Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Figyelő

Lendvai István: Utolsó Evangélium

Egy éjszakát egészen magasan töltöttem, ismeretlen hegynek kopár, komor tetején, ahol törpe fák görcsösen kapaszkodtak a zöldeskék égboltozatba és a fehér hold elé borultak. Alulról pedig semmi sem látszott, ködök alatt elmúlt előlem a világ. Ezen a hegyen akkor éjszaka találkoztam Jézus Krisztussal, akit régen nem láttam, és most örültem a találkozásnak, mert beszélnivalóm volt Krisztussal. A mélyszemű bölcsnek forró volt a keze, mikor az enyémet megszorította. Mikor a sajátságos csöndben beszélni kezdett, olyat érzett a szívem, amilyet néha gyerekkoromban, boldog tavaszi ünnepek estéin nyitott ablaknál az ágyban, de egy édes, ízes keserűséggel mégis többet éreztem. Leírom - céltalanul, amilyen csodálatosan céltalannak a hegyen láttam egész életünket - leírom, amiket Jézus Krisztus azon az éjszakán beszélt.

*

Ha az emberek módjára a magam érzésével kezdeném, azt mondanám neked, tépelődő barátom: köszönöm, egyre jobban - semper optimus, mint latin papjaitok mondják - egyre jobban, mert a világ eléggé eltávozott tőlem ahhoz, hogy közelebb legyek hozzá. Nagy idő kell, amíg az emberek lelkében megtisztul, aki erősen belenyomódott ebbe a zavaros, különös viaszba. Nagy időbe telik az is, amíg megváltjuk magunkat önmagunktól, mert időbe és térbe kellett beleszületnünk és amiképpen mi nyomot hagyunk a viaszban, a viasz is mirajtunk.

Elég távol vagyok már az emberektől és elmúlt magamtól ahhoz, hogy a szívükben legyek. Nem mint név és mint akarat, nem mint utasítás, hanem mint jelkép, mint a szenvedő lélek sorsa és tévedése. Vannak, akik tudni vélik, hogy mit is akartam, elindulván Názáretből. Én magam tűnődve kérdem olykor: vajon mit is akartam? Míg emberek közt jár az ember és hirdet, maga is megtéved a maga akarata afelől. Közeledvén a világhoz, legalább egy vonást hasonlítani kezd hozzá.

Mostani akaratom ez lenne: én se leszek több, mint egy ünnepi, magas hangulat, egy bús tanulság. Úgy hajoljak én is a szívek fölé, ahogyan föléjük hajlik tavasszal a fehérbe borult almafa. Úgy zengjek meg én is rajtuk, mint egy gyöngéd vers, vagy a mesze elhaló zene a hegyek közt. Mi történt? Élt egy bölcs, aki megsimogatta a kalászokat, mosolygott a Genezáret arany tündöklésén és sokat szenvedett a csillagától.

Utánozni próbáltak és utánzásomat hirdették, mintha lehetne utánozni, aki kívül áll, és mintha lenne elkészült ember, utánozni méltó. Vajon akadt-e már ember, aki végig élhette életét? Megmondották, hogy vándorlás az élet. Én azt mondanám: az élet csak próbálkozás.

Valóban, ma Pilátus előtt állván, nem felelnék azzal, hogy az én világom nem e világról való. Minden világ e világról való, és nem helyezhetjük csillagokon túlra, míg lábunk e földet tapodja és szemünk az édes nap világát issza. Itt kell gyönyörűségtől roskadnunk és a nagy szenvedésben vérzenünk. Ennek a világnak vagyunk mi szépsége és isteni gyásza. Csak az útjaink és szavaink mások, mint azoké, akikre e világot hagyni akartuk. Testben egymás körül kell mozogniok, akiknek lelke össze nem találkozhat. Ma ezt úgy mondanám el odalenn, hogy más és más szellemi síkon mozognak emberek, és akik a bizonyos, a célratörő, a látszatos élet drótjai mögé vannak kalitkázva, azoknak értetlen a belsőek, a céltalanok és időtlenek élete, és kár, kár e drótokon összezúznunk a szívünket, mert külső áldozat ez és haszontalan.

Prédikálni nem lehet, csak az értőknek, és az értők mindent tudnak. Mire a kereszt és mire a szögek? Mire a testnek haszontalan gyötörtetése és a testi halálnak siettetése? A testnek fájdalma idegen, közös fájdalom, és szegény egy gondolat megváltóvá tenni e véletlen fájdalmat, a fájást, mely a testnek adója, szögnek és húsnak parancsolata. Az én szenvedésem nem a kereszt volt és nem a szögek. Az isteni szenvedés a létnek elfinomodott virágbokra, a mélyből virult ki, gyökerei a titkok földjébe kapaszkodnak, neve és értelme nincs. Nem a húsnak-csontnak gyötrődése ez, hanem egy rejtett, valahol elvesztett zenének föl-föltörése húson és csonton keresztül.

Galileában sokat beszéltem a lélek értékéről, sokat az egyéniségről, és mégis forradalmat próbáltam, egyenetlen harcot idéztem föl és hogy zűrzavar lett belőle, sok félreértés, sok eltorzulás, mind ebből származott. Pilátusnak és a papi fejedelmeknek igazuk volt s ők magukat játszották, mert ők egybenőttek lelkük burkával. Nem lett volna szabad fölzaklatnom őket. Védekeztek, mert én támadtam. Áthelyezkedtem az ő világukba és ki akartam fordítani magából. Én már belátom az ő igazukat, de ők soha nem fognak mást tudni az ő igazuknál, ezt így kell megérteni és így értettem meg tisztuló utamon. Nem beszélnek többé képekben a Pilátusok és fejedelmek előtt, akik nem tudhatnak a képekhez, és mindent a maguk nyelvére fordítanak. A korbács pedig az ő kezükben.

Ők belénk szakíthatják a korbács ólomgolyóit, ők sodornak-visznek magukkal, mert meg ne ismerhetnek minket, szám és név vagyunk nekik és ha szólunk, megbotránkozás. Miért árulnók el magunkat és szólván miért botránkoztatnók őket? Magunkra maradunk, és már lemúltak rólunk és ki-ki otthon az ő királyságában. Ők megszögelik a világot, és kezüket kifeszítvén, nem üt karjukra a futva jött meggondolás. Minket pedig megvertek szelídséggel bölcsőnk idején, vérünkben és egész testünk megereszkedett a komor ítéletmondás, hosszú haragrejtés, a célralátó cselekedetnek tehetsége, nem vagyunk a vérrel kevert harcosok közül, és csúnya játék, rút bukdácsolás, ha égi madarak ott bukdácsolunk az ő szemetjükön.

A némaságban tisztultam meg, tépelődő barátom, és azt mondottam magamban: mindnyájan e világról valók vagyunk, csak a mi világunk nem a tiétek, és nekünk nem kellene a tiétek kapuját törnünk, döngetnünk. A mi lábunk ne tévedjen le útjainkról, amelyeken a mi énekünket énekelve járhatunk, másoknak némán és értetlenül, a földnek jósága, tétova örökmécsek, belül égők, világosságukat ingyen sugárzók, felelet és jutalom nélkül, a szentek jóságos megvetésével, amely messziről cirógat, de a találkozás elől kitér.

Útjaimon hallottam egy régi kínai bölcsről, aki éjszaka fönn a hegyek közt kamarájában gyönyörű fuvolaszót hallott messziről és a szívében örvendezve mondta: Soha meg nem tudja senki az én örömömet! Homlokon csókoltam magamban e bölcset és ha valaha megfeledkeznék tisztuló utam tanulságairól, ha lemennék a völgybe igét hirdetni, valóban, ezt hirdetném a keveseknek.

*

Így beszélt Jézus Krisztus az ismeretlen kopár hegy tetején akkor éjszaka és lefelé jövet éreztem, hogy ez az Utolsó Evangélium.