Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám · / · Figyelő
Jézusnak, aki nyilván boldogan halt meg, egész élete abban a kicsiny világban folyt le, ahol született. Halála után száz évvel is Tacitus az Annales tizenötödik könyvében csak közvetve ír róla, amikor állítólagos tanai által keltett mozgalmakról, lázadásfélékről és hívei üldözéséről tesz említést. Más profán szerzők se tudnak róla. Philo az ötvenedik év körül hal meg és nem ismeri. A harminchetedik évben született József kihagyja a keresztényeket, mikor felsorolja kora felekezeteit s a két Gemaranak rá vonatkozó helyei már a negyedik vagy ötödik századból valók és ezekhez is azt a megjegyzést fűzi Renan, hogy adataikat egy oly alaptalan és nevetséges mondából merítik, melyet nyilván a kereszténység ellenfelei költöttek. A Misnában semmi nyom sincs egy új iskoláról. Korábban ismeretlen volt, szuggesztiója kis körre szorítkozott. Dogmákat nem szerkesztett, azt tekintette hívének, aki szerette és ragaszkodott hozzá, Néhány találó mondás, néhány hangulatos jelenet - úgy látszott, hogy ez lesz minden emléke. Nem alkotott szimbólumokat. Elmondta hegyi beszédét s kora azt hitte, nem fogják meghallani. Az emberiség másképp akarta. Emlékéből az emberiség megcsinálta a "végleges vallást". A negyedik századtól kezdve már a görög egyházatyák metafizikai viták tárgyává tették a kereszténységet, a középkori skolasztikusok pedig szabálygyűjteményt kivonatoltak az evangéliumból. Egyébként: nem hálás feladat nyomon követni, mint alakult és hatalmasodott el az "egyetlen és végleges" vallás az emlékekből, sejtelmekből, majd az apostolok inkább jóhiszemű, mint megértő agitálásából; úgy se vezet eredményhez. Itt nem igen tudunk látni, akár a sötétség, akár az erős lángolás miatt, errefelé leghevesebben lüktető érzéseinkre tapintunk. Renan számára Jézus már teremtője lett annak a másvilágból való országnak, hol kivirágzott a tökéletes nemesség, a feltétlen tisztaság, a szabadság - ahol megvalósult a gondolat -, íme, oly csodák, melyeknek létezését kizárták a társadalomból. Képeit lassanként végtelen magyarázatokra találták alkalmasoknak s az európai nemzetek azt állították róla, hogy végleg determinálta az emberi érzelmet a szeretet jegyében. Az emberi gondolatnak egy nagyszerű lendülete ez.
A gondolaté. Az emberek észre se veszik, mennyire nem tulajdonítanak fontosságot a gondolataiknak. Egy jénai teológus, Heinrich Weinel a "Christliche Freiheit"-ben azon a feltűnő tényen csodálkozik, hogy a mai háborús vallási költészetből tökéletesen hiányzik Jézus, hogy nem történik rá "semmi utalás" - csodálkozik s nem talál rá magyarázatot. Bizonyára még jobban fog csodálkozni, ha elolvassa a "Tat"-nak e letagadhatatlan jelenséghez fűzött megjegyzéseit, melyekben egy német vallásnak az alapelvét írja le; amely szerint a német vallás annyit tesz, mint az élet felfakadó érzéséből (aus innersten Werdegefühl) áldozatul dobni életünket valami egyéniségünkön túliért. Weinel teológus számára íme egy új német vallás és semmi magyarázat...; nyilván még kevésbé tudna egyet elgondolni, ha az elmúlt augusztusi napok hatalmas vallásos hangulatára visszaemlékezik. E napokban tömegesen tódultak az emberek, különösen a németek, templomaikba és megrázó hangjukkal, mint a fényszóró az ő kutató sugarait, küldték Istenükhöz borzalmukat és rettegésüket. Az Istenükhöz... az Istenhez, egy Istenhez, Valakihez, Valakihez, Valakihez, Őhozzá, az ismeretlenhez, akit csak azért ne kell újrateremteni, mert sohase tudtak nélküle élni, Jézusról azonban, nem említve a bigottokat és templomi hivatalnokokat, már kevesebb szó esett, s az emberek, legalább a látszat szerint, visszaejtették ezt a nagyszerű gondolatukat a homályba és szűk ismeretlenségbe, ahová kezdetét vetítették.
Lehet, hogy pillanatnyi zökkenés ez, hogy évekre terjedő válság, hogy szakadás és ezzel a jövő problémája. Ha pillanatnyi is, ez az esemény is világosságot vet az embernek és gondolatának a viszonyára, a gondolatéra, amely sokaknak egyetlen menedéke és reménye maradt. Vitatkoztak már azon, hogy Jézus élt-e, ha élt, valóban olyan volt-e, aminőnek ez leírta, az ránk hagyta, hogy Isten volt-e, Istennek ilyen-olyan része - nincs véleményem e vitákról és talán nem is érdekel így az egész kérdés. Azt viszont tudom, hogy tizenkilenc évszázadon át sok milliárd ember oszlopa volt egy birodalomnak, amely csak az övé volt, s amely tényleg nem e világból való, mert eredete és jövője, egész élete nem a mi kezünkben van, nem a mi értelmünknek nyílik - bár mi alkotjuk. Mi teremtettük a lelket s belé tartalmul út, a szeretetnek, fennköltségnek, emberi méltóságnak, kultúrának, halhatatlan életnek minden jelével. Mi mindnyájan és mindörökké az élet szolgái vagyunk s azokkal az eszközökkel dolgozunk, amiket az élet ad a kezünkbe. Az élet pedig változatlan potenciával buzog, eredet nélkül, jövő nélkül, idegek nélkül, érzéketlenül s az agy, az emberi öntudat oly gondolatokat termel, amelyek őt igazolják, mindig őt, az életet. Az emberek megváltoznak, változnak a hangulataik, olykor szeszélyesek és idegesek: - a világnézet hozzásimul az életkorhoz, az évtizedekhez, a hangulatokat ötletek támasztják alá, a szeszélyek elnézést nyernek egy-egy tágabb életfelfogásban, a hiányokat kitölti a bátorság és megszokás; a gondolat mindig létrehozza a szüksége s önigazolást. Az élet, úgy érzi az ember, mindenfelé tele van sötétséggel s egy Istenre van szüksége, hogy világosságot és rendet teremtsem magában; tele van misztikummal és rejtéllyel s meg akar nyugodni egy Isten nyugalmában, mint ahogy az anyag számtalan módosulata a hő változatlan állapotába igyekszik jutni; mozdulatlansága és kegyetlensége céltalanságnak tűnnék fel, ha nem törvényesítené egy Isten előrelátása. Ezek a hiányérzések és szenvedések, talán lázálmok, oly régen kínozzák és tépik az embert, hogy már szinte az élet velejáró fájdalmainak látszanak. Egy ősi érzés ez s mint ilyen még abból a boldogító időből való, amikor az érzés egy a világgal, tárgyával, s készen áll arra, hogy új világokat teremtsen, illuzórikus kíséretül pedig olykor egy-egy "világos" gondolatot - egy-egy Jézust - az élet, a saját igazolására. Az ősi érzés az az Isten, aki egy-egy fiút, egy-egy Jézust ad a világnak; az Isten az ősi érzés, a valóság, aki hol Jézusban, hol Buddhában, hol Zoroasterben fejezi ki magát és ezzel a világot. Jézus egyik legnagyszerűbb kristálya volt az amorf tömegnek. Ősi érzéseink a köldökhúrok kapcsolatában állanak a világgal; a világ az az illúzió, amit a saját fájdalmas gyönyörűségükre álomra szülnek s a boldog aranykorszak az az idő, amikor az anya mindvégig azonosítani tudja magát szülöttével, Istent a Jézusával.
Egyik legrégibb s talán legerősebb ősi érzésünk a végtelenség érzése és hite, a végtelenség vágya és szüksége. Nem tudom megmondani, van-e halhatatlan része az embernek, de azt látom, hogy az emberek minden körülmények közt a halhatatlanság számára dolgoznak. Az emberek egyáltalán nem tudják elképzelni, hogy valaha ne létezzenek s inkább hajlandók örökéletűeknek tartani magukat, minthogy elhiggyék közeli, tökéletes pusztulásukat. Mai tudományunk és művészetünk is átivódott a végtelenség gondolatával. Azt tanítjuk, hogy az elektronnak a mozgása szétrezeg az egész mindenségben és örökké tart. Azt tanítjuk, hogy bármely test, ha egyszer megmozdul, a végtelenbe indul s e törekvésében inkább mellékes tényezők, mint a közeg ellenállása, a nehézkedés, akadályozzák meg. Volt idő, a hősi korszakok ideje, amikor egyéni erőit a végtelenbe duzzadni érezte az ember, tüdeje az örökkévalóságból lélegzett és izmait nekifeszítette a mindenségnek; ma inkább végtelen erők részének, ha úgy fordul, tárgyának szereti magát tekinteni. Szeretünk mindent egy alapokra visszavezetni, lehetőleg mindent egy alapelvből megmagyarázni s biztosabban érezzük magunkat egy ily egységnek az erejében. Sokszor megesett, hogy kifogástalan logikai levezetések után vagy hosszú és üdítő filozófiai beszélgetések közben, amikor jóleső örömmel figyeltem az érvek összehajlására, az okok kapcsaira s derengeni láttam a magyarázat távolában egy-egy nagy elvnek a végtelen ölét, ahová minden ötlet sikerrel lefut s akkor sikeres, ha odajut, sokszor megesett, hogy ilyenkor megcsapott valami bizonytalanság: hát miért logikus ez meg az a tétel, ha visszavezetődik erre-arra az alapokra, ha "világosan" következik ebből-abból a "régen elfogadott" alapelvből... Érdekes megfigyelni, hogy a legpozitívabbnak, a leggyakorlatibbnak, a legáltalánosabban kifogásolhatatlannak tartott tudományok, mint a matematika, a fizika, a kémia, szóval a természettudományok legveleje, egyúttal a legteoretikusabbak, a legspekulatívabbak, a legszubjektívabbak. Hiszen, egy pontot, egy síkot, egy szöget még senki nem látott, abszolút rugalmas testtel még senkinek se volt dolga, az étert még senki nem szemlélte, mágneses folyadékot senki sem vizsgált, s mégis, éppen ezek a legszubjektívabb teóriák vezettek a legobjektívebb eredményekhez - megsejtve ezzel azt a "kritikus-hőmérsékletet", melyen a szubjektum és objektum meniscusa eltűnik - ezek voltak a legtermékenyebbek, ezek hasítottak ki nekünk legnagyobb területet a "világból". Ma részei lettünk egész történelmünkkel és minden tragikumunkkal vagy az anyagnak, vagy az energiának, hogy a fizikánál maradjunk; minden lármánkkal és érthetetlen korlátoltságunkkal halvány foltokként lebegünk ma az éter végtelenségében; egy fizikus barátom hasonlata szerint az éter mint egy tág abroncsú kalitka borul ma az anyagra, mely tőle csak részeinek sebességében különbözik, s az éter részecskéi keresztül-kasul járják és elhagyják, hogy helyüket átadják, az anyagot. Mindezeket kísérletekkel is igazolják s vannak az újabb kísérletek közt, mint aminők a Kaufmannéi is, meglepők; de ha semmi más nem is, egy tény feltétlenül bizonyos e teóriákból: az embernek újra sikerült gondolatokkal, a rajta túlélőnek álmodott tudomány "objektivitásával" igazolni vágyát a végtelenségre, az örökkévalóságra s ha leköszönt is a végtelen egyéniségek trónjáról, belépett a végtelen erők katonájává. Joggal érezheti, hogy csak a kifejezés változott, hisz matematikája szerint a végtelennek egy része is végtelen. Még nem láttam gyereket, aki el tudta volna képzelni magáról, hogy meghal.
A hazug embert megvetik ma, általában. Mialatt a tudós segít kigolyózni a kaszinóból a hazug embert, dolgozószobájában fáradhatatlanul állítja össze a világ valamennyi részéből gyűjtött statisztikát az emberi megfigyelés tökéletlenségéről, az emlékezet hiányairól, a temperamentum befolyásáról az ember ítéletére, a fantázia lázairól, például bűnügyi eseteknél, akár a legártatlanabb bagatellnél. A felfedezők ideges örömével állapították meg, hogy nincs az a legegyszerűbb villamos elgázolás, az a legdrasztikusabb kofahecc, amit öt ember egyformán beszélne el, ernyedetlen szorgalommal bizonyították, mily ingadozó, megbízhatatlan és egyéni az ember véleménye. Igen, klasszifikálni és kitérni mindig tudunk s ma is könnyedén megfelelünk: az egyik a tudomány a másik a erkölcs lapjára tartozik. Hát ez ugyan nem több üres osztályozásnál, végül már az erkölcsnek is van tudománya és van erkölcs a tudományban - végeredményben egy szomorú, de megszokott káosz vesz körül minket, ha egy régi tényt, egy régi kérdést nem veszünk észre. Miért, hogy nem tudunk szabadulni ősi nyughatatlanságunktól, vágyainkat miért hogy egyre az elérhetetlen távolba meresztjük, az erkölcs miért hogy mindig az önlegyőzésre sarkallt és magunk felülmúlására... Lelki összetételünk teli van ellentétekkel, öntudatunk és gondolkodásunk szembeállított minket a világgal s egyik legfontosabb eredményében, az erkölcsben is egyre azon munkál, hogy a köztünk és a világ közé hasadt ellentétet még tágabbra repessze, a fájdalmat élesítse. Ezalatt pedig a boldogság álma egyre leheli színesebbnél színesebb, szomorúbbnál szomorúbb illúzióit.
Az erkölcs, amely így maga is a végtelenség felé fordítja az emberek arcát, ma nem a legaktuálisabb kérdés. Peter Altenberg, amennyire könyveit ismerem, inkább amorális, mint erkölcsös, legalább a szó régi értelmében, azt írja egy helyen: - Ich lehre die Menschen seit siebzehn fahren immer dasselbe: Seele zu bekommen. - Ez egy művész szava. Nem hiszek a biblia, az evangéliumok lelkében, a Platon lelkével is inkább andalogni, mint boldogulni tudok, de ezt a szót: lélek, ma értem. Ismerem azokat, akik sokat beszélnek róla és értem, amit róla sejtenek. Akik sokat említik s közben egy új lelki kultúráról szólnak, nagyobbrészt gondolkodó emberek voltak, akik elváltak a gondolkodástól, mint attól az eszköztől, amely őket boldogsághoz és megértéshez segíthetné; azok ezek, akik elindultak a racionalitással és szemben találták magukat az irracionalitással, a világgal. Nem értheti meg a világot az, aki egy része a világnak, a fejlődésnek egy későbbi terméke nem ölelheti át az egész életet, a logikán nyugvó agy nem érheti meg a világ illogikus folyását. A kérdések és a vágyak napról-napra növekednek, az intelligencia egyre érzékenyebb lesz, a világ egyre eltávolodik tőlünk s egy messziről jövő üzenetet hagy hátra: az irracionalitás sejtelmét... A mai lélek, ez a régi, újra ébredt hit, teli van szomorúsággal, amely vég nélküli, zavarral, tapogatózással és kétellyel, amely kezdet nélkül való, homályos szerelemmel a szépség, a művészet, a mély és olthatatlan érzések iránt, melyekben misztikumot, rejtélyes érinthetetlenséget élvez, kielégíthetetlen szomjúhozással, hogy ezt a misztikumot, ezt a túlvilági érzékenységet az élvezet paroxizmusának pillanatában magával együtt a végtelenségbe olvassza; fájdalmas kéjjel és izzó kalandvággyal, alaktalan köddel, kitárt védtelenséggel és megnyugodott gyengeséggel, kínzó hittel egy jobb és békésebb jövendőben; teli van kezdet és vég nélküli áhítozással egy ősi nyugalom, egy zavartalan pihenő, egy alélt és boldog nirvána után. Az irracionalitás világít az emberekben ismeretlen mezők felé; csak leverő, hogy egy új kísérlet hajnalán leványadt a hús az emberi arcról, megkínzott a remény, szakadtak az inak és ez a fáklyafény merevedett, üreges koponyákból világít előre...
Ma, amikor némelyek úgy érzik, hogy Krisztusok, gondolatok, igazolások buknak el, egyik legősibb érzésünk, a végtelenség áhítata: a Jézusok és más történelmi gondolatok méhe, legerősebb tűzével ég bennünk. Valóban, nagy rázkódtatásokat élünk át; ilyenkor elborul rajtunk az élet az ő sötétségével, s az ősi érzések, közülük talán elsőnek a vallás, mint a végtelenség hitének legáltalánosabb, legegyszerűbb kifejezése, ismét erőt vesznek az emberen az ő változatlan hatalmukkal és megnyugvásukkal. A mi ősi és rendíthetetlen érzéseinknek vannak hosszabb-rövidebb történelmi útjai, világosaknak tetsző, olykor magasztos gondolatai, mint Jézus: - az utakat, az emlékeket betemetik a katasztrófák, mialatt az emberek az újabb helyzetekhez, a megváltozott tényekhez, melyeknek átalakításán talán ők is dolgoztak, úgy konstruálnak utólag újabb gondolatokat, újabb Jézusokat, mintha csak első és végleges ítéletei volnának a mindig "imént" világosságra ébredt öntudatnak. Igazolások, gondolatok tűnnek el s az ember szinte átmenet nélkül álmodik másokat helyettük, velük ellentéteseket, melyeket olykor megegyezőknek tart és bizonyít; egymással és a régiekkel megegyezőket, melyeknek mélyebb ellentéte talán csak idők folyamán repeszti szét a gondolat épületét. Az embernek, azt mondták, minden büszkesége, ereje és különbözősége a gondolatban van; s a gondolat az, melyet mindegyre elhagy, megmásít, ellentéteit megegyezteti, megegyezéseit ellentétekké éli, olykor egészen megtagad, hogy ismét úrrá tegye; a gondolat az, melyet minden cselekedethez módosítani tud és minden befejezett tényből levon, melyet alapjául tesz erkölcsnek és erkölcstelenségnek, erőszaknak és békének s ha őszinte vallomást tesz, bevallhatja, hogy cselekedeteiben egyáltalán nem a gondolatai szerint igazodik, hogy amikor él, nem gondolkozik, ám élete eredményeit, tapasztalatait frappáns gondolatokban szereti az utókorra testálni... Egyik legmélyebb gondolatát, Jézust, a jénai teológus megfigyelése szerint e háborúban ejtette vissza abba a szürkeségbe, ahonnan egy világ hatalmára emelte, Nazarethbe, ha ugyan tényleg ott született.