Nyugat · / · 1915 · / · 1915. 11. szám · / · Nagy Zoltán: Egy régi áloe-virág
"Pihenj, kedves! a selymes völgyi páston.
Pihegj, kedves! hullámzó alabástrom
Kebled az éj hüs ujja csillapítja.
Csend mély hullámin ringva járjon gályád,
Szemünk se csapja zengve össze lángját,
Mit két reflektor, mely egymást vakítja.
Jöjj, Békesség! Jöjj, boldogok barátja!
Hadd hamuhodjék lelkünk hő zsarátja,
Mig fent ragyog az éj csillagplafonja.
Csak könnyü füstjük szálljon, gyenge vágy,
Mint füstölők virága, lenge lágy
Kék füstindáik sokszor összefonva.
Meséljek? Lásd, a tenger, ugy-e, mély,
Hulláma sós s mint felettünk az éj,
Ugy nyugszik lent, lent alvó sok korállon.
De mondják, néhol, bus habja alatt
Édesvizü meleg forrás fakad,
Mint alvó szivből halk szerelmi álom...
S hallottam, egyszer, titkos völgy homályán,
Két forrás buggyant s tévedező pályán
Egymásba omlott kankalínos réten.
S elfogta őket égi szerelem,
Hogy egyesüljön habjuk szertelen
S tengerszem lett a völgy azon az éjen...
Ó nézz körül, mily csodás most e hely!
Nézd, nézd, a völgy most ametiszt-kehely
S az égbolt rajta gyémántos fedő!
S szivünkből a vágy isteni bora
Árad benne, ráad, mint még soha,
Tengerszem partja már a hegytető!
S tulömlik már az ár, páfrányos lejtőn,
Vad vizmosáson zúg álombaejtőn,
A könnyü légbe mélylő medret ásva.
A lég oly finom gyantás illatu
S nem is sejti a völgyi kis falu,
Mi ejti mély álomból ájulásba.
Boldog a pór, kit ez az ár elér!
Boldog falu! Mozdul a lomha vér
S kis kertjükben sóhajtoznak a lányok.
S a hegy lejtőjén, próbálgatva párszor,
Uj nótát kezd tilinkóján a pásztor
s a gyantás légben néz a csillag rájok..."