Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám · / · Figyelő
Mielőtt ez a borzalom a világra szakadt -a halált respektálni kellett, mert rendkívüli törvényszerűsége, jósága és méltósága volt. Mikor jött és elvitt valakit - a megszakadt élet láttán, mi riadt visszamaradottak, méltatlankodtunk és kétségbe estünk - de azután mindig be kelletett látni, hogy a halálnak volt igaza, tévedhetetlen érzékkel tette oda a pontot az életek és pályák végére. Az értelmünk számára csak később világosodott meg, hogy a látszólag erőszakosan félbeszakadt élet mennyire befejezett volt... De mióta ez a háborús halál, ez a részeg halál tántorog a világon - nem lehet a halált se respektálni -, le kell nézni és meg kell vetni, olyan bután gyilkol, olyan pocsékul végez az emberekkel. Nagyon sok a dolga, részegre itta magát, nem tudja többé, hogy mit csinál.
Sztrakoniczky Károlynak, aki Radymnónál fejlövést kapott, nem szabad lett volna meghalni. Ezt a halált akárhogy forgatom, nem lehet elfogadni, ez úgy marad meg bennem, mint egy nagy igazságtalanság érzése. Csak egy huszonhat éves fiatal ember halt meg, aki talán nem is volt nagy zseni -, mégis, ha összeírná az ember, ha az adatokat összegyűjtené arról, hogy miért rettenetes, utálatos és embertelen dolog a háború -, akkor a nagy ezért-ek közé a Sztrakoniczky Károly halálát is oda kell írni.
Nem volt zseni, de pontosan az az emberfajta volt, akire ennek az országnak a legnagyobb szüksége van. Arra volt hivatva, hogy olyan helyekre kerüljön, ahol a tehetséges emberek dolgát megértéssel intézik. Tíz-tizenöt év múlva Sztrakoniczky, amilyen tehetség, energia, buzgalom, tanulékonyság, intelligencia volt benne, biztosan olyan helyre jut, ahol egy egész generáció sorsára gyakorolhat jó befolyást a képzőművészet, irodalom, vagy színészet dolgában. Huszonhat éves korában a szempontjai magasak, a nívója emelkedett, az ítélete biztos, a temperamentuma higgadt - az energiája kimeríthetetlen, az ambíciója féktelen volt. A futóbajnokra emlékeztet, aki eddig trenírozott és most indul a pályának -, éppen hogy feláll, sajátságos nekiugró pózban és akkor egy buta orosz lelövi.
Milyen kedves fiú volt! Milyen szerény, okos, kellemes fiatal ember, hű barát és tisztességes lélek. Képzőművészeti és színházi kritikákat írt, egy belső becsületességgel és meggyőződéssel, mely azokat is lefegyverezte, akikről a véleménye nem volt hízelgő. Ez a nagy tisztesség és komolyság, a dolgok megértése és szeretete és az ő korában szokatlan kész írástudása szerezte meg neki a mi irodalmi köreinkben a szimpátiákat. Ezen felül egy friss, lelkes fiú volt, aki igen okosan alapozta meg az életét - legalább nyolcvan esztendőre rendezkedett be - mindenki azt hitte, hogy sokra fogja vinni és - ritka tünet! - ennek mindenki örült. Ha valaki egy esztendővel ezelőtt azt mondta volna, hogy a hosszú, nyurga, cvikkeres Sztrakoniczky az északi harctéren, roham közben húsz lépésnyire az orosz drótsövénytől fejlövést fog kapni - féktelen fantázia torz ötletének tartottuk az egészet... és íme lassan hogy belecsúszunk az idők borzasztó romantikájába. Mégis, mikor ilyen ütés ér bennünket, mint fiatal barátunk halálhíre, felriadunk és egy pillanat alatt lerázva magunkról a rettenetes megszokást - dermedten nézünk körül: mi is van most a világban?