Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám · / · Figyelő
Most már harmadik napja tudom, hogy meghalt és így lassan megnyugszom abban, hogy Sztrakoniczky magas alakja, sápadt szőke feje, üveg mögül néző éles szeme a múlté s érdekes neve, mely eddig egy kedves, rokonszenves egyéniséget jelentett, most a Mikszáth regények romantikus patinájával vonódik be. S bár tudom, hogy mire e sorok megjelennek, szomorú elmúlása a múlté lesz, a véres határon ülve, szerény ravatal-gyertyát gyújtok barátom emlékének.
Nem tudom, nem istenkísértés-e hosszan fájó gyásszal meggyászolni valakit, akinek sorsa minden szeszélyes pillanatban a miénk is lehet és nem volna-e helyesebb a mostani csudálatos érzéketlenség hónapjaiban a rohanó pillanatnak vetni Sztrakoniczky emlékét, mint annyi derék és kedves bajtársét, akik rövid hónapok alatt eltűntek a múlandóságban. De mégsem tudom egyetlen csöppnek felfogni az ő személyét a gyász zuhatagában és sokat, szeretettel gondolok reá.
Egyike volt azoknak a keveseknek, akik imponáltak nekem és tiszteletet is gerjesztettek bennem egyszersmind. Összeszorított vékony ajakkal, merev, hideg szemmel, biztos léptekkel haladt előre érvényesülése tisztességes útján - tréfásan már államtitkárságot jósoltunk neki - és ellenségét, irigyét még sem ismertem, mert kedves és előzékeny tudott lenni mindenkihez.
Nem tudom, milyen hatással volt rá az utolsó háromnegyed év, mióta katonáskodott, de nem hiszem, hogy túlságosan magával ragadta volna néhány olyanérzés és lelkesedés, amelyről már azelőtt is határozott nézetei voltak. A lelkes magam-odaadás miatt, mellyel kezdő katonakorom békeidőbeli barna waffenrockja iránt viseltettem, évődve sajnálkozott rajtam és minden elméleti érvemre mindig volt néhány erőteljes "csakhogy"-ja, amivel nem lehetett ellenkezni.
Most neki is át kellett élnie a valóságot, legélesebb formájában és az előretörés gyönyörű lendületében, feszülő izmokkal, táguló tüdővel, egyetlen ütést, vagy talán még azt sem érezve szűnt meg az lenni, ami az utolsó pillanatban volt: Dr. Sztrakoniczky Károly, hadapród-őrmester és lett belőle mozdulatlan, földhöz simuló szürke ruhatömeg egy összegázolt réten.
A legszebb halál, amikor édes és dicső a hazáért halni.
Nem akna robbant fel alatta s törte alaktalan ronccsá. Bomba sem szakította le a karját és gránát sem darabolta szét. Repülők nyila nem törte össze a koponyáját és égető gázok nem zsugorították fekete vázzá. Nem keskeny földodúban ülve, tehetetlenség-avatta hősiességgel hallgatta a köröskörül robbanó ágyúlövedékek végzetes dörrenését; fiatalon, feszülő izmokkal rohant előre s halála a rohanás hirtelen megállása volt.
A legszebb elmúlás katonának.
Érzem a kor leírhatatlan fenségét, mely úgy parancsolja, hogy az egyetlen áldozat, melyet barátom messzi sírja fölött hozhatok, a sóvárgó csodálat legyen: gyönyörűen halt meg.
És nincs tovább.