Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Figyelő

Lendvai István: Le Démon de Midi
(Paul Bourget új regénye)

1. Bourget természetesen katolikus regényt írt. A két kötet tábláján latinul ott ékeskedik a XC. zsoltárnak az a részlete, melyet Káldi így fordít: "Paizzsal vészen téged környül az Ő igazmondása, nem félsz az éjjeli félelemtől, a nappal röpülő nyíltól, a setétben járó dologtól: a támadástól és a déli ördögtől." Egy bibliai textusra írt regény - szépirodalmi reverendába öltözött prédikáció nem érdekelhetné a katolikus világnézetben, terminológiában és lélektanban járatlanokat, ha Bourget bele tudná törni magát a hitbuzgalmi regény formáiba, a jól nevelt katolicitásba, amely drótra jár, a végső kifejlődést felé egyszerűen lefolytatja az eseményeket és amely már a mai katolikusnak sem fűlik az idegeihez. A Démon de Midiben az a katolicizmus viaskodik két köteten keresztül önmagával, a modernséggel, a Nővel, amely katolicizmus egyik nagy és elcsöndesedett viaskodója. Prohászka püspök egyszer odadobta a Vigadó csillárjai alatt a jezsuitáknak: Nekünk problémáink is vannak! - és a hős, a negyvenhárom éves Louis Savignan sorsa áttör ezen a harcon emberi, szomorú távlatokba, a vallási kérdés beleszívódik egy emberi drámába. A daemonium meridianum, a déli ördög túlnövekszik egy kolostori frázis jelentőségén.

Őseinknek - magyarázza a szigorú szemű dom Bayle, a lélekkutató jezsuita - ez a démon igazi démon volt, a nap közép kísértése, amely különösen a kolostorokat járja. Megfigyelték, hogy a hatodik óra - a mi delünk - veszedelmes a szerzetesre. A virrasztásban és böjtben elgyötört test fáradtsága erőt vesz a lelken, amely egyszerre megzavarodik. Elfogja az acedia, az Isten dolgainak ez az undora, szomorúsága, amelytől a cenobitát megrohanja az elhagyott század nosztalgiája, egy másik lét kívánsága, belső, mély lázadás és ez a déli ördög. Én ezt a nevet adom egy másik kísértésre is, arra, amely az embert nem egy napnak, hanem napjainak delén támadja meg, erejének teljességében. Addig erényről erényre, sikerről sikerre vitte sorsát. Most egyszerre elhatalmasodik rajta a romlás szelleme - a tulajdon romlásáé. Ez, a világtörténelem során, Bonaparte 1809-ben, mikor háborút kezd Spanyolország ellen. Ötven évvel később az unokaöccse, mikor az olasz háborút kezdi. Egy másik rendben: az Őszi falevelek Victor Hugoja és a Harmóniák Lamartine-ja, akiket megkísért a politika?

Nagyon természetes, hogy Bourget-nál, a "Physiologie de l'amour moderne" megtért mesterének ez a daemonium meridianum, aki egy negyvenhárom éves nagyszerű talentumnak, a szigorúan katolikus történetíró és publicista Savignannak az erényét, a karrierjét és az apai szívét összetöri az a nő, a hitetlen és házasságtörő nő.

2. Louis Savignan, a katolikusan nevelt történettanár, huszonhárom éves korában belészeret egy ősi, de lehanyatlott nemesi család sarjába, a szépséges Genevičve de Soléac-ba, és a maguk fiatalos, ártatlan nagy szerelmében titkon el is jegyzik magukat. Genevičve azonban nem lehet az övé, hirtelen szakít titkos jegyesével és a család becsületéért a soléaci kastély megmentéséért felesége lesz Calvičres-nak, a fölkapaszkodott dúsgazdag gyárosnak, aki aztán modernül berendezi magának az ősi kastélyt, csak egy-két részét hagyja meg réginek, ősinek, autón jár - a felesége csak hintón szeret -, mindenben a újság barátja, tipikus föltörekvő, alapjában plebejus, természetesen érdekei szolgálatába fogja a politikát is, a kerületnek grand électeur-je, mandátumosztogatója lesz. Savignan nem tud Genevičve áldozatáról, fájdalmában öngyilkos akar lenni úgy, hogy egy tűzvésznél a lángokba veti magát egy kisfiúért, kimenti, hónapokig betege lesz sérüléseinek, aztán felgyógyul, akaratos rezignációval tanulmányaiba temetkezik, feleségül vesz egy szimpla, igénytelen nőt, aki inkább szolgálója, mint felesége, az asszony meghal és Savignan-nak most már a hite, a könyvei és szelíd, komoly, jó Jacques fia a mindene. Húsz évig tart ez a kolostorian szigorú élet - közben Savignan megírja a XVIII. század francia papságának történetét, a Germe című katolikus revüben hatalmas cikkeket ír a katolicizmus védelmére, egyik büszkeségévé lesz a francia klerikalizmusnak - és húsz év múlva egyszerre Genevičve elé veti a politika. Calvičres összekülönbözött Laverdyvel, laicizáló politikai ellenfelével - érdekekről van szó, üzleti érdekekről és dekorációról - bosszújában a klerikalizmussal akar szövetkezni, két pap ajánlatára a kerületből származó Savignant akarja jelöltetni, autón elviszi Savignant a kastélyába, ahol Genevičve, a negyven éves, de szép és titkon őérte epedő Genevičve a Dame, a kastély asszonya.

Savignan azt hiszi, hogy a nő kegyetlen kacérságból - maga rendezte a találkozót, le akar mondani a jelöltségről, az első déjeuner-n sértő gúnnyal köszönti poharát Genevičve házasságára, de mikor a nővel együtt meglátogatja a bessei szanatóriumot, Mme Calvičres alapítását - a férj egy sztrájk miatt egyik telepére autózott - a lac de Pavin-nél, egy fönséges szép tengerszemnél megtörténik a bukás: a húsz esztendeig elfojtott szerelem sikongva tör ki mind a két lélekből, egy hosszú, szenvedélyes csók - a daemonium meridianum megkezdte a harcot. Savignan menekülni próbál, katolikus lelkiismerete föllázad, a fia jut eszébe, a komoly, erős, szép Jacques, aki rajong az ő "nagy és csodálatos" apjáért, Jacques, akinek a hitét félti Savignan, mert a fiú veszedelmesen rajong más valakiért: Fauchon abbéért, a francia Tyrrelért, az exkommunikált modernista apostolért. Egy választói bankett után a kortesek cinizmusától undorodva, a lelkiismeretével verekedve, elhatározza, hogy hajnalban - mielőtt még Genevičve találkozhatna vele, elutazik, visszavonul, megmenti magát, a hitét: de Genevičve éjjel belopózik hozzá egy levéllel, amelyben legalább barátságot akar kérni tőle - és a katolikus angyal végképp elbukik, Calvičres kastélyában megtörténik a frenetikus nász.

Ettől kezdve aztán egyre dramatikusabb a regény. Savignan nem tud belenyugodni abba, hogy hipokrita életet éljen, de a szörnyű, az édes, olthatatlan gyönyör már nem engedi el az áldozatát. Savignan; a pedáns, feddhetetlen tudós és publicista, szerelmi fészket rendez be kettőjüknek, Genevičve pogány órákat tölt a Histoire du clergé francais írójával, a Germe félelmetes cikkezőjével. Savignan legalább úgy akar megmenekülni a hipokritaságtól, hogy vallásos cikkeket nem akar írni. De ott van a fia, Jacques, akit viszont meg akar szabadítani Fauchon vészes befolyásától. Fauchon szakított az egyházzal, Hakeldama címen lázadó könyvet írt a Vatikánról, a vér mezejéről, ahol az igazi katolikusok elvérzenek, külön szektát alakított és a La Catacombe-ban külön, primitív rítus szerint misézik hívei előtt. A harmóniumnál Thérčse Arnault ül, a sznob egyházi díszlet, szobor- és képkereskedő milliomosnak a lánya, akibe Jacques szerelmes, de a leány - éppúgy, mint Jacques - rajong az aszkéta Fauchon-ért, és egy botrány árán is hozzámegy. Jacques még ezek után is hisz a papban, kezd igazságokat fölfedezni a Hakeldama lapjain, és Savignan - hogy fiát megmentse a "tévelygés"-től - megírja gyilkos cikkét a Germe-ben, kivégzi a modernista pap könyvét, főképp a papi házasságról szóló fejezetet.

Calvičres azonban gyanakodni kezd, gyanúját megerősíti politikai ellenfeleinek az újságja, amely célozni kezd Savignan és Mme Calvičres régi viszonyára. Ellopatja Savignan leveleit a vigyázatlan Genevičve táskájából - és Fauchonnal akar bosszút állatni a Hakeldama álszent támadóján. Odaadja neki a leveleket: hozza nyilvánosságra a Droits Nouveaux című újságban, hogy kicsoda az a nagy katolikus Savignan. Fauchon a feleségével gépelteti le a leveleket, és Thérčse meg akarja menteni gyerekkori barátját, Jacques-ot, a botránytól, szégyentől. Elmegy hozzá, értesíti a veszedelemről, Jacques - aki már egyéb szimptómákból is megdöbbenve látta kivilágosodni apja szégyenét - elköveteli a leveleket Fauchontól, zsebre is vágja a szomorú dossziét, amelyet Thérčse odanyújtott neki, de Fauchon revolveréhez kap, Thérčse ki akarja csavarni a kezéből, a fegyver eldörren: Jacques haldokolva rogy össze. Ez a jelenet mesterien meg van írva. Jacques, hogy a botrány ki ne pattanjon, még haldokolva is azt erősítgeti, hogy ő játszott a revolverrel, de az apja előtt elsóhajtja, miért e szomorú pia fraus:

- Que tu reviennes!

És Savignan valóban megtér. Még aznap úgy tervezte, Itáliába szökik Genevičve-vel: Jacques holtteste azonban most már közéjük állt, egy rezignált, bús levélbe örökre elbúcsúzik örök, egyetlen szerelmétől, Calviéres maga lép föl képviselőnek, Mme Calviéres visszatér hozzá, de csak azért, hogy politikai szalonját vezesse, Fauchon pedig beöltözik trappistának. Thérčse már a dráma napján elhagyta a papot, aki rettenetes, brutális nászéjszakájuk óta úgyis bukott isten volt előtte.

3. Bourget mesteri kézzel dolgozik ott, ahol a szerelem édes gyötrődéseit analizálja, a kéjes elbukást, a vívódást, és katolicizmusa - ameddig az érzelmeknél marad - nagyon jó arra, hogy a lelki motívumokat elmésítse. Savignan szerelmének tövise és édes mérge az a lelki tilalom, amelyet az érzékek mindig diadalmasan levernek. A hálószoba, a szerelmi fészek az örök üdvösség, a pokol, a bűn perspektíváiba kerülnek: Anatole France jut eszünkbe, aki azt bizonyítgatja egy helyen, mennyit köszönhet a Nő annak, hogy az egyház tilossá tette. Savignan és a fia: ez a meleg, rajongó viszony nagyszerűen meg van rajzolva. Genevičve szerelmében, a maga nagy nihilizmusában, amely életét, halálát egy férfira teszi föl, mert a halálon túl csak sötétséget, nemlétet hisz, Genevičve a maga büszke arisztokráciájában, mikor a plebejus levéltolvaj férjére lecsap, Genevičve a lemondás szépségében: nemes, fájdalmas szép kreatúra. A demokrácia, a respublika, a nagy jelszavak torz emberei: kitűnő szatírák.

De Bourget - a Gaston Calmette barátja - nemcsak mesél ebben a könyvben, amelyet René Bazin-nek ajánlt és amelyben Savignan nevével Chateaubriand problémáját dolgozta föl (Chateaubriand, un épicurien l'imagination catholique). Ő exhortálni is akar. A katolicizmus nála a francia rend, a fegyelem bástyája, egyetlen üdvössége az egyéneknek és Franciaországnak. Mégpedig a szigorú, az ősi, az integrál-katolicizmus, az, amely alól már a jezsuiták is kénytelenek - egyelőre - exkuzálni magukat. És íme, van egy katolikus hőse, akit a katolicizmus princípiumai nem tudnak elválasztani a férjes Genevičve-től, csak a fia holtteste. Akkor is csak opportunitásból, mert hiszen Savignan szíve az asszonyé marad. Van egy modernista papja, akit nem argumentumok visznek vissza a Hakeldama diszciplínája alá, hanem egy szomorú nászéjszaka tanulságai (a negyven évig lefojtott erők éhsége: ez a fiziológiai tény éppen az aszketizmus következése), és egy véletlen dráma. Tehát véletlenek. Az "így is történhetett" pedig nem győz meg senkit, princípiumokról nem lehet dönteni. Veszedelmes véletlen különben az egész jelölés is, amelyen a dráma sorsa megfordul. Dom Beiley, az egyik jelölő, a regény elején fél a jelöléstől, bejósolja a déli ördög győzelmét (a végén el is kérkedik jóslatával), márpedig amekkora ingerenciája volt az ügyre, egyszerűen nem lett volna szabad jelölnie Savignant, nem lett volna szabad eloldoznia a démont. Véletlen - és épp ily gyönge véletlen - az, hogy Calvičres éppen Fauchonhoz viszi a felesége leveleit. Hiszen publikálhatta volna ő maga is, ha már mindenáron tönkre akarta tenni Savignant. Lefényképezteit a leveleket - la Calmette - vagy még közelebbi módot talál: de akkor meg a másik dráma dől össze. És miért, hogy a papok, a klerikálisok mind szimpatikusok Bourget szívének? Torzrajzokat egy regényíró talán a francia klerikalizmusban is láthat - és ha letagadja őket, hova lesz az őszinteség? Az exhortáció tehát nem sikerült. Bourget új regényéből csak Savignan és Genevičve drámája marad meg, egy apának és egy szerencsétlen asszonynak a drámája, Thérčse keserű csalódásai, a Catacombe plasztikus leírása (Huysmans-ízzel), egy-két felvillámló megfigyelés, éles lélekrajzolat, egy szárnyaló modernista kontralitánia (amely megint Huysmans sátán-litániájára emlékeztet), és Bailey atyának a zárószava, amelyen el lehet gondolkozni: "Úgy kell élnünk, ahogy gondolkozunk, különben előbb-utóbb az a vége, hogy úgy gondolkozunk, ahogy éltünk." Bourget ezzel a fölfogás és a cselekedet kettőssége, a hipokritaság ellen prédikál: talán szükségét látta, éppen a francia katolikusoknál, ő, aki a Caillaux pörben maga is azzal bújt ki regényének citátumai alól: la littérature, c'est autre chose.