Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 13. szám · / · Laczkó Géza: François-Séraphin Paradol úr foglyai
A ház, ahova szállásolták őket, a Boulevard Lakanalra nézett s a napi fejenként három frankba Juliette Thenon, a gazdája, nem számította be a szabadságot.
Szabadság? Mi a szabadság?
Szavazati jog, önálló vámterület, nemzeti önkormányzás?
Nem!
Akkor mosdani, amikor én akarok, ágyban fekve olvasni, nézni, beszélni és sétálni, ó, főleg sétálni, ez a szabadság! Végig bandukolni őszi szürkületben a középkori város barna sikátorait, szívbe markoló zenét hallgatni a mélyen zengő templom bolt alatt a sárgás fénypontokkal rezgő homályban, míg idegen hangok idegen halottakért keltenek bús harmóniát a régi kövekből, menni föl domboldalon s kihevülve nézni le az éjbe sápadó városra, az ősz halk, finom haldoklására, látni fát, mely a látóhatárt szegi, felhőt, amely sötét, puha kerekein keletnek fut, levegőt, levegőt és költészetet szívni magába két tüdővel, ez a szabadság!
Jutka azt sem tudta, hova legyen örömében az első héten. Észre sem vette igen, hogy Thenon asszonyság nélkül egy lépést sem tehettek az udvaron túl, hogy ajtajuknál este hallgatóztak, hogy hírlapot az egész házban sehol sem látott, hogy az utcán utánuk fordulnak a járó-kelők, hogy díjat fizettek a levegőért, melyet beszívtak s pótdíjat azért, amelyet kileheltek.
Koronként megjelent François-Séraphin Paradol úr, cigarettát és törökmézes nyájasságot hozva magával:
- Hölgyeim, jól érzik magukat, nemde? Kérem önöket, hazájukba visszatérvén mondják el az önök kies Balkánján, hogy a nagy nemzet, a grande nation e vérrel szomorú időkben sem lett hűtlen ragyogó múltjához s emberként bánt foglyaival, bájos foglyaival.
Thenon asszony lebiggyesztette ajkát s a márvány-festék kínos ráncot mosolygott arcára.
Paradol úr a bajuszába kapott s jónak látta más irányban folytatni.
- Ó, igen, nem fog soká tartani, hölgyeim, megragadok minden fűt, fát, hogy kies hazájukba visszatérhessenek. Ma beszéltem a préfet-vel. Ha osztrák-magyar innen egyáltalán elmehet, a hölgyek lesznek az elsők.
De amikor távozott, az előszobában, verandán, lépcsőn sokáig csitította az izgatottan rikácsolva suttogó Thenon asszonyság fura tájszólását.
Jutka ilyenkor anyjára mosolygott:
- Féltékeny a néni!
Kint ajtó csapódott, az ablak alatt Paradol úr egy utolsó üdvözletet kanyarított ragyogó cilinderével s botját ujjai között malmozva lépegetett el lassan, szabályosan, mint a becsületrend lovagjához illik.
Aztán egyszerre vége lett a sétáknak. Az utcára nem mehettek, az udvaron lehetőleg ne tessék mutatkozni s az ablaknál is minél kevesebbet. Ma, holnap, holnapután. Már egy hete. Mi ez?
Mikor újra kimehettek, ezen a házon is, azon is vörös-kereszt piroslott. Fegyvertelen, botos, rongyos katonák réveteg tekintete kapcsolódott az övékbe, eddig sötét házak egész ablak-sorokat lángoltak az éjszakába s Thenon asszony leves után mosolyogva jelentette ki, hogy az oroszok Budapest egyik külvárosát, Debrecsint, éjjeli rohamban bevették, egy 42-est zsákmányoltak.
De harmadnapra megint szobájukban kellett maradniuk.
Trombita nyöszörgött rikítón a szürkülő csendbe, gyalog-csapatok ütemesen koppanó dübörgése alatt rezgett az ablak-tábla, autó sírása siklott, lovasok kattogtak gyors ügetéssel távolba veszőn...
Jutka ágyán hanyatt feküdve nyitott szemmel nézett a sötétbe s látta a Végzetet véresen, zászlósan lebegni a hulló emberek fölött.
Mi lehet otthon? Édes Istenem! Eszébe jutottak a bostonos fiúk, kiégett szemmel merednek talán a tompán meg-megbuffanó távolba, a kényes, kugleres leányok, nehéz sebet kötnek s a vattán átüt a vér, a fák, a föld, a békés mező, melyeknek gránát a fejszése, ekéje, srapnell a vetése s halál az aratása.
Reggel arra ébredt, hogy nedves a párnája.
- Hölgyeim, - köszöntött be Paradol úr a délelőtt - minden a legnagyobb rendben megy, nemde? Barátom, a külügyminiszter ő excellenciája, nem görget nehézségeket szabadulások folyama elé. Menni fog, menni fog.
És mégis!
Jutkán valami álomrabló, napfény-homályosító idegesség kezdett erőt venni. Abban az iskola-épületben testi kényszer fogta le kezét, de itt valami láthatatlan láncok pókhálója borítja még az eget, nem börtön, de kalitka, ó, kínosabb, százszor kínosabb, mint az a durva fogolyélet amott.
A polgári ruhát már észrevehetően tarkázta utcán, boltban, tereken, templomban az uniformis, amely csak betegséget, csonkulást, sebet takart.
Valósággal szomjazta szép Magyarországot, mint régen teniszek után egy-egy pohár vizet.
- Hölgyeim! - biztatta őket François-Séraphin Paradol úr - a préfet jóakarata zsebemben van, nemde? Tehát a szabadulás óráját baráti kezekkel húzom föl, nemde, hogy minél hamarabb üssön számukra.
Rá két napra egy úr kereste őket. Hosszú tárgyalás után, amelynek izgatott zaját behallották szobájukba, Thenon asszonyság egy férfit vezetett be hozzájuk, aki magyar jónapot-ot kívánva köszöntötte őket.
- Kovács János vagyok, az ügyvéd úr küldött, én tudniillik, mint amerikai polgár, szabadon jöhettem, hogy önöket Genfbe vigyem.
- Anyuci, anyuci - kiáltott Jutka s táncolni kezdett.
- Jártam a rendőrségen, a polgármesternél, a préfetnél s az az eredmény, hogy nem adják ki önöket. Végtelenül sajnálom, hogy missziómnak így nem felelhettem meg. Az ügyvéd úr sok csókot küld s kérdezteti, van-e pénzük.
- Mondja, Kovács úr, nem eresztenek? - kérdezte gyanakodva Jutka mamája.
- Nem. A rendőrkapitány a polgármesterhez küldött, az a hajas barom eddig, pardon, a préfet-hez. A préfet finoman mosolygott s kereken elutasított. Kinél laknak itt maguk?
- A Paradol szeretőjénél! - vágta rá haraggal Jutka.
- Hát mégis jobb itt, mint egy fogolytáborban. Ajánlom magamat.
Délben virág volt az asztalon s Thenon asszony némi szomorú negéddel bólogatta el, hogy az oroszok kénytelenek voltak kiüríteni Debrecsint. Délutánra sétát ajánlott, aztán valami felolvasást, kávéházat. Kifogyhatatlan volt a kedvessége. Csicsergett, billegett, mint egy ötvenöt éves csalogány.
- Hölgyeim! - jött méltóságos lihegéssel Paradol - le vagyok sújtva, nemde? A préfet alighanem titkos utasításokat kapott, mert tegnap még ő maga mondta, hogy önök lesznek az elsők satöbbi, nemde? S ma már nem bocsátja el önöket. Ez a háború s ez a kegyetlen végzet. De becsületszavamra, megmondtam Leboucq-nak, hogy ha a foglyok kicserélése létrejön, nemde? Önök legyenek az elsők az első listán.
Rettenetes!
Jutka, ha egyedül volt, össze-összerezzent. Nem látni, nem tudni mást a háborúból, mint hallgatagon vonuló tiszta katonákat s megint tán ugyanazokat gyűrötten, rongyosan, virágos fegyver helyett kampós bottal. S nem a mi katonáink! Ó, hogy dobná a magyar baka büszke menetelése fölé virágját, szívét, imáját s hogy csókolna végig gondolatban minden egyes szent sebet, amelyet érte, kényelméért, művészetéért vesz kínos, de dicsőséges emlékül testébe az az akárki, de magyar, magyar!
Ahogy két hét lepörgött a hazavágyódás rózsafüzérén, új látogató jelentkezett, Hofhammer berni kalapgyáros. Szemüveges, komoly, szőke szakállas német. De csak az alak más, a jelenet, mint az amerikai magyaré előbb.
- Gondoltam - bólintott komolyan Hofhammer - gondoltam, hogy így lesz. A préfet nagyon kedves volt, de kijelentette, hogy nem bocsátja el a hölgyeket. Én innen most Párizsba megyek, levelet viszek az ügyvéd úrtól a miniszternek. Nekem ott egy kis üzleti ügyemet kell lebonyolítanom s remélem, hogy az önök dolgát is sikerrel fogom elintézni.
Aznap Thenon asszony egy szót sem szólt ebédnél, csak finom fájdalommal mosolygott folyton, de délutánra friss párizsi regény, cukorkák voltak Jutka asztalán. Az előre látható, utolsó percben bejelentett kegyelmi sétára azonban csak a mama ment el.
Jutka a díványra vágta magát s ideges dühvel markolta a puha párnákba... Kint ólmos felhők szürke kupakja borult lassan a világ fölé, szél suhintott be a küszöb fölött s az ablakpárkányon öreg cseppek koppantak.
...előtte a Balaton, túl Badacsony sötétje, Tátika, Sümeg kékül amott, rezgő rojtos kötényét végig fektette a lenyugvó nap a lomha vízen, aranyos kékség, enyhe domborulatok, egy vitorlás fehér tenyere int messze Örs iránt s
"Szigligetben fogunk élni
Szerelmünkben boldogok..."
Durván pattant az ajtó.
- Jutka! - kiáltott szét a sötétben anyja. - Ez a Paradol a legnagyobb gazember, bitang. Holnap indul az első fogoly-csoport a svájci határ felé, nem hogy az elsők lennénk, de még rajta sincs a nevünk. A gazember, a gaz! Jutka, holnap megyünk a préfet-hez!
Amédée Haugoumar de Tréveneuc, a megye préfetje nem fogadta őket. A kis kajla bajszú titkár, aki unott képét úgy tartotta előre, mint egy tiltó tenyeret, sajnálkozva adta vissza a hölgyek névjegyét. De a mama most már nem hagyta magát:
- Kérem, mi el akarunk menni! Elmenni! Értse meg, uram! Haza! El! És tudja az ördög, hogy miért, de bennünket itt tartanak. Mindent megígértek, s most nem akarnak elereszteni.
- Hát, igen? - motyogta a titkár.
- Igen, hát, igen! Mondja meg a préfetnek, hogy mi el akarunk menni, elmenni s nem akarnak elereszteni.
- Kérem! - hajolt meg a titkár az erőszakoskodás előtt, amelyben már ott remegett a kitörni készülő sírás.
Oda lépett az ajtóhoz, hallgatózott, aztán halkan kopogott.
- Lehet! - hangzott belülről.
A titkár belépett, a félig nyitva maradt ajtó kilincsét belülről fogva alázatosan beszélni kezdett.
- A két osztrák hölgy azt erősíti, bocsánat, hogy zavarom préfet urat, hogy ők haza akarnak menni, de nem eresztik őket.
- Kedves Lebeau úr - hangzott belülről úri fölénnyel - azok a hölgyek nem akarnak hazatérni, biztosan tudom. Jól érzik itt magukat s csak a külszínért...
A titkár félre tántorult, amint kezéből kiszakadt a kilincs és Jutka mamája sírva rontott be a szobába:
- Nem igaz, nem igaz! Ki hazudta?! Haza menni! Akarunk, igen, igen!
Amédée Haugoumar de Tréveneuc nyugodtan fölemelkedett:
- Bocsánat, nem állhatok rendelkezésükre! - s a titkárnak intve újra leült.
A titkár valahogy kituszkolta a nagy zokogást a szobából s miután végig hallgatta panaszukat, írt valamit s a rendőrkapitányhoz küldte őket.
Leboucq úr izgatottan billent egyet a prefekturai papír láttára, két ujjával megfogta szeme közt az orra csontját s hümmögés után kijelentette:
- Ha a polgármester úr csak egy szót is szólt volna az önök érdekében, önök lettek volna az elsők listámon. A legközelebbi csoport 10 nap múlva indul s íme, az ön neve lesz első rajta, mert nem szeretném, ha a préfet úr megneheztelne rám.
A mama diadallal rázta meg fején a paradicsom-madár tollat:
- Gyere, Jutka!
Thenon asszonyt aznap sehol sem látták.
Kora reggel türelmetlen kopogás verte fel a végre nyugodtan alvókat.
Leboucq mint egy óriási, elképedt pirouette esett be a szobába. Sürgöny a minisztertől! Rögtön mehetnek, amerre akarnak, ketten, csoport-szállításon kívül.
- Bocsánatot kell kérnem a hölgyektől. Én mit sem tudtam. Paradol úr engem is félrevezetett... - és hebegett, makogott - ő exelenciája... már el is hoztam a rendőri igazolványt... tessék... olyan zavarban vagyok - egyik kezét szívére tette, a másikkal alázatosan a mamáé után nyúlt, amelyre olyan áhítatos csókot lehelt, mintha a miniszter saját arca lett volna egy nagy hivatalos ceremónián.
Még tizenegy óra se volt, Mme Leboucq tisztelte meg magát azzal, hogy a miniszter úr különös kegyeltjeit meglátogathatta.
- Az én jó uram csak egy szerény hivatalnok, aki önhibáján kívül került e sajnálatos történetbe, bocsásson meg neki, asszonyom, s jóindulatát ne vonja meg tőle.
Egy félóra múlva François-Séraphin Paradol úr szalon-kabátja lengett bűnbánóan, de méltósággal eléjük.
- Hölgyeim! Búcsúzni jöttem önöktől - szólt komoly tartózkodással. - Az ég áldása kísérje útjukon. Alázatos szolgájuk, nemde?
- Eridj a fenébe! - legyintett a temetési arccal ellépegető után a mama nevetve s dalolva biztatta a lányát: Pakolj, Juci, pakolj! Megyünk!
Thenon asszony az utolsó, sajnos, utolsó számlát a szobalánnyal küldte be, de érzelmes búcsúját személyesen sírta, susogta vállukra.
Lent vár a kocsi. Még csak a prefektúrára az útlevelekért s aztán...!
A prefektúrán mindenki fölállt.
- A miniszter különös kegyeltjei! - súgta egy a másnak s szép, illendő libasorban kézcsókra járultak a ki-tudja-talán inkognitó hercegnő elé.
Amédée Haugoumar de Tréveneuc is megjelent ajtajában, mosolygott és mélyen meghajolt:
- Bon voyage, mesdames!