Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 12. szám · / · Ambrus Zoltán: Háborús jegyzetek
Miután néhány évig kiáltványain - és talán bejelentő céduláin is - a vértanúságot vallotta foglalkozásának, D'Annunzio most a "Dante utóda" címet és rangot adományozta önmagának, a taksák elengedésével. Mit akar mondani legújabb önkitüntetésével az irodalomnak ez a híres csepűrágója (aki mindenkinél hosszasabban tudja húzgálni szájából a végtelen frázisok rikító színű pántlikáit)?... Azt, hogy Itáliának a költői közül ő az első, aki az Inferno költőjével egyrangú?... hogy az olasz irodalomban először ő foglalhatja el azt a helyet, amelyet valaha Dante foglalt el?... hogy a költőkirályi trónon, amelyet sokáig nem lehetett betölteni, Danténak ő az utóda s ezt a sokáig üres trónt ő, a legelső jogos örökös, immár birtokba veszi?... De hiszen idáig csak nem terjed a szemérmetlensége?!... Vagy azt akarja mondani, hogy az ő akciója hosszú tétlenség után első folytatása annak, amin valamikor Dante munkálkodott és hogy ő, D'Annunzio, egyenes és első leszármazója Danténak, a politikusnak?... Ezt a nagyzolást is bajos megérteni, mert Dante pontosan az ellenkezőjét akarta annak, amiért Gábor arkangyal utóda legutóbb olyan tüzesen serénykedett. Dante, a politikus, De monarchia című művéből ismerhető meg, nagy türelempróba árán. Azok közül, akik ezen a sivatagon keresztültörték magukat, a francia Paul Janet - A politikai tudomány története című munkájában - így összegezi a De monarchia tartalmát: az Inferno költőjének ez a műve "annak a tételnek bebizonyítása, hogy a világon egy főnek kell lennie, s hogy ez a fő nem lehet más, mint az Isten végzeteinek egyetlen kiváltságos népe, a római nép, vagy ennek örököse, azaz a császár; végre hogy a császárság közvetlenül Istentől származik s a földi dolgokban feljebbvalója nincs. Ez a könyv az egyetemes monarchiának, a Hohenstaufok kedvelt tételének védelme"... És: Dante a De monarchiá-ban "arra a következtetésre akar eljutni, hogy amint az egyén csak a nyugalom által juthat bölcsességre, úgy az emberi nem is csak a béke által érheti el célját; a béke tehát a végcélunkra vonatkozó dolgok között a legjobb"... szóval Dante "túlságosan nagy feneket kerített annak az amúgy is világos igazságnak a bebizonyítására, hogy a béke hasznos és szükséges"... De "nem hiába hirdette a béke szükségét. A középkor csupa háború volt. A pápa harcolt a császárral, a császár a városokkal, a nagy hűbérurak a császárral, a városok egymással, a guelfek a ghibellinekkel, a bianchi-k a neri-kkel. Dante e siralmas állapot alatt nyögött. Számkivetve, üldöztetve a béke után áhítozott, mely lángeszének megadta volna szabadságát, nyugalmát." D'Annunzio tehát akkor mondhatná magát Dante utódának és politikai örökösének, ha Quartoban arra izgatja népét, hogy: mindenáron meg kell őrizni a német birodalommal szemben jóindulatú semlegességet, mert csak a német militarizmus minél gyorsabb diadala hozhatja meg hamarosan a békét és azt, ami a béke állandóságát biztosíthatja, vagyis: Hohenzollern Vilmos császár olyan nagy felsőbbséggel való győzelmét, amely felsőbbség mindenkorra kizárja, hogy a hatalom kérdése újra meg újra vitatható legyen s újra meg újra megzavarhassa az emberiség békés munkásságát.
No mindegy. Azért nemcsak D'Annunzio, hanem minden olasz Dante utóda. Ugyanazon a földön élnek, amely valaha Dantét adta a világnak és még sok nagy költőt meg nagy művészt. Ezekről s velök kapcsolatban Olaszország sok természeti és művészeti szépségéről elég gyakran volt szó béke idején. Most, hogy a ránk kényszerített háború az érdeklődésünket is elfordítja sok megszokottól, Olaszország egykori törzsvendégeit, nyári rendes látogatóit, inkább az a kérdés kezdi foglalkoztatni, amelyre ezelőtt - Itália szépségeiért és az olasz művészetért való rajongásukban - nem szerettünk gondolni, hogy t. i. Dante utódai milyen emberek és kiváltképpen: milyen katonák?
Akármilyen megilletődés tartott bennünket hatalmában, amíg Itália sok jóval és széppel megáldott földjén barangoltunk, soha se felejthettük el - mert leggyönyörűbb műemlékeik is minduntalan emlékeztettek rá - hogy Olaszország a machiavellizmus, a minden erkölccsel szakító politika, a más jogát respektálni nem tudó amoralista önzés, a semmi kötelességérzetet nem ismerő mohó haszonvágy, a minden álnokságra és aljas gonosztettre képes bestialitás, az árulás, a hitszegés és az alattomosan elkövetett gazságok őshazája. A reneszánsz idején Olaszország története a mérgezés és a bérgyilkosságok, az esküszegések és a lelketlen kegyetlenséggel végrehajtott bosszúállások, a haszonlesésből vérfagyasztó cinizmussal kieszelt szörnyű ármányok, az égbekiáltó csalárdságok és az elképesztő orvtámadások története. A házigazda nyájas mosollyal fogadja a meghívott vendéget és aranypohárban mérget itat vele vagy hátulról ledöfeti a brávóval; a testvér vagy barát az ellenséggel konspirál, hogy kelepcébe csalhassa és lemészároltathassa a testvért vagy barátot. Mindenütt brutális kapzsiságból vagy eltitkolt, de bősz indulatból orozva végrehajtott gyilkosságok; mindenütt véres harcok; mindenütt örök meghasonlás. Fejedelmek a fejedelmekkel, városok a városokkal, vagy fejedelmek a városokkal szünettelen harcban, új meg új szövetséget kötve, elárulva a tegnapi frigyestársat, ha ez nem siet megszerezni a hitszegés elsőbbségét. Márványhomlokok mögött rémes tervek forrnak; a díszes öltözetű, arannyal és selyemmel ékes fejedelmi alakok múltjában egész tengere a kiontott vérnek, az ártatlanok megcsaltak és megraboltak vérének. És ebben a szakadatlan öldöklésben a hatalmasok idegen zsoldosokat küldözgetnek a harcba, mert úgy gondolkoznak, hogy az olasz csak brávónak jó, katonának gyönge, minthogy kevés benne az ellenálló erő.
Azóta az egész világgal együtt Olaszország népe is nagyot civilizálódott. Nem lehet kétség többé arról, hogy az olasz munkás ma a legtöbbször jóravaló és jólelkű ember, ha kissé indulatos, házsártos és könnyen lobbanó is, hogy az olasz iparos és kereskedő nagy általánosságban éppen annyira becsületes, mint amennyire ügyes és hogy az előkelő olasz nem sokban különbözik más országok előkelőitől. De hogy a reneszánsz olasza sok lélekben ma is él Itália földjén, annak számtalan jelét veheti észre még az olyan olaszországi vándor is, akinek legkisebb gondja a nép megfigyelése. A haramiák garázdálkodásának Olaszországban lehetett a legnehezebben véget vetni; az alattomosan elkövetett bűntettek és kegyetlenkedések itt ma is gyakoribbak, mint másutt; a camorrák és maffiák, amelyek kisebb részt talán csak politikai szövetkezések, de nagyobb részt meglehetősen törvényellenes eszközökkel dolgozó közkereseti társaságok, olyan összeköttetésekkel rendelkeznek, amelyek felnyúlnak a jobb körökbe is. Sehol sincs annyi koldus, ajándék- és borravaló-vadász, mint Olaszországban; sehol se forog annyi hamis pénz és az apró csalárdságok elkövetőit sehol se lehet gyakrabban tetten érni. Mindebben bizonyára nagy része van a köznép teljes műveletlenségének is. Olaszországban a népesség harmincöt százaléka analfabéta és ennek a sok millió embernek a tudatlansága meg a babonássága akkora, hogy nagy járványok idején az orvosokat alig-alig lehet megvédelmezni az ellenök fellázadó roppant tömegek ellen. De hogy Olaszországnak ebben a sok elmaradottságában nem csak éppen a tudatlanság szerepel, hanem még inkább és főképpen a morális érzék meg a kötelességtudás hiánya, ez azonnal kitűnik, ha egy kissé megfigyeljük, mennyivel rosszabbul funkcionálnak Olaszországban, mint Európában bárhol másutt, azok az intézmények és szervezetek, amelyek az egyén kényelmét és biztonságát szolgálják: a vasutak, a posta- és távíró, a bankok, a közigazgatás szervei, a rendőrség stb. Ha áthaladtunk az olasz határon, már a vasúton láthatjuk, hogy magunk mögött hagytuk a rendet, a pontosságot, a köteles éberséget; a gondosság helyett, amelyet otthon annyira megszoktunk, hogy már szinte természetesnek találjuk, mint a levegőt, mindenütt a kedélyeskedő rendetlenség, a lanyha kötelességteljesítés, a kényelemszeretetből megszokott gondatlanság, a második természetté vált lomposság hol bosszantó, hol majdnem nevetnivaló képei tolakszanak elénk.
Hiszékenység, könnyen felfortyanás, indulatosság - fogyatékos komolyság és hajlam a pojácáskodásra -, állhatatlanság és kitartás hiánya - túlságos kényelemszeretet, lustaság, rendetlenség, lomposság -, gyönge kötelességérzet, gondatlanság, erkölcsi erőtlenség - forradalmár-hajlandóság és se önuralmat, se fegyelmet nem ismerés: ezek az átlagos olasz hibái. Csupa olyan tulajdonság, amelyek nagyon degradálják a polgárt is, de különösen silánnyá teszik a katonát.
Az olasz egység mindenesetre sokat lendített Itálián. Hadserege, amelyet régente mindig megvertek, még Abesszíniában is, ma már bizonyára jóval különb, mint amilyen a múltban volt, amikor idegen segítség nélkül sehol se tudott boldogulni. Mert sok történt a végből, hogy erejét fejlesszék s a fölszerelése ne maradjon hiányos. De negyvenöt év alatt a néplélek nem változhatik olyan nagyot, hogy Itália egységének megalkotása óta az olasz kitűnő katonává fejlődhetett volna. Akármennyit költött Olaszország a hadseregére, a katonájának nem adhatott morális erőt. Ez az, amit nem lehet megszerezni semmi pénzáldozattal és ez az, ami eldönti országok-világok sorsát.