Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / ·
A francia jobbszárny. - Afrikai csapatok hősiessége. - Rövid kések! - Rejtélyes golyózápor, mely nem tudni honnan jött. - Medvevadászat. - Amit látcsövemen keresztül láttam. - Amit Blidah utcáin látni. - S ami sikerült az afrikaiaknak. - A szimbólumok ibseni ereje. - Egy pilóta. - Egy másik pilóta. - Pegoudszerű arabeszkek. - A németek harci modora. - A Shake hand. - Ami nem box-match. - A történelem és ami dolga lesz a történelemnek. - Szempontok. - A taktika. - Spencer. - Marad, mi marad? - Kluck, Joffre és a stratégia. - A napóleoni zseni definíciója. - A legeredményesebb életbölcsesség. - Amit a kitűnő megfigyelő nagyon jól lát. - Craonne és Reims közt. - A Marne-i csaták. - A csúcsok. - Pompelle magaslatain. - Á la Vercingetorix. - S amit szem s száj csak megkíván. - Szapora patkányhadak. - A robbanás tökéletlen munkája. - Huszonöt-harminc francia népfölkelő. - S amiről beszélgettek. - Grandiózus elcsengés. - Húskockák és cafatok. - A tiszt feje. - De Bebéby! - A fej aposztrofálása. - Elhúzódó vacsorázók. - A fej az asztal közepén. - Viharos és üvöltő rohamok. - Számos asszony. - De Bebéby kapitány édes anyja. - Ami a szőlőkarókon lógott. - S amit az igazi fájdalom kíván. - Francia hadállások. - Német sisak, drótsövény és még sok más. - Farsangi álarcok. - Irtóztató attitűdök. - Soissons előtt. - Ijedtebb természetű és lágyabb idegzetű emberek. - Vic-sur-Aisne. - Ami megingott és ami minden megingott volna. - Vitustánc. - Vértől nyirkos egyveleg. - Messeureur főhadnagy. - Ad hoc hadbíróság. - A legrosszabb érv. - Francia párbeszéd. - Összes életösztöneink kvintesszenciája. - Ami az udvaron újra kezdődött. - Abszurdum. - Töprengő kérdések. - Egy utolsó momentum. - Életbiztosítási ügynök. - Bizonyos örök emberi módszer. - Eredmény. - Precíz értesüléseim Lotaringiából. - Egy kigyulladt vonat. - A hold. - A centrumban, Reims és az Argonne-ok között.
A francia jobbszárny sikeresen nyomul előre a Oise folyó jobbpartján, Compiégne fölött. Az afrikai csapatok hősiessége egyenesen csodálatraméltó. Ezek rettenetes harcfiak ezek a zuávok, borzalmas gladiátorok, akiket egy tropikus éghajlat melege hevít s akik késhegyre mennek, a nagyszerű zsiványok! Magam is láttam egy ilyen afrikai rohamot, a rövid kések villogásával. Rövid kések! Igaz, itt-ott kihullottak a kezekből, az egész kék figura arcrabukásával, valami rejtélyes golyózápor alatt, mely nem tudni honnan jött... De aki zuáv odaért és eljutott a német árkokig, valami medvevadászaton képzelte ott magát. Nekirontva a német katonának, egy irtóztató lendületben úgy ölelte magához, hogy menten a nyakába is szúrt. Egészen világosan láttam a látcsövemen keresztül, amint a német nyakakból s kiduzzadt aortákból a zuáv arcába fröccsent a vér, szinte robbanó sugárzással. S azt is láttam, amint a zuáv megnyalta az ajkát, e rövid párbajok után, valami ösztönszerű kíváncsisággal.
Maga a roham, bár zűrzavaros s olyan késelő jellegű volt, mint amilyet Blidah utcáin látni lilaszínű éjszakákon, mégis némi dicsőséggel végződött. Az afrikaiaknak sikerült egy német zászlót zsákmányolniok, ami kitűnő hatással volt a többi csapatok harci kedvére és szellemére. Mindenki érezte e puskaportól sebzett s feslett drapériában s a lobogó csonka rúdjában is a szimbólumok ibseni erejét. Közben a gép, a maga biztos rejtekéből még egyre kaszálta az embereket, s mint egy láthatatlan óra oly pontosan járt, valami távoli és elmosódott ketyegéssel, ami kattogásnak is beillett. Egy pilóta felszállt, szépen repült, de eredmény nélkül tért vissza. A gépet nem tudta felfedezni. Egy másik pilóta is útra kelt, immár alacsonyabb repüléssel, de alig ért a német vonalak fölé, máris lehozta egy golyó a szürke egekből, ahonnan úgy zuhant le, merőben Pegoudszerű arabeszkekben, mint egy felkéselt óriási hattyú, szegett szárnyakkal.
Szó sincs róla, a németek kitűnően dolgoznak. Harci modoruk hasonlít az angolokéhoz, bár durvább és keményebb némi árnyalattal, s azt az oly emberi shake hand-ot is megveti, mely minden match után szinte kötelező és a kölcsönös megbecsülést s a befejezésekben való megbékülést jelenti. Többször hallottunk már olyasmit, és nem minden megdöbbenés nélkül, hogy az angol katonák kézszorítását a küzdelmek után, a német harcosok egyenesen refuzálták.
- Ez nem box-match - mondották fitymálva.
A történelem ítélni fog fölöttük.
A történelemnek sok dolga lesz, főleg ha a fegyverek összetűzésén kívül, az erkölcsök, faji szokások és világnézetek egymásra törő harcát is tanulmányozni fogja, ami egy második háború ebben a háborúban s talán nem is az érdektelenebb.
Minden francia siker egyébként s minden legkisebb térfoglalás, a németeket heves ellentámadásokra lelkesíti, ami az ő szempontjukból meglehet, hogy igen okos és célirányos dolog, de a franciákat nagyon kifárasztja. A szempontok tekintetében, ha elfogulatlanul ítélünk, mindig van valamelyes igazságtalanság, mely csak az egyik felet szolgálja. Ez a taktika. Viszont még Spencer előtt is logikusnak tűnne, hogy a háború az érdekellentétek összezördülése lévén, technikai részleteiben is ellentétes eszközöket kíván. Ez evidens. Marad, mi marad? Marad a tévedés, ami minden emberi gondolat alapformája, a változatos fejlődés garanciáival. A legjobban felfogott érdek, a legbecsesebb érdek nem egyszer úgy fordul a legkitűnőbb metódus és végrehajtás dacára, hogy csak az ellenfelet szolgálja. A Kluck előretörése és a német sereg frontális támadása kellett ahhoz, hogy Joffre bekeríthetett. Ez a stratégia. A napóleoni zseni is csak annyi, hogy ez az intelligens kapitány sohasem vesztette el a gondolatai fonalát a realitásokkal szemben.
Tehát tagadhatatlanul logikus rögtön visszatámadni, aminthogy egy állandó és egészséges offenzíva, a legeredményesebb életbölcsességnek tűnhet főleg azok előtt, akik ezt az életet minden gyümölcseivel igen élvezetesnek tartják. A kitűnő megfigyelő nagyon jól látja azt, hogy támadás és ellentámadás, térfoglalás és visszafoglalás, csak azt az általános mozgást és mechanikát jelenti, amelyre az ember szavakat talált. Végső eredmény vagy jelentőség tekintetében gondoljon mindenki amit akar, vagy ami jól esik neki, mert ez a világ etikai tengelye és mert a hosszú idők és leszűrő történelem megállapításai sem tudnak egy általános hitet s valami egységes véleményt formálni emberi dolgokról, emberi szívekben.
E pillanatban kétségtelen, hogy a németek kíméletlen ellentámadása Craonne is Reims között és a Reims-el szomszédos régiókban, sokat ártott a franciáknak és, valljuk be, le is győzte harci energiájukat. Még a múlt napokban, a Marne-i csaták győzelmi mámorában, ott voltak a brimonti magaslatok előtt, s ezekből, büszke rohammal be is vették az összes lankákat. De a csúcsokról, amit a németek még tartottak volt s ahol egy egész szikla-erődöt építettek maguknak, oly dühös ágyútűz érte őket, hogy kénytelenek voltak e pokol elől biztosabb állásokba vonulni vissza. S amit nyertek volt, vissza kellett, hogy adják.
A Pompelle magaslatain is volt egy effajta szikla-erőd, Reimstől hat kilométernyire, keleti irányban. Ezt már a franciák építették, a feudális kőmasszák modorában, csipkés várfalakkal "ŕ la Vercingetroix, tornyokkal, donjonokkal, bástyákkal, mindenféle gránit garnitúrákkal, szomorú árkokkal, láncokkal, felvonóhidakkal s amit szem s száj csak megkíván egy abszolút békesség és biztonság szempontjából. Belül ez erőd, az inkvizíció tömlöceire emlékeztetett melo- és filmdrámai kazamatáival, rejtekeivel, zugaival, odvaival, oroszlánbarlangszerű mélységeivel, pincekatlanaival, betontölcséreivel, földalatti folyosóival, alagútjaival és labirintusával, ahol szapora patkányhadak a szürke prémeik pazarságával födték be a felhalmozott muníciókat, konzerveket és ágyúcsöveket, amelyekben olykor párzottak is.
Ezt a Pompelle-t, talán egy nappal a németek reimsi inváziója előtt, a franciák felrobbantották. A falak és sáncok nagyrészt beomlottak, de a robbanás munkája nem volt tökéletes és talán nem is csökkentette lényegesebben az erőd védőképességét. Nyilván sietni is kellett az aknázással, a németek már-már Reims elé értek, bombázták is a magaslatokat, a hangulat lázas volt, az emberek idegesek lehettek, a munka sem volt valami hálás vagy dicsőséges, szóval elég rosszul ment minden. Egy kis csapat, huszonöt-harminc francia népfelkelő, kitűnő családapa, reimsi vincellér és epernay temetőszolga, aki sohasem járt az erődben, most ide volt rendelve s itt tévelygett egy tiszt vezetése alatt, valami földalatti sikátorban, itt őrködött e labirintus mélyén, miközben a szomszédos tárnákban és pincékben a robbantáshoz készültek. A népfelkelők pipáztak és beszélgettek, nyilván szép családi dolgokról beszélgettek, csöndes és rezignált hazavágyásokról, a rendes munkákról, asszonyról, gyerekről, szüretről és egyéb ilyen vidám dolgokról beszélgethettek, ahogy különösen a vincellérek és temetőszolgák szoktak és általában a népfelkelők, és senki nem hívta őket, vagy talán senki nem is tudott róluk, vagy aki tudott róluk már azt hitte, hogy elmentek, szóval csak pipáztak és beszélgettek s az életök e percben oly megható és idillikus lehetett, szegény elfelejtett emberek a föld alatt, hogy tragikus szépségét már csak a halál fokozhatta grandiózus elcsengéséhez. Nincsen a wagneri partitúrákban, ha mind összecsapják s egyetlenegy akkordra komprimálják, nincs egy olyan dörgedelmes hang, egy olyan gyászharangkongás, egy olyan páni hörgés a végtelenben, mint amilyen e visszhangos térben, szőlőföldek és hegyoldalak között a pompelle-i vár robbanása volt! A folyosók mélyéről, az ábrándos huszonöt ember, húskockákra és cafatokra tépve, a levegőbe röpült. Különös kiváltságképpen és rangjának megfelelőleg, a tiszt feje a reimsi főtérre hullott, egy vendéglői terasz-asztal kellő közepére, ahol éppen vacsoráztak. A robbanás oly villámsebes volt, a fej útja a levegőben oly pillanatnyi, hogy még egészen üdén tűnt fel ott a tál előtt, a boros poharak között s szinte mosolygón az élet örömétől.
Valaki a vacsorázó urak közül, rögtön megismerte.
- De Bebéby!
S mind odahajolt a fejhez, elrémülve, egy csomó élő koponya égnek meredt hajszállal, egy halott fejhez, mely még élni látszott. S mind beszélt és dadogott elhűlve, a rémület ama fojtogató érzésében, mely tréfákban próbál feloldódni.
- Milyen kedves, hogy eljött - mondta valaki fogvacogva.
- Már vártuk is - erősködött egy másik.
- Nyilván tudta, hogy malacpörkölt van.
- Igen - dadogták mindannyian.
- De talán inkább egy széken foglalna helyet - proponálta valaki.
Holott senki sem mert a fejhez nyúlni, mely időközben már túl mereven s nagyon barátságtalanul kezdett nézni. Az ajkakról, melyek kéklőn felpuffadtak, néhány vércsepp hullott.
Akkor, csendesen, mind elhúzódtak a vacsorázók, mind eldülöngtek megdermedve, mind mentek haza, mint az alvajárók, az egész vendéglő kiürült. S csak a fej maradt ott az asztal közepén, a tál előtt, melyet egyre nézett, valami borzalmas őrködéssel, valami rettenetes érdeklődéssel, amelybe lassanként belesápadt s végül egészen elfehéredett.
*
A pompelle-i magaslatokat is visszavették a franciák. Viharos és üvöltő rohamok voltak itten ezekért a rombadőlt sziklafalakért, melyeken még a felrobbant huszonötök vére száradt. Egynémely reimsi asszony engedélyt nyert arra, hogy a romhalmazban kutathasson elveszett párja után. Így jött fel számos asszony ide, fekete kendőben, s néhány úrihölgy is s a De Bebéby kapitány édes anyja, aki nem érte be a fejjel és a törzset kereste hozzá, hogy illően eltemethesse az egészet. De senki sem talált semmit. A távolabbi szőlőföldeken lógtak ugyan a karókon rózsaszínű és okkersárga emberi belek gyönyörű szőlőfürtök mellett, melyeket beáztattak véres nedvükkel s még távolabbi venyigéken, egynémely emberi testrészek obszcenitása fehérlett, szomorú rejtőzéssel a levelek között. De a nők ingadoztak a felismerésben és siránkozva ballagtak vissza a lankásokon, szétszaggatott és elrepült férfitestek bús özvegyei, némiképpen megenyhülten is, hogy a gyászuk csak a gondolatban s az elképzelésben élt, a szemmel látható realitások helyett. Mind mentek valami sajátos félszenvedésben, mely nem volt minden komikum híján. Mert az igazi fájdalom a plaszticitást kívánja.
*
Reimstől északra nem sok történt. A francia hadállásokat e régiókban állandóan támadták a német csapatok, de csak igen kevés eredménnyel.
Sok ember maradt ott, a földön, hason fekve, és kinyúlt tagokkal a halálban. Számos német sisak, a drótsövényekbe ékelődve, egy légycsomó benyomását teszi egy rengeteg pókhálóba fogva. Az arcok és fejek úgy ragadnak a sövényhez, hogy szemközt nézve őket, bedrótozott fazekaknak tűnnek. Helyenként két kinyomott emberi szem, magában, mint egy pápaszem fémszálas körzetéből mered elő a drótból. Másutt, egyedül, beleakadva a drótba, egy leszakadt orr nyúlik elő, a tépett cimpák vérszivárgásával egy kis darab bajusz fölött. Rettenetes félpofák, a sövénybe lapítva, a farsangi álarcok benyomását teszik, a maguk szomorú élettelenségével. Aztán, formákban és mozgásban, vannak irtóztató attitűdök e drótsövények előtt, az emberi nekirugaszkodás és lendület százféle változatában, de valami egységes hóbort rémületével. Levágva, elhullva s elpusztulva, merev katonák mind imádni látszanak a drótfalakat, a letört szerelmek fohászkodásával s valami olthatatlan kívánkozásban, elepedésben és rajongásban, valami maró és féregszerű odatapadásban, mint a leprások egy oltárhoz.
*
Az Aisne folyó északi vidékén, Soissons előtt, a németek igen heves ellentámadásokba mentek át. E harcok fergetegszerű ereje minden képzeletet felülmúl. A testi torlódásoknak, szuronnyal rohanó tömegeknek, az eltorzult emberi maszkoknak oly félelmetes látványa ez, oly fenyegető és mindent elsöprő viharzása, hogy még a legbátrabbakban is elhűl a vér. A legbátrabbakban! Holott mégsem lehet mindenki a legbátrabb, és ugyebár vannak ijedtebb természetű s lágyabb idegzetű emberek is, akik, bár a köztársaság a vérüket kívánja, mégis csak féltik egy kicsit az életüket. Ezeknek valami józan ösztönük van, amit semmi meg nem téveszt, s legkevésbé a hősi halál. Igaz, hogy mind meghalnak ezért, sőt ezek a legbiztosabban. De ahogy küzdenek, nem az ellenséggel, hanem valami rettenetes kényszerűséggel, ahogy elmúlnak kétségbeesetten s mint a fuldoklók egy reménytelen tengeren, amint meghalnak szóval, oly grandiózusak, mint a rózsakoszorús bálkirálynők, akik táncolni szerettek volna!
Különösen Vic-sur-Aisne környékén volt borzalmas a német támadás egy alkonyati égboltozat alatt, amelyen a leáldozás, ragyogó fényhatásokban, mintegy véres narancsokat gurított. A rohanó német csapatok alatt megrengett a föld. Ezrek üvöltöttek. És véges-végig egy hosszú vonalon, mint egy acélfal tört előre, mindent legázoló dühével, a merev szuronyok sűrűsége. A francia vonal megingott, már hogy az ördögbe nem! Maga Windsor megingott volna, Kőszívű Richard s a nagy Opera, hát még egy fáradt emberi sor, kis franciák, akik tudják milyen mesés a Ville d'Avray-i erdő, kettesben, egy nyári vasárnapon! Sokan szaladtak mint a nyúl, valami gépies megállással hirtelen, valami keserű megbotlással s felszökelléssel, amint egy golyó lábsarkon vagy faron érte őket. Mások hebegtek meglapulva és összekuporodva, megriadt ösztöneik kínjában, mások fölkavarva s megtépázott idegzettel valami vitustáncot jártak, a tagjaik remegésével. Voltak, akik állták a rohamot, komoran és rezignáltan, de ezek kevésbé érdekesek. Egymásra törve s egymásba szaladva, az emberi testek súrlódásának, fegyverek csörgésének, emberi hangoknak s jajveszékeléseknek, betört bordáknak, megrepedt húsoknak, beszakadt mellkasoknak s átszúrt nyakaknak sajátságos zsivaja hallatszott valami vértől nyirkos egyvelegben, amelyben, hirtelen, vörös koponyák támadtak mintegy pipacsokkal behintve, nagy vörös arcok vércsíkos hieroglifákkal, betört orrok, mint egy hagyma s nagy meztelen mellek mint egy nap. De azokkal, akik szaladtak, egy főhadnagy is szaladt, maga a zászlóaljparancsnok Messeureur főhadnagy, micsoda finom ember!
Sokat szaladt kevés haszonnal sőt némiképpen ártott is a csapatoknak, mert ezek fogékonyak az olyan példák iránt, melyeket a vágy még favorizál is.
Estére, az ad hoc hadbíróság már elítélte a főhadnagyot, mégpedig arra a golyóra, amelyik elől elfutott. Van abban valami hajmeresztő logikátlanság, mennyire nem bocsátják meg a hadviselő felek saját katonáiknak, ha nem haltak meg az ellenségtől.
A halálos ítélet hallatára, a tiszt felhorkant, elsápadva.
- Micsoda? - hörögte.
S azzal érvelt, amivel a legtöbb ember ilyenkor - másokkal s a mások életével, ami a legrosszabb érv.
- J'ai une femme et des enfants! [*] - hebegte.
Az egyik bíró még felelt neki:
- Nous avons tous, une femme et des enfants - mondotta csendesen.
- Mais nous avons aussi un Dieu! - tette hozzá az elnök.
- La France! - kiáltotta az egész hadbíróság, s felállott mint a cövek.
A hadnagyot elvezették. Igaz, hogy nem akart menni, még "explikálni" akart, még explikált is az életéért fuldokló ember oly szellemi és fizikai rugékonyságával, a remegő idegek és mozdulatok oly gépszerűségével, egész élni akaró lényének oly köpködő, habzsoló, dadogó és hadaró epilepsziájával, hogy összes életösztöneink kvintesszenciájának tűnt.
Odakünn aztán az udvaron minden újra kezdődött, az egész élet-halál komédia azzal a hallatlan vehemenciával, amellyel az effajta harcot a makkegészséges ember vívja meg. Szó sincs róla, semmi sem természetesebb és logikusabb mint a halál, aminthogy ez nem is más talán, mint az élet szintézise. De a természet ellen való otrombaság és a legnagyobb abszurdum meghalni, ha az ember, fizikailag szólva, tökéletesen egészséges hozzá. Innen van, hogy az angol törvény súlyosan bünteti az öngyilkosságot, holott az öngyilkosság még lehet művészi mint egy regény vagy egy kép, sőt logikus is lehet, ha bizonyos erkölcsi momentumok hidalják át azt a végtelent, mely az életből a halálba vezet. De még ebben az esetben is, még a legkövetelőbb és legsürgetőbb noblesse oblige esetében is, borzalmas föllázongások vannak, kegyetlen és irtóztató utolsó percek és intim tragédiák, ha az ember, leszámítva az erkölcsi kényszert, egyébként viruló egészségben expediálja el magát.
Már most mindennek tetején és egészen fönn van a csúcsokon a Messeureur esete, amikor a nyers halállal szemben a legerősebb életösztönök, mint egy nagy fa a gyökereit kitéphetetlenül kígyózással, e földi lét talajába vájták, és nemcsak hogy erkölcsi okok nincsenek, de sőt minden érzés, minden indok, minden gondolat és minden logika az életbenmaradást igazolja. Hogyan lehet egy embert kivégezni azért, mert féltette az életét mint az állat aki sohasem csal, mert nem akart megsebesülni vagy pláne meghalni, a szerencsétlen! Egész emberi természetéből kiforgatva, minden ösztönében megtépázva, üvöltőn és őrjöngve a peloson előtt mely a puskákkal készen állt előtte, volt még egy utolsó momentum, amely aztán már világnézet dolga és e förtelmes elmúlást még különlegesebbé, még tragikusabbá teszi. Ez a Messeureur, polgári foglalkozása szerint életbiztosítási ügynök volt. Minden fogalma az élet becséről, ezrek életéről akiket biztosított, minden munkája hosszú éveken át, minden ügylete az élet hevével, az élet matériájával, egész megrögzött élet-ideája, ami az agyát és lelkét betöltötte az effajta foglalkozású egyének oly gyakori exkluzivitásával, minden szóval, az egész földkerekség, az egész világ meghalt benne e felszegzett puskacsövek előtt.
S úgy rugdalta és öklözte az embereket maga körül, hogy tíz sem bírt vele. Ekkora energiával egy egész német lövészárkot elpusztíthatott volna. És félig őrülten már, bizonyos örök emberi módszer szerint a körülötte foglalatoskodókat nevezte őrülteknek, sűrű és sivító: "Vous čtez fou!" "Vous čtez des fous!" kiáltozással, amelyből valami rettenetes meggyőződés csengett. A száját be akarták tömni. Eredmény: négy ujjat leharapott az ötből. Mikor végre feldűlt, még mielőtt lőttek rá, és összekuporodva a földön, kétségbeesett vonaglásokkal, mintha valami láthatatlan dunna alá akart volna bújni, miközben vezényeltek már. S akkor úgy érte a golyó, mint egy férget.
*
Igen precíz értesüléseim vannak Lotaringiából, amelyeket nagyrészt már megsürgönyöztem önöknek.
A németek itt visszavonulóban vannak és a határszéli Avricourt-t is kiürítették. A helység két nap és két éjjel égett, azokkal a fantasztikus, makacs és mondhatnám vaskos tüzekkel, melyeket az olajtartályok táplálnak. Az állomáson egy kigyulladt vonat, egész Belfortig világított. A szomszédos mezőkön, a környékbeli parasztság ült egy-egy szomorú tehenével, mint családtagokkal, vagy mint bálványokkal a fényben és csöndesen bámulta a tüzet, amelyekből pokoli recsegések, ropogások és durranások hallatszottak az éjben. A tűz fölött a hold kúszott az égen, mint egy ezüsthernyó egy bíborfüggönyön. Túl gyönyörű volt ez a parasztok számára.
A centrumban, Reims és az Argonne-ok között a franciák előrehaladtak. Már Sonain az övék és Suippes községet is megszállották. Itt minden rendben van.
(Folyt. köv.)
[*]