakul az a magyar haditudósítás, amely nem vágja el magát nevetséges tudatlanságokkal és amelynek minden sorából visszhangozni fog ennek a mostani rettenetes vérzivatarnak minden tomboló csapkodása és halk süvöltése.

Most, adieu könyvek és tintás üveg, egykét óra múlva ismét derekamra csatolom a pisztolyt és fellépek a kengyelbe, már érzem a mámort, a tétlenséget és időnélküliséget, amely tartozéka a legpazarabb ajándéknak, szabad pusztítani. Ó, nagyon, de nagyon fogom tudni ezt a mesterséget és vágyom, hogy gyakorolhassam. Mint a medve, amelyik egyszer vért szagolt. Adieu impozáns levélpapír és tárcámban őrzött változatos képei volt és leendő szerelmeknek, most újra megyünk a háborúba s a szívemnek csak ceruzás sorok jutnak! Már uram lett a vonagló téboly, mely még édesebb, mint először. Eltörpül, ami minden volt ezelőtt, bizarrul megnőnek néma jelentéktelenségek, furcsa mozgások, kavarodások boszorkánytánca lesz érthető és természetes mozgásokká idegölő zajban, szívtépő tűzben!

Boldog vagyok, hogy katona vagyok a háborúban.

Feldpostamt, május 24.