Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / ·
A helyzet. - Amit nyugodt lelkiismerettel el lehet mondani. - Az időkön kívül. - Élet és halál. - Új formáció. - Harcászati gondolat. - Amit sajnálni lehetett. - A nagy koncentráció. - Kalandos Don Quijote-ok egy rubintkerék felé. - Magát az eget! - Egy nagy fehér has. - A francia katona fizikai és lelkiállapota. -- Csapatok, a boldogabbak! - Valami győztes fantom-had. - Akik sírtak a dühtől és egyéb lelki háborgások. - Amire nincs többé szó semmiféle nyelvben. - Tömör merde-ek. - Bűzös durrantások. - Percek! micsoda percek! - A tempó és lendület. - Hasonlat gőzmozdonyokról és tirgiscsordákról. - Az Oise két partján. - Francia vértesek és német dragonyosok. - A dühök hídja. - S ahogyan röpült. - Creilban. - Közeledő dzsidások. - Biztos karabély. - Kentaur-csorda idegen lófajok közt. - A Marne vize. - Sweet german blad! Besoderer Saft! Est-il vraiment si pur ce sang qui coule? - Mit mondjak?
Reculer pour mieux sauter. Ez most a helyzet. Miután sikerült a franciáknak (önök már tudják, micsoda visszavonulások árán) minden erejüket a Párizs-Verduni vonalra koncentrálni, egy egészen új formáció támadt itten és a harci kép megváltozott.
Egy új formáció! Talán még nem is jött későn, amennyiben az idő kérdése, mintha nem is érintené e hadviselő feleket. Nyugodt lelkiismerettel el lehet mondani róluk, hogy bár fizikai mozgásukban olykor a taktikai szükséghez képest, igen lázasak és fürgék, viszont erkölcsi mozgásukban, ha lehet e szót használni, éppenséggel ne sietnek. Semmiféle törvény vagy szabály nem köti többé sem a francia, sem a német hadvezetőségeket. Ezek, a maguk könyörtelen monumentalitásában mindent legázolnak, abszorbeálnak és elsöpörnek, s urai a világnak, a földeknek, tengereknek, milliók sorsának, urai a lehetetlenségnek, az álmoknak, valóságoknak, hófergetegeknek, az éjszakáknak és hajnali napvilágnak, és a maguk élet-halál játékát úgy tűnik, mintegy az időkön kívül helyezték. Nagy kártyásoknál, izzó és fülledt partik közepett lehet érezni ilyesmit, hogy tudniillik sohasem lesz vége, semminek sem lesz vége, mert mindannyian ráérnek. Itt is ráérnek. Mert csak az élet nem ér rá; a halál az türelmes és tud várni.
*
Mégis, ez az úgynevezett új formáció már előbb próbálkozott, sajnos, szegett szárnnyal, a Sambre folyón és a Oise mentén. De ott még elsöpörte a német fergeteg. Most itt végre megállott, felépült s kialakult a Marne, a Szajna és az Aube között. A franciák, igaz, hátráltak, igen sokat hátráltak még a múlt hetekben, de nyilván a lendület kedvéért, hogy aztán könnyebben ugorjanak. E harcászati gondolatnak úgyszólván fizikai alapja volt, mint minden realitásnak, amit egy tehetséges elképzelés készít elő. Szóval minden igen okos volt. Nem lehetett itt sajnálni csak a délkeleti földeket, a Marna és az Aube gyönyörű vidékét, ahol a szántóföldek, mezők és erdők végtelenjét, a szőlőket is és a Lenôtre-kerteket, a nagy koncentráció feldúlta a maga fegyveres áradatával. Heteken át gurultak itt megszámlálhatatlan trének és ütegek, melyeket a vasút már nem tudott szállítani. A csapatok jöttek, mentek, valami tébolyszerű népvándorlásban, elhintve utakon, földeken, mezőkön, távoli falvak tornyáig, a láthatár végéig, ahonnan vörhenyes füstök szálltak. Mindég égett, hol egy tanya, hol egy egész falu az éjszakában s olykor kigyulladt szélmalmok irányában, magányosan a rét közepén, az éjben, lihegő lándzsások lovagoltak, mint kalandos Don Quijote-ok, egy csomóban mind, egy rubintkerék felé! És az összes földek mögött, e dörgő végtelenben, falvakon és tornyokon túl, a láthatár legmélyén, valami cibálta és döngette az eget, mint egy óriás kaput, amit feszegetnek. Az üldözés, a harc, a németek előretörése, az egész nagy kép oly frenetikussá lett, oly titánivá változott, hogy már-már úgy tűnt, mintha e távoli erők, felbőszülten s felkerekedve, magát az eget hasítanák! Végül, mint egy nagy fehér hasból, mely felszakad, ki is pattantak s előregurultak távoli felhőkből német lovasok, azzal a sajátos árnyszerűséggel, bábszerűséggel, mozdulatlansággal és száguldozással, mint a ködbevesző iram az irlandi lóversenyeken.
*
A francia katona már nem tudta hol jár és miért jár s mi célja a világon? Olykor, még voltak csapatok, a boldogabbak! Melyek fel is fejlődhettek, elnyúltak a földön, az árkokban, az útszéli fák alatt, s vártak valamit a dühtől agonizálón, mint a félőrültek, hogy végre ők is lőhessenek! Aztán, megint rögtön, menniök kellett, nem tudni micsoda obskúrus parancsra, de menniök kellett, rohanniok vissza, hátra, szédülten az elkeseredéstől, csalódásoktól, ismeretlen intenciók kínjától, meghajszolva és agyonkergetve, de menniök kellett, és félig döglötten e képtelen hadviseléstől, megőrjítő taktikáktól, megalázó parancsoktól, szaladniok mint a raboknak, mint a földönfutóknak, mint az elátkozottaknak s bélpoklosoknak, valami győztes fantom-had elől!
Voltak egész nagy csapatrészek, dülöngő katonák, akik sírtak a dühtől, elferdült szájjal s az ajkukat harapva. Voltak egész hadtestek, melyek felbőszülve úgy gurultak mint a farkascsordák, kidülledt szemekkel, morogva, és az egész út zúgott utánok. Felismerhetetlenül a portól, megtépázva és agyoncsigázva, voltak akik röhögtek, lerongyolt egyenruhások, harci koldusok akik üvöltöttek, az emberi hang oly félelmetes s oly vérfagyasztó akcentusával, melyre nincs többé szó semmiféle nyelvben. Voltak akik a felbomlott rend és fegyelem mókáiban, a zászlót csapták a fejükre, s mentek meggörbülve, mint a zsidó imádkozók, vagy kinyúlva és felszegett homlokkal e nemzeti jelvény selyempeplumában, mint a becstelenségek hősei. És voltak akik elundorodva, keserű obszcenitásokat daloltak, magányos menetelésben, s akik makacs és elszánt monologizálások közben tömör merde-ket hullattak sárga fogak közül és voltak, akik erkölcsi csömörüket a gyomrukon át böffentették elő, vagy állatias rondaságokhoz harmonizálták az utálatukat, sűrű és bűzös durrantásokkal. De mind mentek, rohantak vissza, megvert katonák, emberi rongyok, a feltúrt földeken át, mely jajgatott alattuk.
Mégis voltak percek e kétségbeesett visszavonulásban, e küzdelem nélkül való meghátrálásban, e színházégésszerű menekülésben, percek! micsoda percek! amikor franciák és németek összeakadtak. Az emberi érzés egzaltáltsága, túlfeszültsége, agyoncsigázottsága már több volt itt minden emberi mértéknél, mindennél ami haragot és gyűlöletet érzett valaha az ember egész véres története során. Borzalmas találkozásokban, rövid és hangos csetepatékban, egymásra bukkanó fölfedezésekben, vadorzó rajtaütésekben szinte összeölelkeztek a vérszomjúságban némi kis elveszett vagy meglepett csapatok, a tempó és lendület oly fergetegszerűségével, oly robbanó, üvöltő és durrogó erejével, mintha gőzmozdonyok rontottak volna egymásnak, mintha tigriscsordák tépték volna egymást, őrjöngő lelkök mámorával. Máskor, mint például az Oise két partján, parallel rohantak egymással francia vértesek s német dragonyosok, keresve a hidat, amit nem volt idő felrobbantani, a hidat egymáshoz, a dühök hídját, ahol végre leszámolhatnak! S alig törtek egymásra, alig szakadtak egymásba, az összecsapás kicsúcsosodásával, a fegyverek dörejével, a lovak hörgésével, az emberi testek egybecsavarodásával, már röpült a híd aláaknázva, röpült velük, roncsokkal, akik gyűlöltek volt, rongyokkal, amelyek emberek voltak, borzalmas szökőkút húsokból, belekből, lópatákból és sörényekből, így röpült a híd!
Máskor, mint például Creilben, megrekedt vértesek lesiklottak a nyeregből és észrevétlen a házakba menekültek. A lovaikat kicsapták mint egy ménest a helység szélére, a közeledő dzsidások elé. S ezek jöttek, nagy szál porosz fiúk, kémlelőn és gyanútlanul. A vértesek mind célba kapták őket, biztos karabéllyal. S úgy lőttek egyszerre mind, mint egy gép, mint az automaták, néma vezényszóra. A lovas nem mozdult, egyetlenegy, s a nyeregbe dermedve, halovány óriások, csak a homlokukat hajtották le valami görcsös helyesléssel s amelyből csöpögött a vér. De a lovak, ijedten a puskadörejre, hirtelen nekivágtattak, meglazult kantárral, az idegen csomónak, s végigrúgták, végigharapták s végiggázoltak benne, a nyakukba dőlt holt lovasaikkal, mint egy kentaur-csorda idegen lófajok között, obskúrus állati dühökben.
Így gurult el apró és tömör tragédiákban, az emberi öldöklés keserű kis szcénáival, az a szétvert emberáradat, mely azóta, a Marne-menti harcokban már oly fényesen összeszedte magát s most győzelmesen jön előre, az angolokkal egyesülten. A Marne vize, igaz, véres habokat hömpölygetett. De ez már német vér volt. Méltóztatik látni, hogy disztingválok. Sweet german blad! Besonderer Saft! Est-il vraiment si pur ce sang qui coule? - kérdezte Barnave. Inkább ezeket citálom, az angol, német és francia sóhajokat. Mert vérről lévén szó, igazán nem tudom mit mondjak.