Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 13. szám · / · Laczkó Géza: François-Séraphin Paradol úr foglyai
A városból alig láttak valamit. Pár sűrű füstöt pipázó, sok dologtalan gyárkémény, szűk, görbe utcák házsarkain ős toronyroncsok, túl a magaslaton szép, nagy épületek modern amfiteátruma ívelte a tetők száz irányú hajlása alól is ki-kivillanó félköreit s e régies vaskosság, új könnyű kényelem fölé barna méltósággal élénkült magasra a világ legszebb bizánci templomának csúcsos köldökű sok kupolája, tornya. A többit eltakarta előlük az izgalom s az elcsigázott menetet körülözönlő csúfondáros tömeg.
A szegények azt hitték, mikor becsukódott mögöttük az iskolaudvar vasrácsos kapuja, hogy most megpihenhetnek. De a tömeg nem oszlott szét. Egy ifjú botjára tűzött papírlapot lengetett föléjük közröhej közepette, amelyre azt pingálta: Tehenészet, dühös öreg urak a két császárt gyalázták, suhancok trágár tréfákat daloltak be közéjük. A foglyok csüggedt feje fölött néma megadás és szomorú utálat sötétje ült. Mikor aztán a nyugati szél a vörös tetőről rájuk sodorta az estet, a környék elcsitult, de megélénkült az udvar s a nyitott ablakon szalma zizegett ki feléjük.
Valahol messze, kaszárnya-udvaron lágyan hajtogatta egy trombita hangja:
"Toi, qui reviens d'Mostaganem,
Pręt'-moi ta pip' que je fu-me!"
Bent már szóváltásba keveredtek a német szobaleányok a fekvőhelyek miatt s Jutka csak állt, késlekedett... Vesonius tornyának óriás karaja kicsusszantotta maga fölé a holdat... A szomszéd templom régi harangjának szavában századok bánata kondult... s a szél csókot égetett ajkára.
A gőzös terem sok alvó nője közt aztán fél éjjel sírt és hajnalig forgolódott.
Az első napokban kényeztetett teste-lelke örömmel rezdült, nélkülözött. A hajnali mosdás az egyetlen csap alatt, az őrök kettőzött buzgalma ilyenkor, a fehér finom nyakak, puha hajlású karok, a nyomorúság új szokásokat adó kényszere, a déli-esti híg burgonya-leves, a csöndes őszben vágyat, kint-üldögélés, panasz, tervezgetés, az élettörténetek, egy-egy beteg, minden, minden érdekelte. De hamar belefáradt s később már napokat hevert keresztül a közös almon, egy sarokban, nem sírt, csak undorodott.
A második héten, hogy hírek szivárogtak közéjük a franciáknak Berlin felé való nyomulásáról, Königsberg orosz ostromáról, s hogy mind több és több esett betegségbe köztük, nagy humánus lendület izgalma s komoly cselekvés szinte testi szüksége szakadt fejére és betegápolóul jelentkezett, de egy fekete-himlős megbánta vele nagylelkűségét s ettől kezdve rettegett ápoltjaitól.
Mire mindenki megtudta, hogy a méltatlan nyomorúság e Robinson-szigetén ők a leggazdagabbak, a kölcsönös elidegenedés befejezte munkáját. Napok teltek el, hogy senki sem szólt hozzájuk - kivéve, ha szappanukat kérte - s az udvar ama sarkában, ahol ők sétáltak rendesen, egyszer csak egészen egyedül lettek. Pierre Leboucq úr, a rendőrkapitány azonban szokásos látogatásainak egyike után kalapot emelt előttük, egy más alkalomkor "netalántán való óhajaik" után érdeklődött s egy szombaton feléjük susogta, hogy a polgármester úr másnap meg fogja szemlélni az internáltakat. Kis, egymás elé rakott tánclépései, sárga foltos, négyszögű homlokáról szigorúan égnek fésült haja, egymásba ugorni készülő apró szemei feltétlen jóakaratban ragyogtak Jutkára és anyjára.
François-Séraphin Paradol úrnak, a város polgármesterének látogatását szokatlan esemény jelezte már kora reggel, az internáltak gondnoka húst vásárolt. A szokásos krumpli-löttyöt birka-pecsenye követte hát ebéden s Paradol úr oldalt elválasztott hosszú fürtjeibe elégedetten markolt, amikor saját szemeivel győződött meg a foglyok kitűnő élelmezéséről. A kis cselédek s egyéb nők csoportja felé jóságosan caesari mozdulattal intett, mint illik is a helybeli szabadkőműves páholy humanizmusáról ismert főmesteréhez, aztán egyenesen Jutkáékhoz lépett.
- Hölgyeim! Milyennek találják ősi városunkat? Avagy talán ez furcsa kérdés is a furcsa időkben, nemde? Tehát egyszerűen, hogy vannak?
Jutka vállat vonva akart elfordulni, de anyja visszatartotta:
- Megvagyunk, polgármester úr, de... - s zavartan mosolygott.
- De a társaság, nemde? Hja, ja, bizony, kellemetlen, de mit tegyünk? Amint látom, a hölgyek a társadalom amaz osztályából valók, amelyhez talán én is, nemde?
- Az uram ügyvéd Magyarországon...
- Ó igen sokat hallottam Hunyadi János szép hazájáról s örömmel veszem tudomásul, hogy kedves ura ügyvéd. Magam is az voltam, sőt vagyok. Én olyan készséggel tennék a hölgyekért valamit, nemde? Kollégáknak kell egymást segíteniük - s kissé zavartan nézett körül, hosszú gall bajuszát szálazva nagy gondolkozásban. Aztán nyakkendőjét két ujjal némileg fölzilálta, mellénye gombjait végig próbálgatta, tartanak-e... - Nos, hölgyeim, - szólalt meg hirtelen - lenne egy mód, igen, ki fogom önöket emelni e méltatlan környezetből addig is, míg mindent el nem követek hazatérésükért. A viszontlátásra, hölgyeim! - s kis híja, hogy kezet nem csókolt Jutka mamájának.
- Anyuci, mi lelte ezt az öreg mastodont? - nevetett utána Jutka, amint a polgármesteri sarkak és polgármesteri bot méltóságos elkopogása fölött csekély szögében emelkedett odább a szabályos nyolc fénysávot csillantó cilinderkalap.
- Mi lelete? Az lelte, hogy fizetni fogunk.
- Annyi baj legyen, anyuci, fő, hogy innen kihúzzuk a lábunkat.
Micsoda öröm s micsoda gyűlölet csapott össze másnap, mikor Jutkáék elvitték a nyomor és nyomorultság házából úri közönyüket, nyájasságukat és szappanukat!