Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 13. szám · / · Figyelő

IGNOTUS: Lakatos László: Érzelmes könyv
Teván-könyvtár.

Nyilván más is úgy van vele, hogy az író írása vagy munkája mintegy szájízben vagy figurában emlékeződik nála-nálam rendszerint magának az írónak képében, ahogy ismerem vagy elképzelem, s valami pózában vagy mozdulatában. Lakatosnál az ő írásai szemlélő lírájából s érzelmes epikájából, természetesen adódik így emlékkép gyanánt egy beau ténčbre figura, amint a mazochizmus kéjesen túlzó alázatával süti le szemét az imádott hölgy meg nem érdemlett pillantása előtt... A mazochista mindig szadista, ki a másikba veti át, s önmaga ellen, a kegyetlenséget, mit ő maga a másikon nem követhet el, - s nyilván már a trubadúrok idejében úgy volt (megfelelő stílusban, jelmezben és kellékekkel), hogy miután az álomszálakból szőtt tündérkirálynő valahogy mégis csak testet öltött s a vágyig nem is merészkedett megrendülést kegyes szeszéllyel meghallgatta, az ájtatos lovag fanyarul tápászkodott fel a beteljesülés oltáráról s cigarettára gyújtva szólt: "Csak nem hiszi, hogy a világnak össze kell esnie s a földnek kifordulnia sarkaiból, amiért magának méltóztatott magát valakinek odaadni?!"

Lakatos László, ahogy kegyetlen munkarend során felgyarapodó írásaiból képe kezd alakulni, ilyen mazoche-szadistája az írásnak - tegyük hozzá, mindjárt megmondom, miért? a magyar írásnak. Gyanúsan alázatos az írás iránt. Elhal az áhítattól a betű, a szó, a mondat előtt, - a stílus, a hangulat a precízség nyűgeit magára veszi, a semminek sűrítését, a mondhatatlannak kialakításáét, a célzással, emlékezéssel, idézettel, utalással és sejttetéssel való olyan plasztizálását, minőhöz bronz vagy márvány sem volna elég kézzelfogható, csak hogy jól megszenvedjen vakmerőségéért, csak hogy majd hogy alul ne maradjon vele - de, teringettét, mégis csak fölül maradjon. Nos, grattez le Russe, kitűnik, hogy az áhítat alján ez a teringettét lappang, - a diadalnak, a lebírásnak, a megmutatom én-nek becsvágya, minek számára a szép nem elég szép, az emberi nem elég tündéri, a ma nem elég költői, az elérés nem elég finom, s valami még különbnek, még gyengédebbnek, még lehetetlenebbnek letetése kell - áterőszakolása mindennek az elérhetetlenségbe, hogy aztán a végén le lehessen mosolyogni, mert hiszen ez sem volt igazi, mert mégis csak elérhető volt. Ez a gyengéd író az erőszaktétel fanatikusa - egyebek közt a nyelven való erőszaktételé, a magyar nyelven valóé. Témáit, mintha szándékosan úgy keresné, hogy megérzékítésük iránt való művészi kötelessége legyen a stilizálás, az archaizálás, a kellemeteskedés, a jelmez - s ez iránt való kötelesség aztán az, hogy a rabszolga-szövet, mint ez úri jelmezhez a nyelv szolgáltat, tudjon lenni magyar nyelvül lyoni selyembársony, angol gyapjú-posztó, rác csalán-vászon, kordován, bagaria, damaszkuszi vértacél, sőt amerikai zongora-húr is - s mindez teljék, mondom, a magyar szóból, a magyar mondatból, sőt a magyaros zengésnek ilyen meghatározott ritmus-numerusából. Más ilyen vakmerő pretenziója saját írásával szemben (például e mostani füzetében), hogy hétről-hétre rögtönözve odavetett novellás vagy elmélkedő tárcák, melyek keletkezésük módjánál vagy alkalmánál fogva óhatatlanul egyformán komponáltak, egyformán indulóak, emelkedőek és esőek, s egymáshoz képest elkerülhetetlenül ismétlések s legjobb esetben gyöngysorrá fűzhetők, de szervezetté össze nem éleszthetők, mégis egymás után rakva könyvet tegyenek ki, éppúgy, mint szétszórt s egymásra nem emlékező ötletek, elméletek, hangulatok és megfigyelések együttvéve egy egyéni gondolkodás következetes és kifejtő rendszerét. Vagy hogy saját gusztusa s elbúvása szerint való különandalgások együttvéve tükörképe vagy adaléka legyenek a világtörténelem legnagyobb esztendejének, az 1914-15-kinek... Haragudjék az ember e vakmerőségért, vagy imponáljon neki e bátorság? Mosolyogjon e fáradságon, vagy meghódoljon e magas szándék, e választékos becsvágy, e kötelességkereső gőg és virtus előtt? Mindenesetre, lehetetlen részt nem venni Lakatossal ez önmaga után való versenyfutásban, vele nem érezni, mikor szenved, nem félni tőle, mikor kaján. A sokféle jelmezben, mit jártában suhogtat, egy egyéniség kezd itt ülni köztünk.