Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 13. szám · / ·
Egy csendőr. - Gyalog az utcán fáklyafényben. - "A trén már elment". - Amit Taine mondott. - S ami felment az emberi dolgok megértése alól. - Permanens bűz atmoszférája. - A bordély. - A francia irodalom Grecourttól kezdve. - Maupassant és amit közerkölcsi intézménnyé konszolidált. - És amit én elvártam volna. -
Egy csendőrt adnak mellénk a Soissons katonai parancsnokságon s aki eljön velünk szállást keresni az éjszakába.
Gyalog megyünk az utcán, fáklyafényben a felszaggatott kövezeten s rommá lőtt házak mentén. Valami sajátságos zúgás hallatszik messziről s olykor egy szekér zörög.
- A trén már elment, - mondja a csendőr, aki előttünk lépdel és világít a fáklyával. - A trén már elment, - ismétli s egy nagyot köp hozzá. Aztán felrúg egy kóbor kutyát maga előtt, amelyik egy hulla szemén nyaldos, ősállati éhséggel.
A trén már elment! Vajon miért mondja ezt a csendőr? Sir Durner-Werzens is nyilván ezt gondolja mellettem, vajon miért mondja ezt a csendőr. Az emberi szavak értelme nem izgat többé. Taine azt mondta,
Egy alacsony ház kapuja fölött egy vörös lámpás világít.
- Ez itt a bordély, - mondja a csendőr egyszerűen és jóindulattal, mintha azt mondaná, ez itt a községháza.
- Talán itt szállnánk meg? - kérdi Sir Durner-Werzens.
Szó sincs róla, a francia irodalom Grecourt-tól kezdve és végesvégig a szerelmi abbékon, sokat foglalkozott bordélyházakkal mégha Versailles-ba és a trianoni kertekbe is passzírozta ezeket. A múlt századbeli írók közül, az obskurusabb fiatalokon kívül, mint d'Esparbčs és társai, különösen Maupassant volt az, aki szinte közerkölcsi intézménnyé konszolidálta szegény, e gyalázatos klubokat, ahol a nő, bármilyen robotban is, de igazi jogaihoz jut. Ilyen módon elvártam volna, ha a soissons-i bordély, mint egyik gyöngye a többi bordélyoknak Franciaországban, némi pittoreszk furcsaságokkal, keserű szépségekkel vagy akármilyen emberi különösségekkel lep meg és bűvöl el és némiképpen igazolja azt a művészi érdeklődést, mely egész hosszú regényeket szánt neki. Sajnos, mit láttam itt? Egy szűk szobát, egy elnyűtt pamlaggal a fal mellett s egy asztallal, amelyen egy lámpa égett, néhány sörös üveg között. Két szomorú polgárnő ült az asztalnál kicsapott emlővel, mint két fáradt dajka és öntögette a sört két sebesült katonának, aki fél karral ölelgette őket s rögtön ránk rivallt, alig hogy feltűntünk a küszöbön:
-
Az volt a tragikus ezekben a katonákban, hogy féltették tőlünk a hölgyeiket!
- Ez az egész? - kérdem a csendőrhöz fordulva.
- Hát mi legyen még? - kérdi Sir Durner-Werzens a
- Van még az udvar, - mondja a csendőr, szerényen mint egy házigazda. - Az udvar ahol a kút van.
S amint kivilágít a szűk udvarra, a fáklyát magasra tartva, csak ugyanott látom a kutat, sűrű víztócsákkal körülötte az alámosott kövezeten. És egy galambdúc is van itt, és egy tömzsi babérbokor, és a galambdúcra süt a hold.
*
Még távolabb az éjszakában, a rombadőlt utcák egész sora következik, fantasztikus formájú ruinákkal a hold alatt, kékes fényben. Rengeteg szemét gyűlt össze helyenként döglött macskák prémjeivel, amelyek majdnem mindenütt legfelül vannak e romhalmazokon és szemétrakásokon, amint látszólag idáig vonszolták magukat szegény háziállatok az agóniában, s meghaltak itt részben megsebezve, részben éhenveszve.
-
- Három kis gyermekem van odahaza, - mondja a csendőr anélkül, hogy kérdezné valaki.
Íme ez az emberi gondolkodás sémája a háborúban. A katonai agyvelőket, főleg a közkatonák agyvelejét, a gyermekeik kísértő képe kínozza. Ezek itt a háborúban mind megtanultak egy kevés gyöngédséget és családi érzésük konszolidálódott. Mind jó apák bizonyos eventualitások előtt, melyek örökre elválaszthatnák őket a házi tűzhely örömeitől. Holott a halál talán mégsem kizárólag a háború specialitása. Halál máskor is van. A különbség csak az, hogy itt a halál gondolata permanens s úgyszólván negatív formája a reménynek.
- S egy negyedik úton van, - mondja a csendőr.
*
Itt vagyunk, hajnali két órakor, egy földszintes ház előtt, ahol egy fűszeres lakik.
A csendőr bezörget a kapun. Sokáig nem felel senki. Már akkor rugdaljuk a kaput.
- Mit akarnak? - kérdi végre egy hang belülről.
-
A kapu nyikorgón megnyílik. Egy öreg ember tűnik fel a küszöbön, felborzolt hajjal és mezítláb. És ránk mered vonagló szájjal. A fáklya világít.
- Nézze micsoda lába van! - súgja a fülembe Sir Durner-Werzens a
- Adjon szállást az uraknak, - mondja a csendőr.
- Nincs szállás! Nem adok! - dörmögi vissza s már be is csapná a kaput, de a csendőr fellöki, a fáklyáját magasra tartva, mint Gábor arkangyal, kérlelhetetlenül.
- A parancs, parancs. Tessék jönni.
S megyünk a csendőr után.
*
Egy nagy hálószoba van itt rögtön, a kapu mögött s a bolt hátterében, egy nagy hálószoba, a megzavart éj riadalmában. Amint bejövünk, a fáklya lobog, füstöl és világít. Vörhenyes fényében egy csomó ágy tűnik föl magasan fölrakott párnákkal mint a ravatalok és álmos emberi arcok tűnnek elő, hunyorgatón, mint a bagolyfejek. Két fiatal legény alszik a sarokban, szőrösen és melegen. A középső ágy dunnatömegéből, paplanok és lábmelegítők alól, mint egy múmia vonaglik elő a fűszeresné sovány formája, fehér főkötővel a fején a vörös bajuszosan, amint rávetődik a fáklyafény. És a fűszeres üres ágyából, e vén csonté mellett, feldúlva és agyongyűrötten, valami izzadt pára száll egyéb gőzölgésekbe, verejtékekbe, emberszagokba s bűzökbe keverten, melyek mint egy rothadó virágzás halotti koszorúja az egész szobát betöltik, és a szomszédos fűszerüzlet kávé és gyömbérszaga mintegy belesüvít az egészbe, az izzadó sajtok dominánsával.
- Van itt még egy szoba, - mondja a csendőr egy törpe ajtó előtt a mélyben.
Már be is nyitunk. Egészen biztos, Londonderry finomabban lakik. Két ágy van itt és fehér függöny az ablakon.
-
-
És a csendőr elment.
Holott a fűszeres tombol odakinn. Az egész hálószoba fellázadt ellenünk. A két fiatal szőrös legény a sarokban, fenyegető hangokat hallat, a megzavart alvók morgásával. A fűszeresné, a végsőkig felizgulva, a párnákat csapkodja. És a bűzök is ostromolnak az ajtóréseken és kulcslyukon át.
- Fizessünk valamit - ajánlja Sir Durner-Werzes azzal a kitűnő brit érzékkel, mely az emberi érzések fölé néhány aranyat hullat.
- Itt van egy font, - kiáltom ki a sötétbe.
- Nem kell! - dörgi vissza egy hang.
- Két font! Csakhogy békén legyünk.
- Száz fontért sem! A szoba ki van adva!
- Hát persze, ki van adva, nekünk! - mondom enyelgőn.
- Nem az uraknak! Másnak!
- Kinek?
- Ezt nem mondhatom meg!
- Hát csak mondja! - üvölti Sir Durner-Werzens belülről.
- Semmi köze hozzá! - ordítja vissza valaki, egy egészen új hang, amelyet senki sem hallott eddig.
- Ki volt ez? - kérdi Sir Durner-Werzens, aki már az ágyban fekszik.
- Nem tudom. De valaki jön, - súgom oda neki, az ágyához közeledve. Magam is már félig le vagyok vetkőzve és szédülök a fáradtságtól. Holott a kapu megnyílt előbbi szóváltásunk közben s a túlsó ajtó becsapódott a hálószobában.
- Valaki jön? - kérdi kitűnő kollégám megriadva, - hadd lássam!
És kiugrik az ágyból.
*
De már akkor ott van előttünk egy ember a küszöbön. Egy rettenetes ember vörhenyes fényekben és füstökben, mint az ördög. Mert a feje fölött egy fáklya lobog, amit egy katona tart, kinyújtott karral, magasan.
- Mit akarnak az urak itt, az
Alig merünk felelni. Nem mintha félnénk, mert hiszen angolok vagyunk,
Az ember hosszú, sovány, lebegő. Az ajtófélfához dűlt testtel, merő comboknak és karoknak rémlik, a középső és felső testrészeknek szinte tüneményes hiányával. Csak a feje világít kidülledt pofacsontjaival, melyek alatt a bőr üregszerűen besüppedt. A szájából egy petyhüdt ránc látszik s a beretválatlan ajkak fölé az orra fürkészőn lenyúlik, elferdült vonalzással, s a szeme, benn mélyen a pillák alatt és fájdalmasan vörös szélekkel, a műszerem merev tüzével, hat, sárgára kifestve.
- Ki ez az ember? - kérdi Sir Durner-Werzens egészen halkan és némi aggodalommal a kezem után nyúl.
Magam is azt kérdezem, ki ez az ember, s honnan szedte ezt a pokoli fejet, ezt a besározott fekete nadrágot, mely ezernyi ráncban a lábszárához tapad, ezt a szűk kabátot, melybe szinte bele van préselve, ezt a vörös kendőt a nyakán, mely az álláig ér és ezt a kemény kalapot, mely lerongyolt karimájával olyan mélyen van a fejébe nyomva, hogy a két füle szétáll tőle s félig lekonyul?
De alig van idő a szorgosabb megfigyelésre.
- tessék rögtön távozni innen, - sziszegi az ismeretlen és eldülöng az ajtó mellől.
Amint közeledik, Sir Durner-Werzens hátrál. És megállok a középen, ingujjban e rejtélyes férfiú előtt.
- Uram, - mondom a
- Én nem fordulok senkihez a világon. Az urak betolakodtak a szobámba. Tessék rögtön távozni.
A katona a háttérben mozdulatlanul áll a fáklyával és minden érzésében, úgy látom, ellenünk van. Egyáltalán mindenki ellenünk van. A fejem szédül és végképp elcsigázva, valami verejtékes láz gyötör. Istenem, de jó volna lefeküdni, aludni, szerelmem!
- Nézze csak kedves uram, - szólal meg kitűnő kollégám egy csöppet felbátorodva, - talán lehetne barátságosan elintézni a dolgot. Én Sir Durner-Werzens vagyok a
- Soha, - feleli az idegen fitymálva, - de bevallom nem is érdekel. Tessék rögtön távozni a szobámból, - teszi hozzá egy fenyegető mozdulattal.
És a katona helyeslőleg rázza a fejét. Némi jeleket is ad, néma szigorral, hogy már hagyjuk e vitát s ne izgassuk az idegent.
*
Arról van szó, hogy kikotródjunk az éjszakába, szállás nélkül, a pokolba.
- Már le vagyunk vetkőzve! - szól Sir Durner-Werzens, mintegy legfőbb érvképpen, ami e percben s ez ember előtt aki fütyül ránk, nincsen minden komikum híján.
- Tessék felöltözni - feleli az idegen.
S most már ő maga vetkőzik.
- Halálosan fáradtak vagyunk, - folytatja kitűnő kollégám a
A
- Halálosan fáradtak, - ismétlem magam is, egy csöppet idegesen már.
- Én is fáradt vagyok -, feleli az ember -, és nyilván fáradtabb mint az urak. És beteg is vagyok és köhögök. Az éjjel átgázoltam a folyón. Kivagyok merülve, megvagyok halva, tessék rögtön menni innen!
De Sir Durner-Werzens nem enged. Látszólagos lágysága, hallatlan energiákat rejt, amikor testi kényelméről és fizikai élvezéséről van szó. A fehér ágy, a paplan, a párnák, ahová olthatatlan vonzódása hívja, úgyszólván a léte gyökerén ragadják meg, az érzéki sóvárgás varázslatával. Nem tud lemondani az ágyról. Öt napja alig aludt egy keveset s nem vetkőzött le, igaz. És most már ez az ágy benne van az életében, a szívében, a vérében, az összes vágyaiban és számítgatásaiban, kiszaggathatatlanul! Meghal az ágy nélkül. Itt fordul föl, itt roskad össze, de élve innen el nem megy. Ez nyilvánvaló. S ez némi reményt nyújt nekem is, aki kevésbé vagyok kéjekhez ragaszkodó.
- Önnek kell az egyik ágy, - fordul az idegenhez, - ezt belátom, az egész
Engem meg sem említ, rólam nincs is szó aki öt nap és éjjel együtt vándorlok vele, öt nap és éjjel a közös nyomorban! Ez Sir Durner-Werzens! Végképp elcsigázva, némi undort is érzek. No de gyerünk! Háború van!
- Én elalszom itt a földön, a hálózsákomban, - mondom egyszerűen, hogy még meg is könnyítsem e transzakciót.
De az idegen kérlelhetetlen.
- nem lehet! Nem akarom! Nem alszom az urakkal, senkivel! Pénz is van nálam!
- Micsoda? - kérdem elképedve.
- Pénz! - ordítja.
De Sir Durner-Werzens békéltetőn közénk illeszkedik.
- Pénz! - mondja - hát csak legyen! Minél több annál jobb! Nekünk is van! Vagy ezer fontunk! De ha nem is volna! Angolok vagyunk,
Nem gondolja? De nem ám! Amint ránk meredt, a nagy sárga szemek elborult tekintetével, egészen világos volt, micsoda nyugtalanság bántja. A legtöbb ember, ha különben épp elméjű, úgy van a maga rögeszméjével, hogy rögtön enged belőle mihelyt a körülmények nem táplálják többé. Bizonyos
- Még jobb, hogy itt alszunk magával s vigyázunk, - mondja Sir Durner-Werzens a leplezett diadal hangján, miközben roppant ülepét kidomborítva, bemászik az ágyba, egy dörgedelmes medve-nyögéssel.
Én is belefekszem a zsákomba, a padlón. A katona elment. Egy mécses ég a szobában, amit az idegen gyújtott.
*
Odakünn az éjszakában siralmas hangok röpködnek. Tompa morajlások, egy-egy magányos puskalövés, távoli emberi hangok hallatszanak, valami sötét uszálya vonaglik a tovasodort harcoknak, mint egy borzalmas kígyó farka a végtelenben. Távoli menetelések bakancsdobbanása zugát a földön, az emberek nyomorával. Távoli ütegek és trénvonalak gurulnak temperált láncok és vasak csörgésével, megszakadt inak vergődésével, fáradt tüdők zihálásával, sebesültek vándorlásával és egész nagy lótömegek baktatnak el párolgó szőrzettel s megkönnyült vonalakkal a homályban, mint tragikus árnyképek az elborult ég hátterével, amelyen a hold nyomorgón a maga régi útját követi.
Az idegen már nem beszél és Sir Durner-Werzens úgyszólván kiterítve fekszik az ágyban, mint egy dallamos hulla hősi hortyogással. Én őrködöm és virrasztok feldúlt idegzettel, mely távoli emlékek lidérctüzét gyújtogatja körülöttem, torlódó képsorozatával. Nem tudok aludni. Öt napos utam, hajlék nélkül, fekhely nélkül, a siossinsi vidék vérbefagyott siralma, hullák az út közepén ezüstfejjel a holdban, marcangoló ebek és dolgos varjaki véres csőrrel, mind itt vannak a fejemben, a röpködő lövegek vonyításával. És a réseken át, amint e képek megszakadoznak, a mai este tér vissza gyötrő kísértésképpen a soissonsi utcák, a temető, a hold, a bordély a két polgárnővel s a csendőr a három gyermekével s a negyedikkel úton, úton, úton ebbe a világba, a negyedik, ha tudná hova jön! Itt vagyok a fűszeresnél, a padlón, a hálózsákom ázott bőrszagában, nyirkosan s keserűen, mint egy féreg, s a londoni utcák fekete lilaszínét látom, az isteni Gyönyörűt, aki vár, meleg bőrével s hevülten mint egy kölyökpárduc, a fogait mutatva. Mi marad abból, amit szeretett az ember, egy ragyogó női hasból mint egy nagyszerű ezüst tallér, és szemekből amelyekbe belehörögte az ember a maga agóniás gyönyörét? Mi marad mindebből, mi van mindebből, egy hálózsák mélyén, vajon mi? Néhány csöpp verejték a homlokomon s a nedves orrom amit nem tudok kifújni. Elvetett életem van itt velem, a lerongyolt lelkem e céltalan újságírásban, ami a szemete e háborúnak, mert mi csodák vagyunk mi benne, ostobák, rohadtak, férgei egy művészetnek!? Egy percig alszom s felriadok, fuldokolva. Két meztelen láb nyomja be a mellemet, az ujjakra csavart pántlikával. A fűszeres két meztelen lába! Erről álmodok!
*
Az idegen még nem feküdt le, meghajszolt állat a tagjait nyomkodja. A szomszéd szobában is, úgy hallom, ébren vannak. Az ajtó megnyílt s egy meztelen kar egy csésze teát nyújt be. Az idegen átveszi, föléje hajlik, fújja, szürcsöli s nagyokat nyel, szuszogva. Közben köhög, egy nagyot köp a padlóra, mellém, s tovább iszik a szemét lezárva s rögtön felpillantva újra, valami fix pontra maga előtt. Aztán visszamegy az ágyhoz, a zsebébe nyúl, az összes zsebeibe egymás után s kiüríti a tartalmukat. Egy kulcs zörren, egy lánc, egy revolver s egy nagy csomó aranypénz csörren a hálószekrény márványfelületén. Akkor, hirtelen megfordul s ránk mered azzal a villámsebes tekintettel, mely meg akarna lepni! De a
Akkor tovább vetkőzik az ember, leül az ágyra s egy nagyot nyögve lehajlik, hogy a cipőit kifűzze. De valami rettenetes kínja lehet a hátában, mert az ajkát harapja s ismételten visszahajlik, elgémberedett vonaglással. A cipő nem enged, hányszor megpróbálja, már-már rugdalódzva valami türelmetlen epilepsziában, amelytől a szája habzik s a szeme kidülled, elkínozva. A kalap még mindig a fején van, a lerongyolt karimával a füleken s a vörös kendőt is megtartotta a nyakán. Szeretném megmondani neki vegye le a kalapját, a kendőt, akkor talán könnyebben fog menni. Sőt a cipőjét is lehúznám, szíves engedelmükkel,
Mindez csak egy pillanat. A következő percben valaki ordít:
- Bohm! Bohm!
Kívülről az ablakot zörgetik.
- Bohm!
Az ember nem felel, kinyúlva az ágyon nem mozdul.
- Bohm!
Mire harsogva beszakad az ablak, az üvegei felzengésével.
- Bohm!
- Itt vagyok! - kiáltja.
- Rögtön gyerünk!
-
- Az ezredes vár, az autó! Indulunk!
S egy autókürt hangzik az éjben, szakadozott hívással, messziről s türelmetlen.
- Nem megyek! - lihegi az ember, - mondja meg, hogy nem megyek!
- Megőrült!
- Átjöttem, a folyón!
- Éppen ez!
- Nem bírom, ezt mondja meg, nem bírom!
- No gyerünk!
- Megdöglök!
- No gyerünk! - csattan ki a hang az ablak alatt, valami izzó eréllyel s lázasan. S az autó is ott van már, idecsúszva egy hirtelen lendületben, az autó, az ezredes, az összes tisztek, egymásba préselten, fekete tömeg. S mind ordítják parancsolón, emberi hangok pörölycsapása, az ablak alatt, mely megreng:
- Bohm! No mi az? Gyorsan! Gyerünk!
Ó gyerünk, hogyne, megkéselt barom, amelyik vonaglik, elvánszorog a falak mentén, megkergülve, kapkodva, a zsebét tömve s felkészülve egy szempillantás alatt! S már rohan is az éjbe, az ablakon át, a szerencsétlen, s az autó elsüvít, dörögve.
Felszeretném kelteni Sir Durner-Werzenst a
De amint közeledve, kitűnő kollégám arca fölé hajlok, rögtön el is undorodom. Kiáradó lehelete, hangos és forró hanghullámokban, megcsapja az arcomat a durva szesz hordóbűzével. S a tátott száján, a tört fogak füzére vaskos nyálat ereszt, mintegy az álom spermájaképpen. Jobb szeretném, nem is ismerni ezt az állatot. Le is mondok a vele való gondolatközösségről és gyorsan visszabújok a zsákomba, a padlón.
*
Reggel már ott vannak mind a fűszerboltban, a két szőrös legény, a bajuszos öreg asszony és a fűszeres, látszólag kibékülve velünk.
- Ne adjunk nekik semmit, - tanácsolja Sir Durner-Werzens - komisz nép ez. Csak a fűszeres két lábára kell ránézni s mindent tud az ember. Még egyszer szeretném látni ezeket a lábakat meztelenül.
- Mozgalmas éjszaka volt, - mondja a fűszeres - az urak remélem meg vannak elégedve. Reggelit nem parancsolnak?
- Valami kolbászfélét ennem, kissé megpirítva, - feleli sir Durner-Werzens - s egy darab jó sajtot hozzá ha van. Egy üveg
Drága ember!
- Komisz nép! - mondja mohó falatozás közben, a bolt sarkában, a polc előtt.
De az éjszaka még kísért, az ember aki jött és elrepült, a Bohm!
- Ki volt az? - kérdem a gazdától.
- Kicsoda?
- Az a vöröskendős.
- Micsoda vöröskendős?
- Aki itt hált velünk az éjjel.
- Az urakkal nem hált senki, álmodni tetszett.
- Akit vittek a tisztek.
- Ördögöt.
- A Bohm!
- Hallgasson, - súgja a fűszeresné s a fülemhez ér a bajuszával.
Megborzongok. Sir Durner-Werzens magához int.
- De hiszen látja nem akarnak beszélni, - morogja a tányérjába, - nem szabad nekik, de hiszen nem látja?
- Nem szabad?
- Ez az ő legjobb kémjük, a franciáké, a legkitűnőbb, a Bohm!
- No lám! - sóhajtok föl.
- No lám! No persze! De micsoda gyermek maga Russel! - mondja még igen finoman.
És egy nagyot néz rám, fölényes mosolyával.
(Folyt. köv.)