Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 14. szám · / · Tábori Posta
Kéken kel a nap az égen, gyönyörű vérvágyó tavaszi reggelek járnak és mint nagy nyitott seb ég a nap a szép kék párnán, a felhőcsipkés égen. Alacsony, istállószagú szobából nézem és életélvezésem ájuló akarata egy szót hánytorgat, mai életem egyetlen értelmét, fojtogatva húsz egynéhány esztendő penészvirágú kesernyésségét. Torkomra járó, hangtalan, látatlan könnyezésben bugyborékoló fájdalma, fejem, szívem, fülem, lelkem egyetlen monoton muzsikája, amiről tudom, hogy Életem, egyetlen szó, amely dagadásig dülleszti mellem. Bánat. Mint kínzó délutáni napsütésben forróra sült porban baktató gyászmenet lusta bánatú muzsikája. Mint a fekete dobok belülről hasadó lázadozása kísért egyetlen szóban és árad mint egy örökös sajgás, mintha az ember nagy kelevény volna és forró sugarak szurkálnák belé az Idő fájdalmát. Az se volna csoda, ha leszakadna a nap az égről és elterülne a halálos ijedt kopasz hegycsúcsok között mindent elfojtó kongással, mint ezüsttányér a bántó-zöld füves réten. Terhes készenlét az eljövő lehetetlenre, tollkönnyűre petyhüdt fizikai élés a történések szárító lázában, melyben libeg az ember, süllyed és száll, mint egy száradó levél, amellyel a sivatagban cicázik a nekitámadt szikkasztó szél. Gyerekregények ideges rettenete szaladgál minden kis tagom minden kis idegen és gyöngyökbe futamodik homlokomon a nyugalmas forróság. Nagy kín érezni a vágtató Végtelen kegyetlenségét. Nagy kín lenni borzasztó hegyek tetején, ahol kapkodni kell a levegőért, rettenettel nézni az égre, mert iszonytató a villámütés, szóval, bent lenni a Végtelenben és fuldokolva bólintgatni, mert fullaszt a tehetetlenség, a kicsinység. Idegen erdei út végén érzi, látja az ember kísértő hazug tragédiájának jövését, mint valaha vásári panorámákban orrom előtt, nagyító üveg mögött ugráló csata-festményt. Hallatlan kényszerűség korbácsol. Óh, most jobban, mint valaha, szeretnék költő, különös, mély hangú költő lenni, hogy kongjon, búgjon minden szavam, mintha tehetetlen gyászba kötik a nagyharang nyelvét és mégis a talpa alatt érzi mindenki a nagy kongást, a nagy rezgést. Ó, hová repültem nógrádi parasztjaim bütykös, goromba lelkecskéiből, ahol a humor istállószagát, az egymásba bújt életük vastag levét szerettem, néztem és nevettem. Most száguldó felhők kábító magasában, ezer falusi tornyok magasságában ülök és egyetlen sóhaj olyan nehéz, mint ezernyi napok ráborulása valaha. Bánat. Kifejezhetetlen sajgása a halálig érő, suttogó, belső hullámzásnak. Iszonyú, mindenkit megrázó, költemény lenne, befelé fulladva, tátott szájjal ámulná a világ, ha szóba tudnám szedni és megoldanám pattanásig döngő mellem bordáit. És csak hangtalan szavak, leernyedt ajkam gyerekes pampogása, szülődik a zengő-bongó valyudás helyén. Iszonyú érzés, ha a néma bele akar a világba kiáltani.
A hegyek állnak, mint hallatlan óriás hajók, meredten, mindent elhallgattatón. Ami bennem rémült lármának, megőrült visszhang hangtalan fojtogatásának tetszik, csak az újsághírek szuggesztív ijedelme. Itt, az iszapszín hegyeken innen mélységes, fájdító csendben ül minden és minden hangot fáradhatatlanul túlgyőző kitartással a dekung mögötti fenyvesből csuklik a kakukk, mint az erdő egyhangú lélegzetvétele, a szellőt megszégyenítő békességgel. Mert minden él, ha én élek. Hiába bong az ágyú. A föld ijedt érverése, szívdobogássá tágul, és kong az acélos sziklák közt. Nem megdöbbentő, nem elképesztő - de lehangoló, fájdalmat adó muzsika, mint a szabályos időközökben eleven húsba hasító kés. Ó, dehogy félelem. Az ember nem tud félni sokáig. A félés úgy megüli agyát, fülét, szemét, mint a sokat dalolt nóta, megülepszik, mint az iszap a víz fenekén. Ha arra gondolok, hogy háborúban vagyok, csak annyi fájdalom böffen fel bennem, mintha a bobherceg keringőjét hallom: "Bob úrfi-háj legéhény a talpán..." Hol vagyok a tavalyi nyár fullasztó, bomlasztó reccsenetétől? Hol attól, amikor reggeli ébredésre a hátamon csorgott végig az izzadtság, míg napról-napra belém nem gyürkőzött, hogy a "halál" akárhogyis - a legnagyobb muszáj.
És milyen messze, a hízásnak indító nyugalmas lelkiélet melegében úszom és messze - mint a kukker kis szemében - messze látom magam attól, amikor - azóta, hogy olyan picikére zsugorodottnak éreztem magam, még tükörben is, mint a kisujjam és minden moccanatomnál, mellyel idegesen húzódtam a halálgondolat kopogtatásától és hahotázva nevetem, hogy üldözött a vallásosság. Most még a szót is émelyítőnek érzem, vallásosság. Sajnálom a melegítő, ingerítő izgalmak gyönyörű hullámzásait fojtogató, csendre áhító érzésektől, amelyek messze dolgok álomizében melegednek még és messzebb sokkal messzebb vannak és túlhidalják a távot, az időt amely e két szó értelme között száll, Galícia - Olaszország. Mert akkor és most is akarattalan rögeszmém: a legszebb vallás a babona. Nincs az a vallás, amely a szakadék tetején, vagy a pokol fenekén úgy magához közelítené az embert, úgy megfelelne felelet nélkül arra, amire nincs felelet, elszundítaná millió égő, lázongó, zsongó ideg viszketését. Okos ember volt, aki sok fényes gombot varrt a katonaruhára. Jóttevő. Mivel lehetne úgy tenni, hogy a hüvelyk meg a mutatóujjam végigsétáltatom a mellemen őrtálló gombokon, míg fejem gondolattalan pihenésben mellemen horgadt kúszva a belülről szakadó nosztalgia búsító egyensúlyát. Csak egy napra szeretnék Pesten lenni. A gombokon? Igen...? Nem. Igen...? Nem.
És el is felejtettem közben, hogy mi a kérdés, mi a felelet. Messze vagyok attól, ahol voltam. Messze attól, amikor szemem ködében puskák beláthatatlan erdeje táncolt, mikor a búcsúzó pajtások keze a torkomnál fogott vaskesztyűvel a tíz ujján és úgy éreztem, hogy helye sincs ahol simán kiszisszenjen, ha még elég erős és merész a sóhajtásom. Nem filozófia már az Élet és nem rejtély. Menázsizni és máról-holnapra szagos szénában hálni. Az égen rengeteg csillagot látni és a túlsó havas orom fekete tetején az éjszakában felém léptető óriáslábú ellenséget képzelni. Aztán... aludni. Nagy, mély, jóllakott lélegzetvétellel. Katonák szaggatott mende-mondáját, egy-egy "jajt" "azistenit" egy nyelintéssel a lélek fenekére színi. Szusszanni nagyot és elkezdeni álmodni. Sok rohanó, egymásba kapaszkodó bolondságokat. Karikává tekergődzött hernyó lukas mogyoróba szorult és rág... rág, amíg van mit. Fagyos minden és nagyon kemény. Pedig gyönyörű, alattomos nyár van és a föld porhanyón adja meg magát az ásó alá, amivel a dekungot ássák. Élet-e az élet? És ha élet, csakugyan enyém? Én nem rendelkezem vele, én nem teszek vele. Csak viselem, mint a beteg lúd begyében a kukoricát. És most egy szemen, mely a torkomban akadozik fulladozóban vagyok.
És eszmélni.
A két C... - olasz grófgyerekek - álmában rúgja a szénát. Jó gyerekek. A nagy kerek pápaszemes, szigorú ajkával, ölében keresztbe gubbasztott kezefejeivel, csőrös orrával, mint egy madár. Bagoly. Mukinak hívtam a baglyomat most egy éve, mikor berukkoltam a Svábhegyről. A másik - Max - hasára fordul a szénán. Engem olaszosan hívnak: "bácsi." Szeretetreméltóan mosolyognak, ha mondom: abbasso gyönyörű Olaszország. Katona vagyok csakugyan, csakugyan. El kell hinnem, a harmatos éjszaka eszméltet rá és mindaz, amire, mint úgynevezett hivatásra neveltem magam, csak mint messziről áhított jóvolna érződik egy álmatlan hajnalon át. Vaskosan kalapálja a homlokom falát sok kétség. Gondolom ezt a kétséget nevezte az iskolában egy körszakállas, a nadrágjából kihízott tanárom: "jövőnek - avagy helyesebben jövendőnek." És így sorra-sorra szaladgálnak kedves és nem kedves ismerőseim, barátaim, rokonaim, csak egyszer elém vetődött aszfaltjáró társaim szertelenül felbukkanva az emlékezetből, mint a riasztott hangyák a bolyból, mintha most volna a búcsúzás ezen a nyirkos, hegyek közti éjszakán. Mint a pókháló arany szálai szakadozik szét egy sóhajtásra, ami "volt" és az is rohanva tűnőnek tűnik nekem, ami van. Ó, édes Tanár Úr: "a múlt vagy helyesebben mulandó." Kellemesen roskasztónak, végtelen nehéznek érzem a zsákot, amit a napok raknak rám és teli vannak semmittevéssel. Most érzem, aranyat hord a koldus a tarisznyában. Nem parancsszóra hálni. Nem "auf" fülbeordítására riadtan, szemdörgöletlen, fojtó valóságra felugrálni. Az emberekkel kezet fogni, melléjük ülni, a szemükbe mosolyogni és szemmel tapogatni a szívük után. A szemébe csak annak nézni, akinek fürödni esik jól a nézésében. A nyakat keményen tartani és újra felvetni, ha a mellemre hajlítják a fejem. Minden reggel mosakodni, puhán kelni, mint a jó kenyér. Ballagni a napos mezőben. Szivárványon csodálódni vihar után. Percekig révülten egy váratlan vers érkezését, várni. Éjszakákon kipihenni a nappali álmot. Keresni valakit, akit érdemes szeretni. Lányt. Aki szereti a finom parfümöt, fehér, fűrészes foga van, mint a gyöngyvirágnak, bánatosan lélegző melle, azon, mint gyíkocskák, kéken dobogó ér és benne sűrű, sötét, lobogó vér, mint a fehér csészében teánál a láng. És, ha megtaláltam... veszítsem el. Könnyeket izzad rabszolgája legyek magamnak és lesem a kulcslukon a fekete szobában halálos ágyon aggódó reményt. Mindent élni, ami szép, ami kínzó, ami gyötrelmes, ami gyönyörű, ami víg, ami bús, ami józan, ami mámorító, ami jön, ami megy, ami van, ami lesz. Élni.
Ez mind olyan szép, olyan puha, olyan jó és a veszendőség távozó kendőlobogtatásában olyan szomorú, mint egy darab tépett, rongyos selyem. Vagy talán annyi sem. Ezek csak szavak. És a szó az Élet koszorújában száradó levél. Az Élet az, amivel telik. És most háborúval telik. Avval, hogy les az ember a fák közt ugrándozó levegőn át, hogy nem ront-e felé sok fű-föld zöld ruhás ember, akik szintúgy láthatatlan hatalmas akaratnak tartják, amit maguk akarnak, mint én. De nem ront. A hajnal csodás a lekaszált széna fűlésétől terhes és az ember nem tagadhatja meg magát. Mezítláb, fehér gatyában suhan valamely kanonir a szomszéd szénapajtája felé. Hol este a falnak támaszkodva nézett egy szélestestű térdigérő szoknyás nőszemély, barnára sült karokkal és leejtett ajka szögletében forrón csurgó nyállal. Jól teszik. Millió villamos körte csillog és vibrálja a dologtól fáradt nőbarom és a pihentségtől izzadó katona testét. Jól teszi. Telik vele az Élet. Hátha megjön, amitől esztendeje fut már, amit űz magából mindennapos ráimádkozással. Hátha Ő lesz a sárba bukott és - a legjobb esetben - fejen talált szürke hangya, akinek meg kell elégedni a gödörben annyi hellyel, amennyi - relativitásban - egy szardíniának elég, sárral bélelődik ki ég felé nyitott szája és kukorica veres szakálla a halál utáni tovább élés görcsös energiájával arasznyira növi ki magát. De ő már nem tudja. És nem tudja, hogy két sort kap fehér papíron fekete betűvel egy kis híg érzelgéssel keserű szájú újságíró tollából. És nem tudja, hogy a faluvég nyomorodott vénasszonyai károgva, mint halotti beszédet mondják érte: "kár érte." "Követem alássan a föld trágyázódik véle." És talán otthon ágról szakadt asszony sírva sóhajtva dugja magát a kövér dunyha meg a lehánykolódott szalmazsák közé és várja, hátha ma este a kocsmáros fia megzörgeti az ablakot azért az egynéhány szem pasztelláért, az a taknyos... a gyerekek meg az ágy vackában csemcsegve csirítanak, mint a fészekben a tollatlan verebek...
Mert el kell intézni mindent és mindenkit, így szokta az embert az élet meg a halál rendje. Mulatok rajta, ha meggondolom, hogy Velem se történnék másképpen. Legfeljebb asszony helyett leány intézne el egy sóhajjal vagy úgynevezett fájdalmas mosollyal és még azt is hozzá tenné meghatódva: "mert minden újdonságtól megszoktak hatódni) "Ó, szegény!" És süt a nap tovább, de nem rám. Ami azt illeti - ha szabad válogatni a halálban, talán jobb minden fajtánál. Hívni kell. Invitálni kell. És csakugyan nem lehet rossz. Csak gondolkodni ne kéne róla...
Nincs írja esős délutánokon, ha bús pesti csél-csap kódorgásokra ájulok a szétfakadásig meggyűlt magamért fájásnak. Ó babona, babona. Naiv gyönyörű hazugságok, amik szétpukkannak, mint a háromszínű szappangömböcskék. Ó, eszembe jut egy eset, ami otthon történt meg velem. Ó, csak ne történne az emberrel soha semmi. Hogy, hogynem. Szorongó, szerelmes kislányt találtam a télen szembe. Vézna, vékony, keskenyajkú, mint a metszett kristály. Az úristen is szerelemre teremtette. Gyönyörűn, izgatón sápadt és az ajkai úgy remegtek, mint az orgonavirág. Gyötrődő kínjában, ahogy leste a harctéri postát, bujkáló, kígyózó kis idegállatka volt és a szép szemén, mint az álom, lépkedtek a hosszú pillák. Gyönyörűség volt a kínját nézni. És fullasztón dobogó szívvel elfogott a babonaság. Meghal, akiért ez a lány gyötrődik? Nem? Igen... Nem... A lány adta megadással, fehér hab öklöcskéire csüggedt fejjel, a szívét. A tenyeremen éreztem a forróságát, a nyugtalanságát, a görcsökig zenélő idegeiben a szíve táncát. Ahogy beszéltem hűlt a láza megnyugvássá csalódott a szíve kopogása. Én, magam fájdalmába részegült mágus, megfakadt sebem könnyítő vérét szép szavakban csorgattam elébe, aranyport szórtam a szemébe. Nem tudom mit, talán egy asszony nehéz születésű, véres, sebszagig fájdító, ura után jajduló versét olvastam a fülébe. Had tudja. Mert hiszen úgyis legjobban tudja, hogy milyen gyönyörtű, mert gyönyörű vonaglással bomlik valaki után, akit Sanyinak hívnak, aki kis zsidógyerek és emlékezetemben, mint krajcáros cukron rágódó, gyertyás orrú gyerek a dadogó homokján szaladgál. De most a szépnevű harcmezőn van és katona, mint én. Súlyos, lelkembe vágó, kemény öt hónap után most könnyebbedett meg először a lelkem. Mintha a vérig vágó köteleket valaki megoldotta volna. Pillanatokra megfeledkeztem, hogy háború van, kigyúlt millió gyertyás melegével az estém. A kávéház ablakán túl csillagok merészkedtek a téli égre és minden lárma, csörrenés, mint régebbi idők békéje muzsikált. A vidéki kávéház possadt levegőjében egyszerre visszakaptam a szemem világát, mintha a vakot a hályogtól megszabadítják. Kiestem a nagy önzés szorító láncából és megéreztem, hogy az Élet van és él és mi vagyunk az Élet kedvéért és azért lehet elviselni fájdalom nélkül, ha elvetődtünk tőle. Fájdalom nélkül. Mint amikor - fájdalom nélkül - az orvos fogat húz. A füstös kávéházban az élet szelecskéje fújt és ezt hosszú idő után észrevenni nem más érzés, mint álomból fölébredni. Traccsoló asszonyok szélesen terültek el a karos székekbe gyürkőzve. Fűzőbe szorított melleik rakoncátlan vére az arcukban ugrált. Kártyát markolászó, húsos polgárok szuszogtak a szivarjuk kesernyés-édes füstje után. És a sötétbe kicsillanó kirakatokban tiszturak ültek. Nagy nyugalom, boldog lustaság úszott a semmivel nemtörődés áhítatában. A szemekben különféle és bizonyos tüzek égtek, régi ismerős tüzek az esti fényben. Két, szavakba temetkezett teremtés ültünk a lány még én, könnyen sóhajtott, mint a lepke és nevetésre vonaglott kis szája felett megenyhült finom orrocskája, mint az alabástrom.
Olyan boldog voltam, elégedett, mintha millió lény a fájdalmat rajtam szűrte volna át, szívemben régi, békés nyári esték, sok halk emlék muzsikája zengett és minden idegemen a kacagás édes meleg íze szaladt át. Hosszú idő után. Ó, jó volt megfeledkezetten feloldódni az uniformis szorításából, magamba olvadni zsongó fájdalom után. Mintha a hóembert a kályha mellé állítják. A lány már felfelkuncogott egy füst mellé ment mondatom után, olyan kacagással, amely a sírás édestestvére. Vékony, ideges ajkai közül félve siklott nevetése, mint a gyík az asztalok között. Gyönyörű gondtalan percek, köröttünk kavargó rettenetek idején, izzadó gyöngyök a tenger fenekén. Persze, hogy figyeltek ránk. Vége volt. Egy szép kacaj után megint a tudott bánatokra eszmélt katonagyerek hallgatva tűrtem messzi tragédiák villamos ütését, őrtállott ajkamon újra a jaj és a fejem két tenyerem forró ágyába feküdt. Vártam. Most tőle vártam vissza, hogy beszél, hogy csacsog, hogy tréfáz, hogy kacag, hogy megfricskázza a sós ízű keserűségtől le-lesüllyedő szívemet. Mert újra - nem tudom miért - fájt nagyon a háború nekem és mellemre hulló fejjel, homályosuló szemekkel elbámultam a fekete bársonyos égen. A kávéházban nyüzsögtek az emberek fáradt levegőben, mint a sajtban a lélek tolódtak a sokbeszédű asszonyok alatt a székek, már újra megfájdult bennem rettenete a létnek és fájdító muzsikával ült a lelkemre a zsongás, mintha fullasztó pókhálót vonnának köröttem az emberek. Most tudtam volna mindenkiért, az egész világért egy gyászmisét sírni. És...
Egyszerre csak valaki a vállamra tette a kezét. Fekete szőrű, apró szemű, kis, héjaember fogta a vállam, markolta és a karmait éreztem a lelkem fenekén. Nehéz fejem ijedten ejtettem hátra. Egy tiszt úr. Felálltam. Azt mondta: "pardón". Egész a szívemig hasító hangon: "pardón". Úgy álltam előtte, mint a kőbe ijedt feszület. Sápadt volt és recsegő hangú, fejjel alacsonyabb, mint én. A mutató ujját rátette a csillagomra. Az én egyetlen csillagomra. A fényes csillagomra, másfél arasznyira a szívemtől. Szidott. Édes jóistenem, úgy szidott... úgy szidott... Egész a talpa alá kushadtnak szégyenültem és keményen tartott testemben zuhant le a szívem, le, le egészen egy koppanás alá...
Miért történnek az emberrel esetek, Istenem, ha valahányszor egy csattanás pofozza hullámzón ezeket a hegyeket az ilyen esetek íze keserűen csorog le a torkomon a szívemre. Fullánk, amit örökkön hord magában az ember.
Bánat. Rímes pergésű sajgás a blúzom alatt. Nem lehet másként, versben, csak valami hatalmas, mindezt a hegyeket marokba markoló, elörkentő verssel.
De van a bánatnak gyöngye is. A szemem sarkában, félénk és remegő, meg sem született és elhunyt. Egy csepp a sokból sós ízével. Egy csepp a Tengerből keserűségével. S az is vérrel.